„Én csak egyet szeretnék: ha fiatal költőink tudatosan hágnák át a szabályokat. Úgy, hogy először megtanulják mindazt, amit erről a mérhetetlenül gazdag magyar formakincsről tudni kell. Aztán utána csináljanak, amit akarnak” – vallotta a Kossuth-díjas Lator László, aki költőként, műfordítóként, esszéistaként egyaránt kiemelkedő alakja lett a kortárs magyar irodalomnak.
Lator László 1927. november 19-én született az akkor Csehszlovákiához, ma Ukrajnához tartozó Tiszasásváron. Egészen kicsi gyerekként kezdett verselni, apjától kapta meg Négyesy László Magyar verstanát, ebből tanulta meg, milyen versformák léteznek. Első versei a Prágai Magyar Hírlap gyerekmellékletében, majd különböző diákújságokban, később a Magyarok és a Válasz című folyóiratokban jelentek meg.
LATOR LÁSZLÓ: SE IRGALOM, SE AKARAT
Mi marad hát a homlokodból
virágok illatába zárva?
A tépett égen karavánok
inognak tükrös villogásban.
Ujjaink közt fut a világ,
meredt szemünkön ki s be jár.
Széthullott, törött darabokban
füstjében kavarog a táj.
Hanyatt úszunk a szürke fényen,
se irgalom, se akarat.
Zuhog a szél, a ritka szél
az iszonyatos ég alatt.
A második világháború idején, 1943-ban behívták leventének, és előbb amerikai, majd szovjet hadifogságba került, a breszt-litovszki fogolytáborba szállították. 1945-ben került vissza az akkor már a Szovjetunióhoz tartozó szülőhelyére, ahonnan szerencsésen átszökött Magyarországra, és Makóra ment a szülei után. Tanulmányait a makói gimnáziumban folytatta, ahol társaival létrehozta a József Attila Kört, és jelentős irodalmi esteket is szerveztek.
1947-től a budapesti tudományegyetem magyar-német szakán tanult tovább, és felvették az Eötvös Collegiumba is, ahonnan azonban hamarosan kizárták.
Részben nyomasztó háborús élményeiből, fogolytábori tapasztalataiból állt össze 1948-ban első verseskötetének, az Őserdőnek az anyaga, amelyet az akkor már működő cenzúrahivatal elutasított és bezúzatott azzal az indokkal, hogy versei pesszimisták.
Az egyetem elvégzése után Körmenden tanított gimnáziumban, és mivel versei nem jelenhettek meg, műfordítással foglalkozott, többnyire más szerző, Fodor András vagy Kormos István neve alatt dolgozott. 1955-ben visszatért Pestre, az akkor még Új Magyar Kiadó néven működő későbbi Európa Kiadóhoz került orosz szerkesztőnek, majd az úgynevezett latin szerkesztőség főszerkesztője lett, ahol olasz, spanyol, francia és portugál szerzőkkel foglalkozott. A kiadóban ismerte meg későbbi feleségét, Pór Juditot, aki szintén kiváló műfordító, esszéista volt.
Biztos ízlésű, hatalmas szaktudású szerkesztőként vezető szerepet játszott abban, hogy a világirodalom a legmagasabb szinten honosodott meg magyarul,
neki köszönhetjük többek között a Klasszikus orosz költők, valamint A világirodalom legszebb versei című antológiákat is.
A hetvenes évek közepétől az ELTE világirodalmi tanszékén tartotta hamar népszerűvé váló műfordítói szemináriumát, amely később egyfajta költői mesterkurzussá vált. Tanítványai között a kortárs magyar irodalom olyan jeles képviselői voltak, mint Ferencz Győző, Imre Flóra, Tóth Krisztina, Szabó T. Anna, Lackfi János, Vörös István.
