Lotz Károly 120 éve, 1904. október 13-án hetven éves korában hunyt el. Noha Lotz Károlyt mind a mai napig elsősorban a magyar falképfestészet megteremtőjeként tartják számon, lenyűgöző faliképei mellett számos arcképet, idealizáló kompozíciót és frivol aktot is festett.
A Képzőművészeti Társulat Lotz halálakor kiadott gyászjelentésében ez olvasható: „A legnagyobbak közt is nagymester, egy ragyogó világot hordozott magában, melynek kincseit pazar kézzel szórta reánk életében és most, hogy a vértanúk béketűrésével viselt hosszú szenvedései után visszahozhatatlanul elhagyott bennünket, most érezzük csak, hogy szeplőtelen lelkében a Művészet és a Tisztaság géniusza költözött el körünkből, akinek elmúlását együtt siratják velünk mindazok, akik őt mint Embert szerették, tisztelték és csodálták.”
Lotz Károly 1833. december 16-án, Bad Homburg vor der Höhén, Frankfurt am Maintól 12 km-re északra, Németországban született. Édesapja magas rangú német hivatalnok volt, a hessen-homburgi herceg titkáraként dolgozott. Apja halála után, magyar édesanyjával és testvéreivel négyévesen költözött Magyarországra.
Rajztehetsége már korán megnyilvánult, szobrásznak készült, majd festeni tanult. Az 1840-es évek második felében Marastoni Jakab pesti festőiskolájában, majd Weber Henriknél tanult. Művészeti tanulmányait 1852-től Bécsben folytatta, ahol Karl Rahl tanítványa lett. Mesterével számos falképet festett főúri és nagypolgári palotákban, részt vett a bécsi görögkeleti templom, a Tedesco-palota és az Arsenal Fegyvermúzeum fal- és mennyezetképeinek megfestésében.
Itthoni korai képeit az Alföld romantikája ihlette, később nagy falkép feladatokhoz jutott.
1853-tól állított ki itthon, de csak 1864-ben, Rahl halála után tért haza. A bécsi tartózkodása alatt, s hazatérte után is több magyar témájú népéletképet és alföldi tájképet (A tiszttartó kikocsizik, 1850-es évek, Debrecen, Déri Múzeum; Parasztlakodalom, 1858, Magyar Nemzeti Galéria; Szüreti mulatság, 1858; Sulykoló asszonyok; A juhász a feleségével; A betyár kedvese; Hazatérő juhász; Betyár, 1860 k.
Még abban az évben, 1864-ben nagy sikert aratott a Vigadó lépcsőházának falfestményeivel, ezután szinte elhalmozták megrendelésekkel. 1873-ban a Vigadó étterme 28 medalionjának, 1874-ben – Than Mórral együtt – a Magyar Nemzeti Múzeum lépcsőházának festését készítette el. Jó kapcsolatot ápolt korának építészeivel, évtizedeken át dolgozott együtt Ybl Miklóssal, illetve Hauszmann Alajossal, akihez baráti szálak fűzték.
Falfestményein a számtalan mitológiai alak megformálásukban csodálatos könnyedség, báj és elegancia érvényesül, ezáltal lírai, sokszor meseszerű hangulatot keltve a nézőkben.
1883-ban a Mintarajziskola tanára, 1896-tól pedig a második festészeti mesteriskola vezetője. A királyi palota elpusztult Habsburg-termének mennyezetét 1903-ban már betegen festette.
A 19. század második felének egyik legismertebb magyar mestere.
Falképei a velencei barokk freskófestészet hatását tükrözik, bravúrosak, könnyedén elegánsak. Időtállóbbak finom színezésű vázlatai, vonzó arcképei és mitológiai tárgyú festményei. Ezeken gyakran nevelt leányai, Ilona és Kornélia voltak modelljei. Kornéliáról festette lányaktjait is. Számos képmása és aktja a Magyar Nemzeti Galériában található.
Igazi egyénisége az Egyetemi Könyvtár falfestményein (1875-1876) kezdett el kibontakozni. Különböző mitologikus, bibliai és történeti freskókat festett a Ferencvárosi templomban, a Terézvárosi Kaszinóban, a Keleti pályaudvar csarnokában – utóbbi munkáit éppen nemrégiben újították fel, így ismét régi fényében ragyog a Lotz-terem.
