„Ritkán történhet meg a csoda, úgy szólni a világról, hogy a szó visszanyerje érzéki erejét, hogy testté váljon az ige.” 90 éves Lator László Kossuth-díjas költő, műfordító, esszéista.
LATOR LÁSZLÓ: SE IRGALOM, SE AKARAT
Mi marad hát a homlokodból
virágok illatába zárva?
A tépett égen karavánok
inognak tükrös villogásban.
Ujjaink közt fut a világ,
meredt szemünkön ki s be jár.
Széthullott, törött darabokban
füstjében kavarog a táj.
Hanyatt úszunk a szürke fényen,
se irgalom, se akarat.
Zuhog a szél, a ritka szél
az iszonyatos ég alatt.
(1947)
Lator László Kossuth-díjas költő 1927. november 19-én született Tiszasasváron (akkor Csehszlovákia, ma Ukrajna). 1947 és 1951 között a Pázmány Péter Tudományegyetemen magyar-német szakon tanult Budapesten, sokáig Eötvös-kollégistaként. Az egyetem elvégzése után a körmendi gimnáziumban tanított. 1955-től az Európa Könyvkiadó lektora, később főszerkesztője volt. Első verseit a Magyarok és a Válasz című folyóiratban közölték, költészete mégis egyértelműen az Újhold köréhez sorolja. Hosszú időn át szerkesztette az Unikornis Kiadó sorozatát, A Magyar Költészet Kincsestárát. Sokáig műfordítóként volt jelent az irodalmi életben.
Első, Sárangyal című kötete noha már az 1940-es évek második felében összeállt, csak 1969-ben jelent meg. A verselemzéseiről is jól ismert költő mesteri biztonsággal, öntörvényűen csúsztatja egymásra, akár egy-egy mondatban is, a többféle időt, szabadon követi az emlékezés ismeretlen vonzástörvényei szerint alakuló, egyszerre érzéki és szellemi történetet.
Szűkszavú lírája – a pályatárs és barát, Fodor András szavaival – „a feleslegéből alkotó művész vállalt puritanizmusáról, szikár biztonságáról” anúskodik. A hetvenes évektől a kilencvenes évekig műfordítói szemináriumokat vezetett az ELTE bölcsészkarán, tanítványa volt Ferencz Győző, Szabó T. Anna, Tóth Krisztina, Vörös István, Lackfi János. Több televízió- és rádióműsor közreműködője, szerkesztője. A Széchenyi Művészeti és Irodalmi Akadémia egyik alapítója, a Digitális Irodalmi Akadémia tagja.
2006-ban megjelent A tér, a tárgyak című kötetében így írnak róla: „Az Európa Könyvkiadónál a latin csoport élén évtizedeken át vezető szerepet játszott abban, hogy a világirodalom a legmagasabb szinten honosodott meg magyarul, egyetemi szemináriumáról több generáció új költő- és fordítótehetségei emlegetik máig mesterükként,a rádióban és a televízióban pedig az egész országot oktatja az irodalom ismeretére és értésére. Fordításai után a saját versei önálló kötetben először 1969-ben jelenhettek meg. Versben olyankor szólal meg, ha a sugallatos erővel megelevenített részletekbe a létezés egész drámáját tudja belesűríteni.
Mint maga mondja: „Ritkán történhet meg a csoda, úgy szólni a világról, hogy a szó visszanyerje érzéki erejét, hogy testté váljon az ige.” Ritkán, de megtörténik. Erről tanúskodik ez a kötet is – örömére mindazon olvasóknak, akik a verstől ma is azt az ünnepi élményt várják, amit csak a nagy költészet képes megadni.”
A megmaradt világ című kötetének előszavában így ír:
„Nem írtam naplót, nem volt hozzá se türelmem, se tehetségem.
És mert csak emlékezetemre hagyatkozhattam, ez a múltidéző könyv szeszélyes, hiányos.
Ki ne tudná: mindenfélével, jóval-rosszal zsúfolt elménk torzít, átrendez, ezt a részletet homályba meríti, amazt aránytalanul erős fénybe emeli. Nem írhattam hát hagyományos önéletrajzot, történetem nem az elején kezdődik, nem is szabályosan folytatódik, rendje önkényes, akár egy-egy mondatban is többféle idő csúszik össze, az elbeszélés a féltudat ismeretlen vonzástörvényei szerint alakul, ezért a hosszú, erre-arra indázó, túlterhelt mondatok, a tagolatlan szöveg. Úgy képzelem, írásom félig-meddig esszé, szándéktalan önelemzés, ki kellene derülnie belőle, mi, mikor, miért épült bele szellemi szervezetembe. És verseimbe, mert verseim természetéről is szerettem volna szót ejteni. Honnan vettem az anyagukat, képeiket, milyen szándékok, milyen véletlenek alakítják szerkezetüket, külső-belső világukat, hol van többnyire személytelen tárgyiasságunk hátterében a mégiscsak nélkülözhetetlen személyes, a csakis-az-enyém? Ha innen nézem ezt a műfajtalan munkát, töredékes műhelytanulmánynak is mondhatom.”
