„Be akarom bizonyítani, hogy az, aki jól és nemesen cselekszik, emellett még a méltatlanságot is el tudja viselni.” 195 éve, 1827. március 26-án halt meg 57 éves korában Ludwig van Beethoven zeneszerző, aki élete legtermékenyebb periódusában majdnem teljes süketségtől szenvedett.
Hallása 1795 után kezdett megromlani, ám életének leginkább kínokkal teli időszaka egyben „nagy teremtő korszaka” is volt. Visszavonultsága miatt mogorvának tartották, otthonában rendetlenség uralkodott, s külsejére sem sok gondot fordított, a zenei újdonságok azonban élete végéig foglalkoztatták.
„… Nyomorúságos életet élek. Két év óta kerülök minden társaságot, mert nem mondhatom meg az embereknek: süket vagyok. Ha más foglalkozásom lenne, még csak tűrhető lenne a dolog, de az én mesterségemben rettenetes ez a helyzet… A színházban egészen a zenekar mellé kell ülnöm, hogy megértsem a színészt. Nem hallom a hangszerek és a szavak magas hangjait sem, ha kissé távolabb ülök le… Ha halkan beszélnek, alig hallom… ha pedig kiabálnak, elviselhetetlen számomra. Nagyon gyakran megátkozom létemet… Plutarchos megtanított a lemondásra. Dacolni akarok, ha ez egyáltalán lehetséges, dacolni akarok sorsommal; de vannak életemnek pillanatai, amelyekben én vagyok Istennek legnyomorultabb teremtménye…” (Részlet Beethoven 1801. november 16-án Wegelernek írott leveléből)
Bach már húsz éve elhunyt, Haydn már közelít a negyven éves korhoz, Mozart pedig már elmúlt húsz éves, amikor Beethoven született.
Ludwig van Beethoven, minden idők egyik legnagyobb zeneszerzője valószínűleg 1770. december 17-én született Bonnban. Flamand származású zenészcsalád legidősebb gyermekeként jött a világra, innen nevében a van szócska. A kezdetben jómódú család az apa alkoholizmusa miatt teljesen elszegényedett. A Beethoven család számára – akárcsak Mozart esetében – a csodagyerek a szegénység elleni védekezés eszközét jelentette. Részeges apja mindenáron Mozarthoz hasonló csodagyereket akart belőle faragni, így a kisfiúnak már akkor zongoráznia kellett, amikor a billentyűket még csak zsámolyról érte el.
Formális iskolai tanulmányait 11 évesen befejezte ugyan, de műveltséget szerzett, nyelveket tanult, Homéroszt, Plutarkhoszt, Shakespeare-t olvasott, zenei nevelését pedig valóban hozzáértő és jó szándékú muzsikusok vették át.
Végül Waldstein gróf vette pártfogásába, s bevezette az arisztokrata körökbe. Beethoven ismét Bécsbe ment, ahol Haydn, majd Mozart vetélytársa, Salieri lett a zenetanára. 1782-ben Mannheimben megjelent Beethoven első, nyomtatásban kiadott szerzeménye: Variációk Dressler indulójára.
1787-ben Beethoven ösztöndíjat kapott bécsi tanulmányaihoz, és azzal a bizonyossággal, hogy szüleinek és testvéreinek nem fog felkopni az álla, elindult Bécsbe, az európai muzsikusok fellegvárába. Az utazás jól indult, néhány órát vehetett Mozarttól. Amikor a zeneszerző meghallgatta zongorajátékát, a hagyomány szerint kijelentette, hogy „erről a fiúról egy nap még beszélni fog a világ”. Azonban két héttel később édesanyja betegsége miatt visszatért Bonnba; anyja még ugyanebben az évben meghalt. A lelki megpróbáltatások, két testvére nevelésének terhe megtörte, egyik betegségből a másikba esett.
A császárvárosban zongoravirtuózként lett ismert (fiatal zeneszerzőt brácsásként alkalmazzák a bonni operaházban), első nagyszabású zeneszerzői estjét 1800-ban tartotta. E korszakában született I. és II. szimfóniája, három zongoraversenye, a Patetikus és a Holdfény szonáta.
