„Minden készen állt. Valójában már nem volt semmi oka tovább itt időzni, de valamit még meg kellett kérdeznie, és a jövőt illető tervei a kérdésére kapott választól függtek.” Részlet M. C. Scott Róma-sorozatának második részéből, mely újabb izgalmakat ígér.
Kr. u. 65: Sebastos Pantera, Néró császár kéme, mindennél veszélyesebb küldetést vállal. Magányos vadászként, alig néhány emberben bízva kell felkutatnia és a szigorú igazságszolgáltatás elé állítania a Római Birodalom legveszedelmesebb emberét.
Ellenfele nem más, mint Szaulosz, akinek lelkét személyes természetű gyűlölködések és hamis hitek gyötrik. Szaulosz, aki most egy egész római provincia elpusztítását tűzi ki célul. A rendkívül éles elméjű, irgalmat nem ismerő embert egyedül a teljes győzelemről elképzelt víziója vezérli – nem törődve azzal, hogy hány ember halálát, és mekkora pusztítást hozna magával egy ilyen hadjárat.
Kettejük között áll a berber Iksahra, a vadász. Szépséges és halálosan veszélyes nő, akinek el kell döntenie, ki mellé álljon, ha meg akarja bosszulni az apja halálát.
A véres harcot egy királyi város palotája és egy sivatagi sziklaerőd falai között kell megvívni a két embernek, akik mindent megnyerhetnek – és egy királyságot veszíthetnek el…
M. C. Scott a Glasgow-i Egyetemen szerzett sebész-állatorvosi diplomát, és tizenöt éven keresztül gyakorolta is hivatását – főleg lovakat gyógyított. Eleinte különböző tévéműsorok számára kezdett el főállásban írni, később vágott bele regények írásába is. Az első négy könyve díjakkal elismert krimi volt, azóta ókori tárgyú történelmi könyveket ír.
M. C. Scott: Róma – A király eljövetele
Önként menőt vezet, mást meg hurcol a sors.
Seneca leveleiből (Sárosi Gyula fordítása)
És így fog bekövetkezni a Főnix évében – azon az éjszakán, amikor a Nagy Kutya letekint a világ késélén túlról -, hogy a Nagy Szajhát tűz borítja be, és azok, akik megmentenék, szítani fogják a lángokat.
Csak amikor ez bekövetkezik, jön el a megígért Mennyek Országa.
Csak akkor fog kettéhasadni a Templom kárpitja, hogy soha többé ne lehessen helyrehozni, és mindaz, ami egész volt, eltörik, és a már egyszer megkötött szövetség kiegészül, összhangban mindazzal, ami már meg van írva.
A szibillai orákulum Szaulosz tudomására hozott jóslata
a Római Nagy Tűzvészt megelőzően, Kr. u. 64-ben
ELŐSZÓ
Észak-Afrika, kora tavasz, Kr. u. 66.
A nap perzselő tűzgömbje már most, alig két órával a hajnal beköszönte után, égő forróságot árasztott a sivatagra. A szél felkapta a durva szemcséjű szürke homokot, amely tucatnyi lélegzetvétel után eltömte az ember tüdejét, ha elővigyázatosságból nem fedte el az arcát, és eleven parázsként égette még a legegészségesebb talpat is.
Szaulosz Herodionnak, a júdeai király unokafivérének a talpa nem volt épp a legegészségesebb. A római tűzvészben a jobb sarkáról teljesen leégett a bőr, félig a hús is, és a sivatagban töltött első évében nem tudott úgy a homokba lépni, hogy fel ne jajdult volna.
Valamikor a második év telén – már amit itt télnek neveztek – eljutott hozzá Seneca halálhíre. Részleteket nemigen tudott; félmondat volt mindössze, nem sokkal ért többet maréknyi szárított datolyánál. De még így is, aminek föl kellett volna vidítania, csak azt tette világossá, mennyire elment mellette és nélküle a világ. Egy hónap leforgása alatt újból megtanult járni. Most, e második tavaszon hitt benne, hogy ha kellene, már szaladni is tudna; és ami a fő, alkalmas rá, hogy visszatérjen abba a homoksivatagon túli, gyorsan változó világba.
