„A pokolba az egésszel. Senki sem fizetett nekem azért, hogy ismerős arcokat azonosítsak. Azért fizettek, hogy kövessem Richard Thurmant, és kiderítsem, vajon ő ölte-e meg a feleségét, vagy sem.” És Matt Scudder elvégzi a melót, bármi áron. – Részlet
Matt Scudder szerint senki sem állhat az erkölcs és a törvény fölött pénze, hatalma és befolyása miatt, éppen ezért azonnal igent mond, amikor megbízzák azzal, hogy derítse ki, Richard Thurman valóban megölte-e gyönyörű és terhes feleségét – és még meg is úszta a gyilkosságot. A kérdésre meglehetősen egyszerű a válasz, csakhogy New York nem az a város, ahol az ember bármit könnyen megkaphat.
Scudder, amikor még keményen piált, a város minden utcasarkán otthagyott egy darabot a lelkéből, ám ez az ügy mindennél mocskosabb, amit a Nagy Almában megtapasztalt. A nyomokat követve eljut a város szexiparának legaljára, ahol egy fiatal gyerek élete nem más, mint egy árucikk, amit meg lehet venni, tönkre lehet tenni… aztán elpusztítani.
Az 1938-as születésű Lawrence Blockra sok mindent lehet mondani, csak azt nem, hogy tétlen: fél évszázados karrierje alatt több mint hatvan regényt, és száznál is több novellát írt, ráadásul nyugdíj helyett a mai napig dolgozik, pihenés gyanánt pedig távgyalogló versenyeken vesz részt. A jellegzetes, (ön)ironikus stílussal dolgozó szerzőt a kortárs krimi egyik legfontosabb alakjaként tisztelik; bár nem reformálta meg a műfajt, gazdag életművével jócskán túllépett a mesterember státuszon.
Életműve gerincét a hammetti ihletésű, magánnyomozós Matt Scudder-széria adja: az aljas utcákon és ügyekben fáradhatatlanul talpaló magánhekus történetei részben erőteljes elbeszélő hangjuknak, de sokkal inkább annak köszönhetik hírüket, hogy a műfajban egyedülálló módon a főhőst öregedő, személyiségfejlődésen keresztülmenő figuraként jelenítik meg.
Lawrence Block Scudder-sorozatának kilencedik darabja méltán nyert Edgar Allan Poe-díjat, Matt Scudder pedig megérdemelten lett a modern krimiirodalom egyik legkiemelkedőbb alakja.
Lawrence Block: Tánc a mészárszéken
(Részlet a könyvből)
Első fejezet
Az ötödik menet közepénél a kék nadrágos fiú bevitt egy hatalmas balhorgot az ellenfele állára, majd utánaküldött egy jobbegyenest is.
– Nemsokára padlóra kerül – jegyezte meg Mick Ballou.
Én is így láttam, de amikor a kék nadrágos fiú ismét támadni készült, ellenfele összekapta magát, bevitt egy balegyenest, majd átkarolta a másikat. Mielőtt a bíró közbeléphetett volna, megpillantottam a srác szemét. Tekintete fátyolos volt, zavaros.
– Mennyi van még vissza?
– Több mint egy perc.
– Az rengeteg idő – mondta Mick. – Figyeld csak, az embered hogyan intézi el a másikat. Ahhoz képest, hogy milyen kicsi, olyan erős, akár egy bivaly.
Annyira egyik sem volt kicsi.
Középsúlyú volt mindkettő, hetvenegy kilóra saccoltam a súlyukat. Régebben kívülről tudtam a súlycsoportokat, de régebben nem volt ez olyan nehéz. Manapság már legalább kétszer annyi súlycsoportba sorolják az öklözőket, ezenfelül ott van még három különböző szervezet, amelyek mindegyike bajnokot avat. Szerintem ez akkor kezdhetett kialakulni, amikor valaki rájött arra, hogy az embereket a tétmérkőzések érdeklik, mire manapság már alig lehet olyan bokszmeccset találni, aminek a végén nem bajnokot avatnak, hanem csak győztest hirdetnek.
