„Nem lehet más igényem, csak hogy a művészet és a magyar hon jóakaratú, buzgó szolgája legyek.“ 210 éve született Liszt Ferenc zeneszerző, minden idők egyik legnagyobb zongoraművésze. Rendkívüli technikával és hatalmas kifejezőerővel büszkélkedhetett, és már tizenkét évesen is megörvendeztette a közönséget.
„Micsoda féktelen tapsvihar köszöntötte! Még virágcsokrok is hulltak a lába elé! Igazán ünnepélyes és fennkölt pillanat volt, amint a győztes hadvezér rendíthetetlen lelki nyugalommal állt a virágeső közepette, majd bájos mosollyal az arcán kiválasztott egy piros kaméliát a bokréták egyikéből és a mellére tűzte. Számomra ez a jelenség testesítette meg a Lisztomániát.“ (Heinrich Heine)
1811. október 22-én született Doborjánban (ma: Raiding, az ausztriai Burgenlandban). Magyar apja korábban az Esterházyak zenekarában játszott, majd a hercegi család kasznárja lett, anyja bécsi polgárlány volt. Liszt zenei tehetsége korán kiviláglott, kilencévesen lépett fel először nyilvánosan Sopronban, óriási sikerrel.
Ezután Esterházy Miklós kismartoni kastélyába kérette, és a koncert után a csodagyereket elismerése jeléül aranyzsinóros, ezüstpitykés, prémmel díszített díszmagyarral ajándékozta meg. Ebben az ünneplőben lépett fel Pozsonyban, ahol az első nyomtatott kritika is megjelent róla. A koncertet követően néhány fellelkesült magyar mágnás tekintélyes összeget is felajánlott a csodagyerek taníttatására, ám arról a kutatók nem rendelkeznek információval, hogy ígéretüket teljesítették-e.
Pesten 1823. május 1-jén mutatkozott be, majd Bécsben folytatta tanulmányait, zongorázásra (ingyen) a Beethoven-tanítvány Carl Czerny, zeneelméletre Mozart vetélytársa, Salieri oktatta. A legenda szerint első bécsi hangversenyén jelen volt Beethoven is, aki meghatottságában nyilvánosan homlokon csókolta.
A hírneves zenepedagógus, Carl Cerny a még gyermek Liszt Ferenccel történő első találkozásáról így számolt be önéletrajzában:
„1819-ben egy reggelen, egy férfi keresett fel, egy körülbelül 8 éves kisfiúval és arra kért, hallgassam meg a gyermek zongorajátékát. Sápadt, gyengének látszó gyermek volt, játék közben ide-oda dülöngélt a széken, mintha ittas lenne, úgyhogy néha azt gondoltam, le fog esni a földre. Kátéka teljesen egyenlőtlen, zavaros volt és nem tiszta, ujjazatról pedig annyira nem volt fogalma, hogy ujjait egészen önkényesen járatta ide-oda a billentyűkön. Mindezek ellenére bámulatba ejtett az a tehetség, melyet e természet beléje oltott. Lapról is játszattam vele egyet-mást. Tisztanaturalista módjára játszott, de éppen ezért úgy, hogy látni lehetett: itt maga a természet hozott létre egy vérbeli zongoristát. Ezt éreztem akkor is, mikor atyja kívánságára témát adtam neki improvizálásra. A legcsekélyebb összhangzattani ismeretei sem voltak, még is zseniális értelmet tudott belevinni játékába.
Az apa elbeszélte nekem, hogy Lisztnek hívják, Esterházy hercegéknél kishivatalnok, eddig maga tanította fiát, most azonban arra kér, nem vállalnám-e a kis Francit, ha egy év múlva felköltöznek majd Bécsbe. Természetesen szívesen megígértem, egyúttal tanácsokkal láttam el, skálagyakorlatok és egyebek bemutatásával, hogyan tanítsa egyelőre maga tovább a fiúcskát.”
1820 októberének vége felé a pozsonyi Pressburger Zeitungban kritika jelent meg, az első, amit Lisztről írtak. A cikket Klein Henrik zenepedagógus, zeneszerző, Erkel Ferenc tanára írta:
„E hó 26-án, vasárnap délben a kilencéves Liszt Ferenc virtuózt az a megtiszteltetés érte, hogy méltóságos Esterházy Miklós gróf lakásán az itteni magas nemesség és sok művészbarát előtt bemutathatta zongoraművészetét. E művész rendkívüli felkészültsége, valamint a legnehezebb darabok megoldásában mutatkozó gyors áttekintése, amennyiben ugyanis mindazt, amit elébe tettek, lapról lejátszotta, általános csodálatot keltett és a legnagyobb reményekre jogosít.”
