„Mi a filozófia célja? Az, hogy megmutassa a légynek a csapdából kivezető utat” – vallotta a 65 éve elhunyt Ludwig Wittgenstein osztrák gondolkodó, a 20. század egyik legjelentősebb filozófusa.
„Mondja meg nekik, hogy csodálatos életem volt!” – halálának napján, 1951. április 29-én ezek voltak a 20. század egyik legfontosabb filozófusának utolsó szavai.
Ludwig Josef Johann Wittgenstein Bécsben született 1889. április 26-án. Apja acélmágnás, anyja zongorista volt. A roppant éles eszű fiú mellé először magántanárokat fogadtak, majd beíratták a linzi állami reálgimnáziumba. Az alakját övező legendák közt szerepel, hogy Adolf Hitler osztálytársa volt, és hogy a Mein Kampfban gyűlölettel emlegetett zsidó fiú, nem más, mint ő (ezek egyike sem bizonyított tény). Főiskolai tanulmányait a berlin-charlottenburgi Műszaki Főiskolán kezdte, majd Manchesterben folytatta. A repüléstechnika foglalkoztatta, egyik újszerű megoldására szabadalmi védelmet is kért.
Angliában ismerkedett meg Gottlob Frege és Bertrand Russell matematikai logikai írásaival, és 1911-ben Cambridge-be utazott, hogy Russell tanítványa lehessen. Apja 1913-ban bekövetkezett halála után hatalmas vagyont örökölt, ebből 100 ezer koronát rászoruló osztrák művészek között osztatott szét, az adományból részesült többek között Rainer Maria Rilke, Georg Trakl és Oskar Kokoschka is. Az első világháború alatt a Monarchia hadseregében harcolt önkéntesként, többször megsebesült és több kitüntetést kapott, a háború végén olasz hadifogságba esett.
„„Nyelv nélkül nem tudnánk megértetni magunkat egymással” – egy így nem igaz; az viszont igen, hogy nyelv nélkül nem tudjuk a többi embert így és így befolyásolni; nem tudunk utcákat és gépeket építeni stb. És az is igaz, hogy a beszéd és az írás használata nélkül az emberek nem tudnák magukat megértetni.” (Ludwig Wittgenstein: Filozófiai vizsgálódások)
A harcok szüneteiben befejezett Logikai-filozófiai értekezés című munkáját a Vöröskereszt juttatta el Russellhez és Fregéhez. Műve 1921-ben jelent meg németül, egy év múlva kétnyelvű, német-angol kiadásban, és George Edward Moore javaslatára kapta a latin Tractatus logico-philosophicus címet. Ezt követően egyre kevesebbet foglalkozott filozófiával, vagyona maradékát szétosztotta testvérei között. Néptanítói állást vállalt, egy ideig segédkertész is volt, majd nővére bécsi házának tervezésében és építésében vett részt, közben fényképészettel és szobrászattal is foglalkozott.
1929-ben ismét Cambridge-be utazott, ahol kutató diákként vették lajstromba, majd – némi huzavona után – az akkoriban a filozófus berkekben már diadalútját járó Tractatusért megkapta a doktori címet. 1930-tól a Trinity College tagja-munkatársa lett, 1939-ben professzorrá nevezték ki, George Edward Moore tanszékét vette át. Tanított, szűk körű szemináriumokat tartott, s bár szinte semmit sem publikált, másolatjegyzetben terjedő előadásainak, tevékenységének felmérhetetlen hatása volt.
Több mint két évtizeden át próbálta rendszeres formába önteni gondolatait, de végül úgy látta, hogy filozófiai megjegyzéseknél jobbat sohasem fog tudni írni. Szigorú, tételes kifejtés, logikai szimbólumok használata helyett köznyelven írott párbeszédek, megválaszolatlan kérdések, tegező megszólításmód, az aforizmákra jellemző töredékesség jellemzi ezt az időszakot. Számos megállapítása évtizedekre meghatározta a filozófiai tájékozódást.
A második világháború alatt önkéntes szolgálatot teljesített egy londoni kórházban. 1947-ben megvált professzori tisztségétől, hogy minden erejét az írásnak szentelhesse. A második könyv, a Filozófiai vizsgálódások azonban csak 1951. április 29-én Cambridge-ben bekövetkezett halála után jelent meg. Több tízezer oldalra rúgó gépiratait végakarata szerint tanítványai rendezték sajtó alá. Az analitikus filozófiát, a hétköznapi nyelv elemzésén alapuló filozófiai irányzatot Wittgenstein második korszakának megállapításai hívták életre.