Mi is ilyen mérkőzést néztünk, amelynek semmi köze sem volt a vegasi vagy Atlantic City-beli kaszinókban rendezett csillogó-villogó show műsorokhoz. Egészen pontosan Maspethben voltunk, egy csupa beton épület sötét utcájában, Queensben. Maspetht délről és nyugatról a Brooklyn Greenpoint és a Bushwick nevű részek határolják, északon és keleten pedig temetők terülnek el. Sokan anélkül élik le az életüket New Yorkban, hogy akár hallottak volna Maspethről, pedig lehet, hogy kocsival már áthajtottak rajta párszor. Raktáraival, gyáraival és vigasztalan lakónegyedeivel nem valószínű, hogy Maspeth válna a városi megújulás legújabb célpontjává, de soha nem lehet tudni. Előbb vagy utóbb elfogynak a jobb kinézetű helyek a városban, akkor aztán jönnek majd a művészek, hogy kibéreljék az átépített gyárépületekben kialakított műteremlakásokat, a fiatal otthonkeresők meg szépen felszedik az aszfaltot, a helyére sódert szórnak, és nekilátnak átépíteni a sorházak belső tereit. A Grand sugárutat ginkgófák övezik majd, és minden sarkon lesz egy koreai zöldséges.
Egyelőre azonban az Új Maspeth Sportcsarnok volt az egyetlen jele a környék csillogó jövőjének. Néhány hónappal korábban a Madison Square Garden felújítás miatt bezárta a Felt Forumot, aztán december elején megnyílt az Új Maspeth Sportcsarnok, ahol minden csütörtök este bokszmeccseket rendeztek este hét órai kezdettel.
Az épület kisebb volt a Felt Forumnál, és spártaian egyszerű a maga betonfalaival, fémtetejével meg cementpadlójával. A téglalap alakú csarnokban a ring a hosszanti falak között állt, a rövidebb falakon meg a bejárat kapott helyet. A ringet három oldalról összecsukható fémszékek vették körül. A székek szürkék voltak, az első két sor kivételével, mert azokat a székeket vörösre festették. Ezek voltak a fenntartott helyek. A többi székre az ült, aki akart, és aki kifizette az ötdolláros belépőt, ami két dollárral volt kevesebb egy manhattani mozipremierre szóló jegynél. Ennek ellenére a székek fele üresen állt.
A belépő árát azért tartották ilyen alacsonyan, hogy minél többen jöjjenek, így azok, akik kábeltévén nézik az összecsapásokat, ne üres széksorokat lássanak. Az Új Maspeth Sportcsarnok a kábeltévék kedvence volt, és alapjában véve azért is alapították, hogy ellássa programmal az FBCS-t, a Five Borough Cable Broadcasts nevű csatornát, amely meg akarta vetni a lábát a New York-i piacon. Az FBCS közvetítőkocsija már a sportcsarnok előtt parkolt, amikor Mickkel nem sokkal hét után megérkeztünk. Időben jöttek, a közvetítés nyolckor kezdődött.
Véget ért az utolsó bemelegítő összecsapás ötödik menete, és a fehér nadrágos fiú maradt állva. Mindketten fekete srácok voltak Brooklynból, az egyik Bedford-Stuyvesantból, a másik meg Crown Heightsból. Mindkettőnek rövid volt a haja, arca pedig átlagos, egyforma magasra nőttek, bár a kék nadrágos fiú alacsonyabbnak látszott, mert kicsit meggörnyedve bokszolt. Még szerencse, hogy más színű nadrágot hordtak, különben képtelen lettem volna megkülönböztetni őket.
– Már ki kellett volna ütnie – jegyezte meg Mick. – A másik régen kikészült, mégsem ütötte ki.
– A fehér nadrágos fiúnak szíve van – mondtam.
– Üveges volt a tekintete. Mi is a neve a kék gatyásnak? – A programfüzetre pillantottam, egy kék papírlapra, amelyen az összecsapások résztvevőinek a neve állt. – McCann – bólintott. – McCann megkegyelmezett neki.
– Pedig ütötte rendesen.
– Ütötte hát, de a ravaszt nem tudta meghúzni. Sok ilyen van: elkapják az emberüket, megrakják, aztán befejezni már nem tudják. Nem tudom, miért van ez.