Liszt ezután bejárta Európát, Párizstól Londonig mindenhol ünnepelték. Tizenhét évesen egyszerre vesztette el apját és esett át első szerelmi csalódásán, búskomorságba esve visszavonult a világtól. Egyes lapok már halálhírét keltették, csak az 1830-as párizsi forradalom rázta fel. A francia fővárosban előadóként Chopin és Paganini, komponistaként Berlioz és Mendelssohn volt rá nagy hatással. Az 1830-as és 1840-es években többször turnézott hosszabb ideig Oroszországban.
Szenvedélyes viszony fűzte Marie d’Agoult grófnőhöz, akitől három gyermeke született, közülük Cosima később Richard Wagner felesége lett. Az egész világot megrázó 1838. márciusi pesti árvíz után erősödött föl benne magyarságának érzése: koncertet adott a károsultak javára, fellépett Pesten, és alapítványt hozott létre a Nemzeti Zenede létesítésére. Első magyarországi otthona a Nádor utcában volt, kedvenc kápolnája a mai Szent István-bazilika helyén állt, a székesegyház felépítését adománnyal segítette.
Zongoraművészként technikai tudásával, rögtönzéseivel ejtette ámulatba hallgatóit, bravúrjait nem kis részben keskeny keze és hosszú ujjai, közülük is szokatlanul hosszú gyűrűsujja tette lehetővé.
Mivel dinamikus leütéseit kevés hangszer viselte el – némelyik egyszerűen összerogyott koncert közben –, zongoragyilkosnak is nevezték.
Virtuozitása minden kortársát csodálatba ejtette, a legenda szerint például a Mendelssohn hegedűversenyének átiratát előadó, akkor tizenöt éves Joachim Józsefet úgy kísérte a zongorán, hogy játék közben mutató és középső ujja között tartotta égő szivarját.
1848-tól 1861-ig Weimarban élt, egy évtizeden át volt az itteni Staatskapelle vezető karnagya, egykori nyári rezidenciája ma múzeum. Barátsága itt mélyült el Wagnerrel, a város neki is köszönhetően lett Európa egyik zenei központja. Weimari éveiben a komponista került előtérbe, zeneszerzői stílusa lehiggadt, kevesebb gondot fordított a külső csillogásra, és megteremtette az egyetlen témából kibontakozó szimfonikus költemény műfaját.
Miután meghiúsult házassága a lengyel származású Carolyn Sayn-Wittgenstein hercegnével, 1865-ben kisebb katolikus egyházi rendeket vett fel, nagyszabású műveivel megújította az egyházi zenét. 1865 augusztusában Pesten, a Nemzeti Zenede 25 éves jubileumán maga vezényelte Szent Erzsébet legendája című oratóriumát, 1867-ben I. Ferenc József koronázására Koronázási misét írt. Utolsó éveit Weimar, Pest és Róma között osztotta meg, ekkor már nem lépett fel pénzért, tanítványait is ingyen oktatta.
1873 novemberében Pesten nagy ünnepséget rendeztek művészi pályája 50. évfordulóján, ekkor csendült fel először Krisztus című oratóriuma. Régi vágya valósult meg 1875-ben a budapesti Zeneakadémia megalapításával, amelynek ő lett az elnöke, lakását is az intézmény első, Hal téri épületében, a mai Mátyás pince helyén alakították ki.
„Engedtessék meg nekem, hogy a magyar nyelv sajnálatos nem tudása ellenére a születésemtől a halálomig szívben és lélekben magyar maradjak, és ezért a magyar zenei kultúrát erőteljesen szeretném támogatni.” (Liszt levele br. Augusz Antalhoz 1873. május 7-én)
1879-ben együtt költözött a Zeneakadémiával a Sugár (ma Andrássy) út 67-be, amely ma a Liszt Ferenc Emlékmúzeum és Kutatóközpontnak ad otthont. Az intézmény fennállásának 50. évfordulóján, 1925-ben Hubay Jenő javaslatára vette fel Liszt Ferenc nevét. A mai, Liszt Ferenc téri épület főbejárata feletti, bronzból készült Liszt-szobor Stróbl Alajos alkotása.
Liszt Ferenc Bayreuthban halt meg az Ünnepi Játékok ideje alatt, 1886. július 31-én, a városban helyezték örök nyugalomra. Több mint hatszáz művet írt, első korszakában főként virtuóz darabokat. 1848 utáni második korszakában keletkeztek nagyszabású zongoraművei, mint a h-moll szonáta, zongoraversenyei, szimfonikus költeményei, köztük a Faust-szimfónia, a Tasso és a Les Préludes, az esztergomi bazilika felszentelésére írt Missa Solemnis, számos átiratot is készített. Magyarországon szívesen hallgatott cigányzenét, 19 magyar rapszódiája népies és csárdásdallamokra komponált fantázia. Késői korszakában szakított a romantikával, e műveinek szikár, érdes harmóniavilágából megrázó, Bartókot megelőlegező magány, tépelődő keserűség árad.