A búcsú szomorúsággal is járt. A karcsú, fekete bőrű nők, akik eddig gondját viselték, egyszersmind a lovakat is tenyésztették, amelyeken a férfiakkal vadászni járt, egy kancát ajándékoztak neki. A nyelvi hiányosságokat áthidalandó, sok-sok mozdulat kíséretében felajánlották, hogy mielőtt elmegy, fedeztesse valamelyik ménjükkel, mert így egy értékes csikót is magával vihet arra a sivatagon túli semmit érő, hitvány világba.
Ő hasonlóan sok mozdulattal elhárította az ajánlatot: a kanca még nem sárlott, ő pedig nem tudott várni, amíg a hold megteszi a magáét, hogy a kanca készen álljon a csődör felvételére. Mert még ma indulnia kell; a világot talán rá lehetne beszélni arra, hogy lassítsa le a forgását, amíg egy ember új bőrt növeszt, és közben megpihenteti a lelkét, de ő nem bízik abban, hogy a végtelenségig várni fog rá.
Szaulosz őszinte szomorúsággal kelt föl a berber törzsek között töltött időszak utolsó reggelén, elköltötte erjesztett kancatejből és – az egykor utált, de azóta megszeretett – kőkemény datolyából álló reggelijét, fejét és arcát lazán bebugyolálta csodatévő burnuszába, és végiglépdelt a perzselően forró homokon, a táborhely széléig.
Minden készen állt. Valójában már nem volt semmi oka tovább itt időzni, de valamit még meg kellett kérdeznie, és a jövőt illető tervei a kérdésére kapott választól függtek.
Az oázis árnyas fái alatt, két acélszürke sólymával foglalatoskodva talált rá arra, akit keresett. Szaulosz szó nélkül a sarkára ereszkedett, alkarját keresztbe tette a térdén, és hagyta, hogy a látása elmosódottá válva mindent befogadjon, és tekintete ne szegeződjön semmire. Amíg nem jött ide, ezek közé az emberek közé, türelmesnek tartotta magát. Az a tizenöt hónap, amelyet közöttük töltött, megtanította az igazságra: távolról sem volt türelmes, de nagyon sokáig annak tudott mutatkozni, ami akár ugyanaz is lehetett.
E pillanatban a magas, karcsú nő, akihez jött, kegyeskedett észrevenni őt. Sűrű, fekete haja göndör volt, mint a kosok gyapja, szeme a törzsére jellemző mély tüzű, borostyánsárga; az arcán kétoldalt, egészen az orrnyergéig a csigavonalú tetoválás arra utalt, hogy vadász, nem pedig azok közül az asszonyok közül való, akik gondos ápolásukkal életben tartották őt, a hátáról, a lábáról, a talpáról a bőrt lemaró égési sebeit kimosták, gyógyírral kenegették, mialatt ő üvöltve tiltakozott, és addig ringatták a karjukban, amíg álomba nem sírta magát.
Ez a nő nem látogatta meg, nem adta kölcsön neki a lovát, nem tanította meg, hogyan küldje a sólymokat élő prédára. Attól kezdve, hogy Philotus teveháton elhozta a táborukba, és aranyban kifizette a királya váltságdíját – felét azért, hogy gondoskodjanak róla, felét meg az ígéretük fejében, hogy nem árulják el az őt üldöző rómaiaknak -, tudomást sem vett róla.
Szaulosz nem kételkedett abban, hogy megtartották az ígéretüket, csakhogy ő kém volt, mielőtt egy másik, egy nagyobb hívás jogot nem formált az életére, és ismerte annak a másiknak, kémtársának a képességeit, akit ugyanaz a tanító képezett ki ugyanolyan színvonalon, mint őt. Az a másik nem volt jobb nála – korántsem -, de épp elég jó volt, hogy veszélyt jelentsen rá. Csaknem két év elteltével elképzelhetetlen volt, hogy az az ember ne tudja, hol van, hogy ne tartsa szemmel, várva a pillanatot, amikor a préda megmozdul.
Szaulosz tudván ezt két télen és egy nyáron át rejtőzködött, s küldte ki a kérdéseit, melyekre galambbal, lovon és gyalog jöttek a válaszok. Ezeket egymás mellé rakva az első homályos, gyűlölettel tele lázálmai lassanként mesterien kitervelt, tökéletesen kidolgozott haditervvé kovácsolódtak, melyekkel lehetetlenség volt kudarcot vallania. Hacsak nem most, ebben a pillanatban.