– Még hátravan három menet.
Mick megrázta a fejét. – Elszalasztotta a lehetőséget.
Igaza volt. McCann könnyedén megnyerte a három menetet, de soha nem került olyan közel ellenfele kiütéséhez, mint az ötödik menetben. A végén egy pillanatra átölelték egymást izzadt testükkel, aztán McCann győztesként felemelte a kezét. A bírók egyetértettek vele. Ketten mindegyik menetet neki ítélték, a harmadik szerint az egyiket a fehér nadrágos nyerte.
– Hozok egy sört – mondta Mick. – Nem kérsz valamit?
– Most nem.
A ring jobb oldalán ültünk az első szürke széksorban, szemben a bejárattal, így szemmel tarthattuk, ki lép be, bár én csak a ringre figyeltem. Mick felé pillantottam. A terem túlsó végében állt a büfénél, és a tömegben felismertem valakit. Egy magas, fekete férfit tengerészkék színű, jól szabott halszálkás öltönyben. Felálltam, ahogy közeledett, majd kezet fogtunk.
– Gondoltam, hogy maga az – mondta a férfi. – Beugrottam Burdette és McCann meccsére, erre kit látok? Az én Matthew barátomat.
– Olcsó a jegy Maspethben.
– Komolyan? – tette a kezét a vállamra. – Először is egy bokszmec? csen találkoztunk, ugye? A Felt Forumban.
– Pontosan.
– Danny Boy Bell-lel volt.
– Maga meg Sunnyval. A családnevére nem emlékszem.
– Sunny Hendryx. Sonya volt a keresztneve, csak senki sem hívta úgy.
– Miért nem csatlakozik hozzánk? – kérdeztem. – A barátom sörért ment, de ez a sor szinte teljesen üres. Már ha nem bánja, hogy ilyen olcsó helyen kell ülnie.
– A kék saroknál ülök – mosolyodott el. – A győztest jöttem ünnepelni. Emlékszik Kid Bascombra, ugye?
– Hogyne. Azon az estén öklözött, amikor először találkoztunk. Egy olasz gyereket vert meg, akire egyáltalán nem emlékszem.
– Nincs vele egyedül. Senki sem emlékszik rá.
– Felsőtestre mért ütéssel küldte földre, ebben biztos vagyok. De Kid ma este nem bokszol. A programban legalábbis nem szerepel a neve.
– Visszavonult pár éve. Szögre akasztotta a kesztyűt.
– Gondoltam.
– Ott ül – mutatta. – Az én emberem ma este Eldon Rasheed. Nyernie kellene, de az ellenfelének két vereség mellett tizenegy győzelme van. Az egyik vereséget Rasheedtól szenvedte el, szóval nem lesz egyszerű a meccs.
Stratégiáról és taktikáról beszélt, amikor Mick megjelent két papírpohárral. Az egyikben sör, a másikban kóla.
– Ha megszomjaznál – mondta. – Nem lenne kedvem megint beállni abba a sorba.
– Mick Ballou – mondtam -, Chance…
– Chance Coulter.
– Örvendek – mondta Mick. Mivel mindkét kezében ott volt még a pohár, nem tudtak kezet fogni.
– Most következik Dominguez – mutatta Chance. Az öklözőt kísérete követte. Királykék köpenyt viselt, jóképű volt, állkapcsa hosszú és egyenes, bajusza fekete és gondosan nyírt. Rajongóira mosolygott, majd integetett neki, aztán felmászott a ringbe.
– Jól néz ki – jegyezte meg Chance. – Eldonnak nem lesz olyan kön? nyű dolga.
– Maga a másiknak drukkol? – kérdezte Mick.
– Igen, Eldon Rasheednak. Itt is van. Utána ihatunk egyet.
Azt feleltem, hogy ez jó ötlet. Chance odament a székéhez a kék saroknál. Mick a kezembe nyomta mindkét poharat, aztán leült.
– „Eldon Rasheed Peter Dominguez ellen” – olvasta. – Honnét szedik ezek a nevüket?
– A Peter Dominguez elég hétköznapinak hangzik – feleltem.
Mick rám pillantott.
