„Valóban nem értem, hogy érdemlek meg ilyen nagyszerű ovációt.” Lotz Károly, a 19. század második felének egyik legismertebb magyar festőművésze, többek között csodálatos falfestmények, freskók és finom erotikával átszőtt portrék mestere 110 éve halt meg.
Lotz Károly, a 19. század második felének egyik legismertebb magyar festőművésze 110 éve, 1904. október 13-án halt meg. 1833. december 16-án született a németországi Bad Homburg von der Höhe nevű német kisvárosban, Höflich Antónia és Lotz Vilmos nyolcadik gyermekeként. Négyéves volt, amikor magas rangú német hivatalnok édesapja meghalt. Magyar édesanyjával, Höfflich Antóniával és hat testvérével visszaköltözött Magyarországra. Rajztehetségére már korán felfigyeltek, eleinte szobrásznak készült, később festeni is tanult.
1852-ben Bécsbe ment, ahol Karl Rahl festőművész tanítványa lett. Mesterével számos freskót festett főúri és nagypolgári palotákban, részt vett a bécsi görögkeleti templom, a Tedesco-palota és az Arsenal Fegyvermúzeum fal- és mennyezetképeinek megfestésében.
1853-tól állított ki itthon, de csak 1864-ben, Rahl halála után tért haza és bekapcsolódik a nagyszabású falkép-festési munkákba. Már abban az évben nagy sikert aratott a Vigadó lépcsőházának falfestményeivel, ezt követően szinte elhalmozták megrendelésekkel. 1873-ban a Vigadó étterme 28 medalionjának, 1874-ben – Than Mórral együtt – a Magyar Nemzeti Múzeum lépcsőházának freskóit készítette el. Jó kapcsolatot ápolt korának építészeivel, évtizedeken át dolgozott együtt Ybl Miklóssal, illetve Hauszmann Alajossal.
Igazi egyénisége az Egyetemi Könyvtár falfestményein (1875-76) kezdett el kibontakozni. Különböző mitologikus, bibliai és történeti freskókat festett a Bakáts téri plébániatemplomban, az 1884-re elkészült Keleti pályaudvar érkezési oldalának csarnokában.
Neoreneszánsz munkái csúcspontjának a budapesti Operaház nézőterének mennyezetfreskóját tartják, az Olümposzt ábrázoló, ragyogó színekkel megfestett kép az építészeti megoldás tökéletes kiegészítője. Hírnevét öregbítik az egykori Terézvárosi Kaszinó báltermének freskói. A terem később a Párizsi Áruház része lett, és ma is Lotz Teremként működik (jelenleg elegáns kávézó üzemel benne).
Az MTA nagytermének két triptichonja, a tihanyi apátsági templom (Székely Bertalannal és Deák Ébner Lajossal), a budai Mátyás-templom festményei (Székely Bertalannal), a Kúria nagy csarnoka, az Országház lépcsőháza, a pesti ferences templom mennyezetképe, valamint a Szent István-bazilika pillérmozaikjai, kupola- és boltívképei érett művészetéről vallanak. Faliképei díszítik a Budapesti Gazdasági Főiskolát, ahol 2010-ben avatták újra a róla elnevezett dísztermet.
Számos arcképet, eszményítő kompozíciót és frivol aktot is festett. Arcképeinek és mitológiai tárgyú aktképeinek (Bacchánsnők, Psyché, Fürdés után) modelljei nevelt lányai – Ilona és rajongott Kornéliája – voltak. Bravúros tájképfestő is volt, fiatalkori olajképeit az Alföld romantikája ihlette. Ő készítette a legsikerültebb illusztrációkat az 1859 utáni kiadásokban a János vitézhez és más Petőfi-versekhez.
Pedagógiai tevékenységet is folytatott. Az 1880-as évektől előbb a Mintarajztanoda tanára volt, majd a Női Festőiskola igazgató-tanáraként, valamint a II. Festészeti Mesteriskola tanáraként, majd vezetőjeként dolgozott. 1891-ben megnősült, feleségül vette Jakobey Károly festő özvegyét, Ónody Annát. Jakobey három gyermekét, Viktort, Ilonát és Kornéliát adoptálta. Lotz házassága nem volt boldog, viszont sok örömet talált fogadott gyermekeiben. Az 1880-as évektől kezdve fordult intenzívebben a portréfestészet felé; számos porét fest Ilonkáról, a 90-es évek folyamán azonban már Kornélia a kedvenc modellje, Ybl Ervin szavai szerint „Kornélia úgy hozzátapadt nevelőapjához, mint borostyán a tölgyhöz.”
Lotz Károly Kornélia-portréi valóságos sorozattá állnak össze, e műveken nem annyira a szép ifjú hölgy egyéniségének reprezentációja kap hangsúlyt, hanem bizonyos fokig a női nem érzéki és spirituális szépsége – olvasható a Magyar Nemzeti Galéria (MNG) ismertetőjében. Kornélia nem személyiségével, hanem professzionális alkalmazkodóképességével bűvöli el még a mai nézőt is. Egyszerre alakít fürdőző nimfát és istennőt, bacchánsnőt és nagyvilági dámát, ártatlan szüzet és komoly asszonyt. Hogy milyen volt az igazi Kornélia, Lotz portréiból nehezen képzelhető el, hacsak nem azt a sokféle szerepben, dámaként, dívaként csábító szépségként, a vágy puszta érzéki tárgyaként is megjelenő sokoldalú nőt látjuk benne, aki bizonyos értelemben a századforduló modern nőideáljának típusa. A Kornélia-portrék varázsa épp abból adódik, hogy a régies, historizáló miliőn is átsugárzik az a modern női személyiség, ami már a 20. század nagy nőtípusait előlegezi meg. A fekete ruhás Kornélia-portré keskeny álló formátuma, a háttéri tükörkeret kecses harmóniája a modell finoman hajladozó formáival már szinte a szecesszió formai sajátosságait villantja fel, a kép feketére hangolt színvilága pedig szintén a századforduló divatjához illeszkedik.
1896-ban Lotz megkapta a királytól a Szent István-rend kiskeresztjét. 1902-ben a Drezda melletti Hirsch szanatóriumban ápolják, utána visszatér az egészsége, és még számos arcképet fest. Bekapcsolódik a Szépművészeti Múzeum munkálataiba, de már csak két vázlatot tud elkészíteni. 1903-ban már betegen készítette el utolsó nagy művét, a királyi várpalota Habsburg-termének nagy mennyezetképét. Az állványokra ekkor már hordszéken vitték fel.
Az akadémikus magyar falfestészet egyik legjelentősebb képviselője 1904. október 13-án hunyt el. Október 15-én ravatalozták fel a Műcsarnokban, majd eltemették a Kerepesi temetőben, a Deák Mauzóleum melletti sírhelyen. A búcsúbeszédet legjobb barátja, Székely Bertalan mondta. Emlékét Budapesten utca, Szegeden Stróbl Alajos mellszobra (1930) őrzi.