Beethoven züllött, részeges apját 1789-ben kitiltották Bonnból (végül e rendelet nem lép hatályba), és fizetése felét ettől kezdve Ludwig fiának utalták ki. Egy évvel később, II. József császár halála emlékére Beethoven Gyászkantátát komponált, majd szeptemberben II. Lipót trónra lépését Beethoven Ünnepi kantátával köszöntötte. Még ebben az évben Londonba utazásakor Haydn megállt Bonnban, és találkozott az ifjú Beethovennel.
Hallása 1795 után kezdett megromlani, ám életének leginkább kínokkal teli időszaka egyben „nagy teremtő korszaka” is.
Ekkor írta hatalmas szimfóniáit (köztük az V. Sors és a VI. Pastorale), két zongoraversenyét, a Waldstein és az Apassionata szonátát, egyetlen hegedűversenyét, s operáját.
A Fidelio Beethoven számára minden műve közül a legkedvesebb volt, holott többször kellett átdolgoznia s négy nyitányt is írt hozzá.
A demokrata érzelmű komponista Napóleonnak dedikálta harmadik szimfóniáját, ám amikor az császárrá koronázta magát, széttépte az ajánlást – a mű ma Eroica címen ismert.
Beethoven hallásának elvesztésével egyre zárkózottabb lett, környezetével „beszélgető füzetekben” kommunikált, felhagyott a koncertezéssel.
Késői éveiben született utolsó hat zongoraszonátája, több kamaradarabja, a Missa Solemnis, s a A távoli kedveshez című dalciklusa és a IX. szimfónia.
E monumentális műve, benne a Schiller versére íródott, kórus által énekelt Örömódával a szeretet és emberi jóság hangokba öntött vallomása. A bemutatón a már teljesen süket komponista vezényelt, de a sikerről csak akkor bizonyosodott meg, amikor az egyik énekes az ünneplő nézők felé fordította.
Beethoven soha nem házasodott meg, noha az eladósorban lévő fiatal arisztokrata leányok versengtek azért, hogy órát vehessenek tőle. A „halhatatlan kedveshez” írott leveleinek címzettje Antoine Brentano, Brunszvik Teréz vagy Jozefin lehetett, a Brunszvik családnál többször tartózkodott Martonvásáron, számos művét ott írta.
1819-ben a hatóságok megvonták Beethoventől az unokaöccse (bátyja özvegyének fia) felett gyakorolt gyámság jogát, arra hivatkozva, hogy süketsége miatt már nem tud gondoskodni a fiúról. Az ítélet súlyosan érintette Beethovent és fellebbezett végül a fellebbezési bíróság Beethoven javára döntött, a kis Karl anyját kizárták a gyámságból.
1824 májusában jelentős szerzői estet tart a Kärtnertortheaterben: a IX. szimfónia teljes és a Missa Solemnis részleges bemutatójával. A rokkantságába beletörődött Beethovennek ez lett az utolsó nyilvános megjelenése. A bemutató jól sikerült, hiszen a mainzi Schott kiadó 1600 forintért megvette mindkét mű kiadási jogát.
Visszavonultsága miatt Beethovent mogorvának tartották, otthonában rendetlenség uralkodott, s külsejére sem sok gondot fordított, a zenei újdonságok azonban élete végéig foglalkoztatták.
Élete végén elhatalmasodott májbaja, 1827. március 26-án halt meg Bécsben. Az sem kizárt, hogy akaratlanul is ólommérgezést kapott: betegségét ólomtartalmú gyógyszerrel kezelték, s ólmot tartalmazott az általa fogyasztott bor és ásványvíz is. Temetésén több ezren kísérték utolsó útjára.
Beethoven elsősorban a hangszeres zene területén alkotott maradandót, bár kevesebb művet írt, mint a másik két bécsi klasszikus, Haydn és Mozart.
„Valahányszor hallja az ember, változatlan hatást gyakorol rá, akárcsak ama tertünemények, amelyek bármily gyakran is ismétlődjenek, mindig félelemmel és csodálattal töltenek el bennünket” – írta róla Robert Schumann zeneszerző.
A beethoveni hagyományt folytatta mások mellett Liszt Ferenc is, akit 12 évesen mutattak be a Mesternek. Mindketten zenekarnak tekintették a zongorát, Liszt nemcsak Beethoven műveit népszerűsítette, hanem több hangszeres alkotását is átdolgozta zongorára.
*Felhasznált irodalom: A zene története; Jan Caeyers: Beethoven