A múlt század második felének ünnepelt és megbízásokkal elhalmozott mestere volt Lotz Károly, akinek nagyszabású falképeit, freskóit a világvárossá növekedő fővárosban számos középület: az Operaház, a Nemzeti Múzeum, templom és magánpalota őrzi.
A Bécsben K. Rahlnál tanult, és a reneszánsz nagyjain, főként Raffaello művészetén nevelkedett festő munkásságában a mitológiai témákon, arc- és aktképeken kívül (különösen korai korszakában) jelentős helyet foglalt el a hazai táj, az Alföld és a nép életének megfestése. A természeti jelenségek megörökítéséhez Lotz a romantika minden eszközét felhasználta, a sötét-világos ellentétpárt, a különleges fényeffektusokat, a felhők gomolygásának érzékeltetését.
A lenyugvó nap a felhők mögé bújva is bearanyozza az alföldi vízparti tájat, a fény végigsöpri az előtérben álló juhászt, kutyáját, a nyájat, a kékesen csillogó víz tükrét. A táj bukolikus hangulata, a távolban a fák mellett meghúzódó kis tanya, a természet pihenésre készülő csendje meghitté varázsolja Lotz alkotását, olvashatjuk a Magyar Nemzeti Galéria(MNG) ismertetőjében.
Neoreneszánsz munkái csúcspontjának az operaház nézőterének mennyezetfreskóját tartják (1884), az Olimposzt ábrázoló, ragyogó színekkel megfestett kép az építészeti megoldás tökéletes kiegészítője.
Hírnevét öregbítik a Párizsi áruház freskói (1885), az MTA nagytermének két triptichonja (1887-1891), a Tihanyi apátsági templom (Székely Bertalannal és Deák Ébner Lajossal, 1889-90), a budai Mátyás-templom festményei (Székely Bertalannal 1892-93), a Kúria nagy csarnoka (1894), az Országház lépcsőháza (1896-1897) valamint a Szent István Bazilika pillérmozaikjai, kupola- és boltívképei (1894-1899).
1891-ben megnősült, felesége Jakobey Károly festő özvegye, Ónody Anna, akivel 1885-től élettársi viszonyban élt. Az asszony 1890-ben sikeresen elvált és Jakobey halála után 1891-ben Lotz feleségül vette, és együtt éltek a festő haláláig. Jakobey három gyermekét, Viktort, Ilonkát és Kornéliát adoptálta.
Lotz Károly kedvelt témája volt az akt
Faliképei mellett számos arcképet, idealizáló kompozíciót és frivol aktot is festett, különösen az 1890-es években festett több ilyen képeket. Aktjai általában nagyon érzékiek, mozdulataikkal természetes szépséget sugároznak.
Arcképeinek és mitológiai tárgyú aktképeinek (Bacchánsnők, Psyché, Fürdés után) modelljei nevelt lányai – Ilona és rajongott Kornéliája – voltak. Bravúros tájképfestő is volt, fiatalkori olajképeit az Alföld romantikája ihlette. Ő készítette a legsikerültebb illusztrációkat az 1859 utáni kiadásokban a János vitézhez ( az 1859 utáni kiadásokban) és más Petőfi-versekhez.
A korabeli folyóiratok képmellékleteiből tudjuk, hogy irodalmi illusztrációkat is készített, így Petőfi Sándor 1863-as kiadású „János vitéz” című albumához, majd egy 1868-as Arany János-verseskötethez.
1882-től a Mintarajztanoda tanára, 1885-től a Női Festőiskola igazgató-tanára, 1887-től a II. Festészeti Mesteriskola tanára, majd vezetője volt. 1896-ban megkapta a királytól a Szent István-rend kiskeresztjét. 1903-ban már betegen készítette el utolsó nagy művét, a királyi várpalota Habsburg-termének nagy mennyezetképét. 1904. október 13-án hunyt el.
Ebben a cikkben érzékeny téma lehet számodra. Csak 18 éven felülieknek ajánlott.