– Eldon Rasheed – mondta hangosan, amint az öklöző bemászott a ringbe. – Nos, ha ez egy szépségverseny lenne, akkor Pedro rögvest nyerne is. Mert ez a Rasheed úgy néz ki, mint akit isten a teremtés után rögvest pofán vágott egy ásóval.
– Miért tenne ilyet isten?
– Ki tudja, isten mit miért tesz? Ez a barátod, Chance, ez egy jó kiállású alak. Honnét ismered?
– Pár éve dolgoztam neki.
– Nyomoztál?
– Nyomoztam.
– Ügyvédnek néztem. Legalábbis úgy öltözik.
– Ami azt illeti, afrikai műtárgyakkal kereskedik.
– Faragások, meg ilyenek?
– Ilyesmik.
A műsorvezető a ringben állt, üvöltve ismertette az összecsapás részvevőit, és egyben promotálta is a jövő heti eseményt. Bemutatott egy helybéli pehelysúlyú fiút, aki jövő héten lép majd a szorítóba, aztán felsorolta a ring körül ülő hírességek nevét, köztük Kid Bascombét is. Kid ugyanolyan gyér tapsot kapott, mint a többiek.
Bemutatásra került a mérkőzésvezető, a három pontozóbíró, valamint az időmérő is, akinek az volt a feladata, hogy számoljon, amikor valaki padlóra kerül. Úgy látszott, aznap este nem marad munka nélkül: az öklözők nehézsúlyúak voltak, és mindketten többször is kiütötték ellenfelüket. Dominguez tizenegy győzelméből nyolcszor KO-val nyert, Rasheednak pedig, aki eddig tíz meccsen keresztül nem talált legyőzőre, csak egyetlenegyszer kellett végigbokszolnia az összes menetet.
A teremben helyet foglaló latin szurkolók hatalmas üdvrivalgással fogadták Dominguezt. Rasheed köszöntése már visszafogottabb volt. Megálltak a ring közepén, a bíró elmondott nekik mindent, amit már eddig is tudtak, aztán összeérintették kesztyűjüket, és visszamentek a helyükre. A gong megszólalt, a mérkőzés elkezdődött.
Az első menetben csak kóstolgatták egymást, és bevittek pár ütést.
Rasheed balhorga nagyon szép volt, és pontos ütéseket mért Dominguez testére. Kifejezetten jól mozgott hatalmas mérete ellenére. Dominguez mintha feszélyezett lett volna, mozgása sem volt olyan természetes, de jobbegyenese gyorsan és pontosan sült el, és a menet kezdete után alig fél perccel egy nagy ütést vitt be Dominguez szeme fölé. Rasheed lerázta magáról, de azért látszott rajta, hogy megérezte. – Erős gyerek ez a Pedro ? szólalt meg Mick két menet közt. ? Lehet, hogy meg is nyerte a menetet azzal a jobbegyenessel.
– Soha nem értem, hogyan számolják a pontokat.
– Még pár ilyen ütés, és nem lesz szükség számolásra.
A második menetben Rasheed volt a jobb. Elkerülte Dominguez jobb kezét, és bevitt néhány szép ütést. A menet közepe felé véletlenül észrevettem egy férfit, aki az egyik piros széksor közepén ült, a ringgel szemben. Már korábban is megakadt rajta a szemem, és most megint rápillantottam.
Negyvenöt lehetett, kopaszodott, haja barna volt, szemöldöke prominens, arca simára borotvált. Vonásai mintha kicsit elkenődtek volna, akár egy egykoron aktív bokszolónak, ám a műsorvezető nem mutatta be őt. A teremben nem taposták egymás sarkát a hírességek, így gyakorlatilag mindenki annak számított, aki valamikor nyert legalább két profi meccset. A férfi a ring közelében ült, így ha bemutatták volna, csak átmászik a kötélen, és fogadja a tapsot.