„Igazán nem szeretnék a pálcás iskolamester szerepében fellépni. Versformáról, forma és költői szabadság viszonyáról, azt hiszem, nem valami népszerű dolog beszélni manapság. Azt kérded, baj-e, ha slafrokban jár a vers, és hogy a slafrokból visszeres lábak állnak ki. Nem tudnék egyértelműen felelni rá. Azt mondanám, nem baj, ha a költő el tudja velünk hitetni, hogy most éppen ilyen pongyola verset akar írni. De azt már bajnak érzem, és itt, ha akarod, meghúzhatjuk a vészharangot (ha talán túlzás is a kifejezés), ha akaratlanul sikeredik ilyenre a vers, ha a költő nem ezt akarja.” (Domokos Mátyás – A pályatárs szemével. Lator László – Versforma és költői szabadság)
A nyolcvanas évektől a rádió- és televízióműsorok, különböző vetélkedők, szavalóversenyek résztvevője, zsűritagja is volt, és 1991-ben Mészöly Dezsővel, Gyurkovics Tiborral és Lukácsy Sándorral elindították a Lyukasóra című műsort, amelyben szellemes játék segítségével ismertették meg a magyar irodalom elfeledett kincseit a közönséggel. A műsor olyannyira népszerű lett, hogy kilépve a tévé keretei közül, klubot is alapítottak belőle.
LATOR LÁSZLÓ: EMLÉKEIDBŐL ELTŰNÖK
Botomat elhagytam az erdőn,
nem félnek tőlem a madarak.
Árnyéktalan és remegő
a szitakötő pillanat.
Hangjára figyel a patak,
medrét egyre mélyebbre ássa.
Emlékeidből eltünök,
mint halak villogása.
Ragyog a hegyek homloka,
fák közt csobog a tisztaság.
Alázatában egyre szebb,
egyre átlátszóbb a világ.
Kevés versű költő, az 1948-as cenzori elhallgattatás után csak 1969-ben jelentkezett kötettel, amelynek a Sárangyal címet adta. Későbbi kötetei közül kiemelkedik az 1986-os Fellobban, elhomályosul, majd a 2007-es Az egyetlen lehetőség című, válogatott költeményeit közreadó könyve. Költészete szikár, puritán, sűrű anyagú verseit, amelyeknek állandó tárgya a teremtés, szigorú fegyelemmel formálja meg.
„Ha minden korban másképp beszél is a vers, ha kénytelenek vagyunk is a régi költők olyan nagyon szívünkhöz nőtt, ízlésünkbe épült eszközeit félrevetni, a költészet, legalábbis a nekem fontos költészet lényege csupa ősi, elemi tapasztalat. Nem tudunk megrázóbbat mondani, mint a szüntelenül fenyegetett lét szorongató drámája, csontig ható gyönyörűsége. Ugyanazok az alaktalan szörnyek ólálkodnak körülöttünk is, mint a barlangmagányban kuporgó ősember körül. Ugyanaz a láz emészti gyönyörre szomjas húsunkat. Nekem a vers forrása az a döbbenet, amit a kívülünk, bennünk csodálatosan és ijesztően áradó, a teremtés és a pusztulás képeit szakadatlanul egymásba játszó, homályos vagy megvilágosuló világ láttán érez az ember.”
Műfordítóként többek között Shakespeare, Burns, Heine, Schiller, Lermontov, Blok számos költeményét ültette át magyar nyelvre, fordításai több önálló kötetben jelentek meg. Válogatott esszéiből a Szigettenger (1993), valamint a Szabad szemmel (2016) című könyveiben publikált. 2012-ben jelent meg A megmaradt világ című emlékezéskötete, amely nem önéletrajz vagy memoár a szó szoros értelmében, a szerző magában önelemzésnek hívta a kötetet.
Lator László 1992-ben a Széchenyi Irodalmi és Művészeti Akadémia alapító tagja, 1998-tól 2008-ig ügyvezető elnöke volt. Számos rangos elismerés birtokosa, amelyek közül a József Attila-díjat 1972-ben, a Kossuth-díjat 1995-ben kapta meg. 2007-ben Pro Urbe Budapest díjjal tüntették ki, 2008-ban – Az egyetlen lehetőség című verseskötetéért – neki ítélték a Rotary Tabán klub első irodalmi díját. 2009-ben Prima-díjat kapott. 2012-ben a Magyar Érdemrend középkeresztje polgári tagozata kitüntetést, 2015-ben a Magyar Irodalomtörténeti Társaság Babits Mihály Alkotói Díját vehette át. 2017-ben az Európa Könyvkiadó Wessely László-díjjal ismerte el több évtizedes kimagasló versfordítói, irodalmári, oktatói és irodalomszervező tevékenységét. 2018-ban megkapta a nemzet művészet címet. 2022-ben a Magyar Érdemrend Középkereszt a Csillaggal kitüntetésben részesült.
