Az alkotó kritika első világirodalmi képviselője, a német felvilágosodás egyik legnagyobb alakja volt. Gotthold Ephraim Lessing német költő, kritikus, esztéta, író, drámaíró 235 éve, 1781. február 15-én halt meg.
1729. január 22-én született Kamenzben. A jó hírű meisseni Fürstenschule diákja volt, később beiratkozott a Lipcsei Egyetem teológia szakára, de érdeklődése fokozatosan az irodalom, a filozófia és a művészetek felé fordult. 1748-ban a lipcsei színházban előadták Az ifjú tudós (1747) című vígjátékát. A sikeren felbuzdulva több komédiát is írt. Szülei nem helyeselték színházi kapcsolatait, és hazarendelték, később azonban visszatért Lipcsébe, ahol orvosi tanulmányokat folytatott. Ám adósságot adósságra halmozott, még a színház néhány tagjáért is kezességet vállalt. Az adósok börtöne elől Berlinbe menekült, ahol főként angol és francia történelmi és filozófiai műveket fordított, és a Berlinische privilegierte Zeitung irodalmi rovatának munkatársa, majd vezetője volt.
Első nagy sikerét a Miss Sara Sampson (1755) című művével aratta, amely az első német polgári szomorújáték. Ő volt az első drámaíró Németországban, aki fejedelmi, királyi hősök helyett polgári személyek konfliktusát vitte színre. Megjelent még az Igazolások című esszékötete és a Vademecum Samuel Gotthold Lange úr számára című vitairata.
Korszakalkotó levelezést folytatott barátaival, Moses Mendelssohn filozófussal és Christoph Friedrich Nicolai íróval a tragédia esztétikumáról, később ez Levélváltás a tragédiáról címmel jelent meg. Számos tanulmányt írt a kortárs irodalomról, 1759-ben Fabeln című kötetében közreadta állatmeséit, ironikus hangon pellengérezve ki az emberi gyarlóságot.
„Náthán: Élt hajdanán egy ember Keleten, Volt annak egy páratlanul becses, kedves kéz adta ritka gyűrűje. Száz színben tündökölt csodás opálja. A gyűrűnek varázshatalma volt, S ki bízott titkos erejében, Isten s ember előtt kedvessé tette azt. Nem csoda hát, ha sose húzta le az ujjáról, és úgy rendelkezett, hogy mindörökre házában maradjon. Mégpedig így: mind közt legkedvesebb fiára hagyta a csodás gyűrűt, s meghagyta, hogy majd aztán annak is legkedvesebb fiára szálljon át. S a gyűrű jogán, bármilyen korú, mindig csak a legkedvesebb fiú legyen a ház feje és fejedelme. Figyelsz-e, szultán?
Szaladin: Figyelek! Tovább!
Náthán: Így szállt apáról fiúra a gyűrű, s került egy apához végül, kinek egyként kedves volt mindhárom fia, nem tudta hát nem egyformán szeretni mindhármukat. Csak olykor tűnt neki majd ez, majd az, majd megint amaz – ha egyikük volt éppen csak vele, s nem kellett hármuk közt megosztani túláradó szívét – a gyűrűre méltóbbnak, s ő eléggé gyenge volt odaígérni mindnek jámborul. Nem is volt semmi baj. Hanem mikor halála elközelgett, az apa szorult helyzetbe jutott. Megbánthat-e három fia közül kettőt, akik bíznak szavában? Most már mit tegyen? Izen titokban egy aranymívesnek, csinálná meg két mását gyűrűjének, költségét, fáradságot nem kímélve, csakhogy hajszálra éppolyan legyen, mint az a gyűrű. Íme, sikerül a mesternek. Mikor meghozza őket, a mintagyűrűt meg nem ismeri az apa maga sem. Szólítja vígan, örvendve fiait – mindet külön, mindet megáldja, mindnek odaad egy gyűrűt, s meghal. Szultán, hallod-e?”
1760-tól Breslauban Szilézia katonai kormányzójának titkára volt. Ekkor született meg a Laokoón, vagy a festészet és a költészet határairól (1766) című híres értekezése, valamint a Minna von Barnhelm (1768) című komédiája, az első klasszikus német vígjáték.
Az 52 kritikát tartalmazó Hamburgi dramaturgia (1769) című műve a modern drámaelmélet egyik alapvető alkotása, amelyben a klasszicista dráma sematikus jellemábrázolása helyett az alakok realisztikus megformálását, a lélektani motivációt állítja követelményként a drámaíró elé.
1770-ben egy rosszul fizetett könyvtárosi állás mellett írta meg Emilia Galotti című tragédiáját, valamint a legjobb és legszebb művének tartott Bölcs Náthán (1779) című drámai költeményét. 1776-ban megnősült, a családi boldogság azonban csak rövid ideig tartott, az asszony 1778-ban, egyetlen gyermekük születésekor meghalt. Lessing teljes magányban és szegénységben töltötte utolsó éveit, és 1781. február 15-én bekövetkezett halála után közpénzen, a szegények temetőjében hantolták el.
Az alkotó kritika első világirodalmi képviselője, a német felvilágosodás egyik legnagyobb alakja volt. Művészete Magyarországon is nagy hatással volt a költőkre, Kölcseyre, Vörösmartyra, Bajzára, s nagy tisztelője volt Kazinczy Ferenc is. Drámáit, tragédiáit – a Minna von Barnhelm, Emilia Galotti, A Bölcs Náthán – Magyarországon is sokszor játszották a színházak, de készült belőlük rádiójáték és film is.