Egy fiúval volt, a férfi átkarolta, keze a fiú vállán pihent, másik kezével meg mutogatott, hogy mi történik a ringben. Apának és fiának néztem őket, bár nem nagyon láttam a hasonlóságot kettejük között: a fiú alig múlhatott tízéves, haja barna volt, sűrű. Apja hajáról ugyanezt már nem lehetett elmondani. A férfi kék zakót viselt és szürke flaneladrágot. Világoskék nyakkendőjét legalább két és fél centi átmérőjű fekete pöt? työk díszítették. A fiún piros ing volt és tengerészkék farmer.
El nem tudtam képzelni, honnan ismerem a férfit.
A harmadik menetet teljesen kiegyensúlyozottnak találtam. Nem számoltam az ütéseket, de volt egy olyan érzésem, hogy Rasheed többet vitt be. Dominguez párszor jól eltalálta ellenfelét, és mozgása tiszteletet parancsolóbb volt Rasheedénál. A menet végére már nem érdekelt a pöttyös nyakkendős férfi, másvalakit néztem.
Ez fiatalabb volt, egész pontosan harminckét éves. Egyhetvenöt magas, testfelépítése akár egy nehézsúlyúé. Zakóját és nyakkendőjét levette, kék csíkos fehér inget viselt. Olyan jóképű volt, mint a ruhakatalógusok modelljei: arcát akárha egy darabból faragták volna ki, felső ajka teltebb, orrnyerge vastagabb volt a kelleténél. Haja sűrű, fekete, és fodrásznál csináltatta. Bőre barnasága antiguai szuvenír.
Richard Thurmannek hívták, és ő volt a Five Borough Cable Sportscasts producere. A szorító mellett állt, és az egyik kameramannal beszélt. Aztán megjelent a ringben a lány a táblával, tudatva a nézőkkel, hogy a negyedik menet következik, és közben a kelleténél kicsit többet is mutatott a testéből falatnyi ruhájának köszönhetően, ám a látványban csak mi részesülhettünk, mert a tévében ezalatt egy sörreklám futott. Magas lány volt, telt alakkal.
Odament a kamerához, és mondott valamit Thurmannek, aki erre kedélyesen megpaskolta a fenekét. A lány mintha nem is vette volna észre. Lehet, hogy Thurman állandón lányok fenekét paskolta, és lehet, hogy a lánynak állandóan a fenekét paskolták. Vagy talán régi barátok voltak, bár a lány bőre elég fehéren virított, így Antiguára valószínűleg nem együtt utaztak.
Miután a lány kimászott a szorítóból, megszólalt a gong. Az öklözők felálltak a sarokból, kezdetét vette a negyedik menet.
Az első perc még véget sem ért, amikor Dominguez felhasította Rasheed bal szemöldökét. A fekete fiú sokat küzdött, rendesen sorozta ellenfele felsőtestét, és a végén jó ütemben húzta el a fejét egy erős ütés elől. Mielőtt a gong megszólalt volna, Dominguez még egyet behúzott neki. El sem tudtam képzelni, ki nyerhette a menetet, és ezt meg is mondtam Micknek.
– Nem is érdekes – felelte. – Nem jutunk el a tizedik menetig.
– Neked melyik tetszik jobban?
– A fekete srác, de nincs túl sok esélye. Pedro kurva erős.
Odapillantottam a férfira és a fiúra.
– Az a pasi ott – mutattam. – Első sor, a gyerek mellett. Kék zakó, pöttyös nyakkendő.
– Mi van vele?
– Azt hiszem, ismerem – feleltem. – De nem tudom, honnan. Neked nem ismerős?
– Soha nem láttam.
– Egyszerűen nem tudom, honnan ismerem.
– Zsarunak látszik.
– Nem – ráztam a fejem. – Tényleg?
– Nem azt mondom, hogy zsaru, csak azt, hogy annak látszik. Tudod, hogy néz ki? Mint az a színész, aki mindig rendőrt játszik. Nem jut eszembe a neve.
– Egy színész, aki mindig rendőrt alakít. Mindegyik színész mindig rendőrt alakít.
– Gene Hackman – bólintott Mick.
Megint odanéztem.
– Hackman idősebb – mondtam. – És vékonyabb is. Ez a pasas teltebb, Hackman meg vékonyabb. Hackmannek több haja van, nem?
– Édes istenem – sóhajtott Mick. – Nem azt mondtam, hogy ő Hackman, csak azt, hogy hasonlít rá.
– Mert ha mégis ő lenne Hackman, akkor behívják a ringbe, és bemutatják, nem?
– Annyira kell nekik egy híresség, hogy Hackman kertészét is bemutatták volna, ha itt van.
– De igazad van – jegyeztem meg. – Határozott a hasonlóság.
– Nem lehetne összetéveszteni őket, viszont…
– Hasonlítanak. De nem emiatt ismerős.
– Talán az egyik gyűlésedről.
– Lehet.
– Hacsak nem sört iszik. Mert ha tag lenne, akkor nem inná itt a sört, igaz?
– Valószínűleg nem.
– Pedig elég sokan isznak közületek, ugye?
– Nem mindannyian.
– Akkor reménykedjünk, hogy kóla van a poharában – mondta. – Vagy ha sör, akkor imádkozzunk, hogy nem adja a gyereknek.
Dominguez határozottan jobb lett az ötödik menetre. Sok erős ütése mellé ment, pár azonban betalált, és megingatta Rasheedot, aki ügyesen táncolt és ugrált, de a menetet egyértelműen Dominguez nyerte.
Aztán a hatodikban Rasheed kapott egyet az állkapcsára, és padlóra került.
Egyértelmű volt a helyzet, a közönség felállva éljenzett. Rasheed ötnél már állt, a kötelező nyolc után a bíró intett neki, hogy folytathatja a küzdelmet, mire Dominguez lendületesen belépett. Rasheed többször megingott, de becsülettel tartotta magát, állta az ütéseket, kikerült egypárat, és küzdött keményen. Dominguez még a menet elején padlóra küldte, de Rasheed a harmadik perc végén is állt.
– Még egy menet – jegyezte meg Mick.
– Nem.
– Nem?
– Megvolt az esélye – mondtam. – Mint annak az írnek korábban. Mi volt a neve?
– Ír? Miféle ír?
– McCann.
– Ja, a fekete ír. Szerinted Dominguez is olyan, mint aki nem tudja a végén meghúzni a ravaszt?
– Tudja, hogy hogyan kell, mégsem ment neki. Túl sokat ütött. Olyan volt, mintha egy homokzsákot püfölt volna az egész menetben. Szerintem a végére jobban elfáradt Rasheednál.
– Akkor a pontozóbírók döntenek? Mert így Pedro lesz a győztes, hacsak az embered, Chance meg nem keni őket.
Nem kellett megkenni senkit. Tétek híján nem voltak fogadások sem.
– Nem kerül a pontozóbírók elé. Rasheed ki fogja ütni.
– Matt, te álmodozol.
– Majd meglátod.
– Akarsz fogadni? Pénzben nem fogadok veled, de másban igen. Mi legyen az?
– Nem tudom.
Odanéztem az apára és fiára. Egy gondolat kezdett kibomlani a ködből, de még nem láttam tisztán.
– Ha nyerek – mondta -, akkor ma este mulatunk. Utána meg elmegyünk reggel a nyolcas misére a St. Bernardba. A hentesek miséjére.
– És ha én nyerek?
– Akkor nem megyünk el.
Felnevettem.
– Ezt kitaláltad. Eleve nem akartunk elmenni. Akkor meg mit fogok nyerni?
– Rendben – bólintott. – Ha te nyersz, akkor elmegyek egy gyűlésre.
– Gyűlésre?
– Egy kibaszott AA-gyűlésre.
– Aztán miért?
– Nem tudom.
– Ha egyszer kedved lesz elmenni, én szívesen elviszlek. De azt nem akarom, hogy miattam menjél.
Az apa megigazította fia haját a homlokán. Volt valami a mozdulatban, ami úgy megütött, mintha egy jobbhorog egyenesen szíven talált volna. Mick mondott valamit, de abban a pillanatban semmit sem hallottam. Megkértem, hogy ismételje meg.
– Akkor nem fogadunk – mondta.
– Rendben.
Megszólalt a gong. Az öklözők felálltak a sarokban.
– Jobb is így – legyintett Mick. – Azt hiszem, igazad van. Szerintem az a barom Pedro kiütötte saját magát.
Aztán ez lett a vége. A hetedik menet nem volt egyértelmű, mert Dominguez még mindig állta a sarat, és bevitt pár ütést, amitől a közönség lázba jött. De a nézőket egyszerűbb volt lázba hozni, mint Rasheedot kiütni, aki olyan erősnek látszott, mint a mérkőzés elején, és majdnem szétvetette az önbizalom. A menet végén egy villámgyors jobbhoroggal gyomorszájon vágta Dominguezt, ekkor Mickkel egymásra néztünk, és bólintottunk. Senki sem éljenzett, senki sem kiabált, de ennek a meccsnek itt volt a vége, és ezt pontosan tudtuk, ahogy Eldon Rasheed is tudta. És szerintem Dominguez is.
Két menet közt Mick így szólt:
– El kell ismernem, Matt, hogy láttál valamit abban a menetben, amit én nem. A sok ütéstől az ember hajlamos azt hinni, hogy itt a vége. Nem nagyok az ütések, csak sok van belőlük, aztán egyszer csak arra leszek figyelmes, hogy az emberemnek nincsen lába. És ha már lábakról beszélünk – intett a ring felé.
A lány táblával a kezében tudatta velünk, hogy következik a nyolcadik menet.
– A lány is ismerős valahonnan – mondtam.
– Egy gyűlésen találkoztál vele.
– Valamiért kétlem.
– Mert emlékeznél rá, mi? Akkor csakis álom lehetett. Egy álomban voltatok együtt.
– Az már sokkal valószínűbb. – A lányról a pöttyös nyakkendős férfira pillantottam, aztán vissza a lányra. – Azt mondják, ez a középkorúság legbiztosabb jele – folytattam. – Amikor mindenki, akivel találkozol, emlékeztet valakire.
– Ezt mondják?
– Többek közt ezt is – bólintottam, aztán megszólalt a nyolcadik menet kezdetét jelző gong. Két perce tartott a küzdelem, amikor Eldon Rasheed bevitt egy brutális balhorgot Peter Dominguez májára. Az öklöző leengedte a kezét, amit Rasheed kihasznált, és jobbal állcsúcson vágta.
Dominguez nyolcnál már állt, de csak a macsósága miatt. Rasheed megint nekiesett, és három ütés után az öklöző újra padlóra került. A bíró most már számolni sem kezdett. Belépett kettejük közé, és felemelte Rasheed kezét.
A legtöbben azok közül, akik korábban Domingueznek szorítottak, most felállva éljenezték Rasheedot.
Chance és Kid Bascomb mellett álltunk a kék sarokban, amikor a műsorvezető lecsendesítette a tömeget, és közölte velünk, amit már addig is tudtunk: a bíró a nyolcadik menetben két perc harmincnyolc másodperc eltelte után megállította a küzdelmet, a győztes pedig technikai KO-val Eldon „Buldog” Rasheed. Hozzátette, hogy lesz még két négymenetes összecsapás, melyekről nem szabad lemaradnunk, hiszen az Új Maspeth Sportcsarnok a bokszolás új otthona.
A hátralévő meccseken szorítóba lépő öklözők feladata roppant hálátlan volt: gyakorlatilag üres nézőtér előtt kellett bokszolniuk. Ezek az összecsapások egyfajta biztosítékként szolgáltak az FBCS-nek. Ha Rasheed idő előtt kiüti Dominguezt (vagy fordítva), akkor itt van még két összecsapás, melyekkel ki lehetett tölteni az adásidőt.
Mivel már tizenegyre járt, a hátralévő két mérkőzés egyike sem kerülhetett képernyőre, a nézők pedig tömegesen hagyták ott a nézőteret.
Richard Thurman a szorítóban állt, és segített összepakolni a kameramannak. A lányt nem láttam sehol. Ahogy nem láttam sehol az apát és a fiát sem, bár szerettem volna megmutatni őket Chance-nek, hátha felismeri valamelyiket.
A pokolba az egésszel. Senki sem fizetett nekem azért, hogy ismerős arcokat azonosítsak. Azért fizettek, hogy kövessem Richard Thurmant, és kiderítsem, vajon ő ölte-e meg a feleségét, vagy sem.