A hideg pillantás érintését magán érezve sem fordította el tekintetét az előtte elterülő térségről. Itt ez volt a szokás; a nők birtokolták a hatalmat. Kezdetben megvetette emiatt a férfiakat.
– Búcsúzni jöttél? – A nő hangja a sivatag délelőtti forróságában úgy szólt, mint egy jégből faragott fuvoláé. Minden lélegzetvételét gyűlölet hatotta át, de fegyelmezettsége és tartózkodása lehűtötte körülötte a levegőt.
– Azért jöttem, hogy kérdezzek valamit tőled, Iksahra sur Anmer – válaszolta Szaulosz.
Azt gondolta, melléfogott azzal, hogy csupán a saját és az apja nevén szólította meg a nőt; hogy majd ökölbe szorított kezeire hívja a sólymait, egy füttyentéssel magához rendeli szelídített vadászgepárdját, és ellovagol. Figyelte, amint a nő végiggondolja a dolgot, és hallotta a pillanatra elakadó lélegzetet, jeléül annak, hogy meggondolta magát.
– Mi a kérdés?
– Hogy van az, hogy meg akarod bosszulni apád és anyád halálát, akiket szerettél? Ezért akár meg is ölheti őt, gondolta Szaulosz. A nő az övében hordta hosszú, görbe kését, amellyel egyetlen mozdulattal elválaszthatná a fejét a nyakától. A lábánál betanított kopóként ülő gepárd egyetlen harapással össze tud roppantani egy emberi koponyát. Látott is ilyet egyszer, vagy úgy gondolta, hogy látott; lehet, hogy csak delíriumos álom volt. Életlenül hagyott tekintetét a durva szemcsés homokra szegezve elképzelte, milyen lenne meghalni itt, távol mindattól, amit eltervezett.
Iksahra sur Anmer, akinek apját egy idegen király parancsára a saját lovai téptek négyfelé, levette a kezét a kése markolatáról. Ujja egyetlen emelintésére a gepárd nyelvlógatva elhevert egy datolyapálma árnyékában. A nő elengedte a sólymokat, amelyek megültek a feje fölötti faágon, maga pedig, karját térdein összefonva, leült Szaulosszal szemben. Burnusza, amely ugyanolyan volt, mint a férfié, úgy rezgett körülötte, mint a bögöly szárnya. Árnyékokkal teli fekete arcában mély tónusú okkersárga szeme inkább feketének látszott, mint barnának, és csak a szemfehérje emelte ki sötét hátteréből.
– Mondd el! – szólította fel, és Szaulosz kiengedte az eddig visszatartott levegőt.
A terv nem volt egyszerű, de a szerep, amelyet a nő játszott benne, viszonylag az volt, és Szaulosz hat hónapja készült erre a percre.
– Elmegyek Júdeába, II. Agrippa király udvarába – kezdte. – Várj… – Felemelte a kezét, jóllehet a nő meg sem mozdult, csak mintha a szeme lyukat akart volna fúrni Szaulosz koponyájába. – Tudom, az apja ölte meg az apádat. Én is azért megyek oda, hogy bosszút álljak. De az én bosszúm lassú lesz, amit hónapokig lehet ízlelgetni, nem pedig egyben lenyelni annyi idő alatt, amíg egy kés megállítja az ember szívét. Az én bosszúm nem csupán egy embert, hanem az egész héber nép vezetőit fogja utolérni. Ha az erőfeszítéseim sikerrel járnak, néhány év elteltével
Ábrahám tizenkét törzse megszűnik létezni. Arra kérlek, legyél ebben a segítségemre.
– Mint a szajhád? – A nő hangján mélységes megvetés érződött. Az arcára festett csigavonalak enyhén megduzzadtak. Szaulosz nézte őket, és ügyelt, hogy el ne mosolyodjék.
– Semmi esetre sem. Te lennél a király kedvenc solymára. Valamint a vadállatai gazdája, a vadászkopói, a nagymacskái, a kutyái, a lovai gondozója. – Ahogy az apád is volt az ő apjánál. Ezt már nem mondta ki, de a mondat kimondatlanul is ott kígyózott kettőjük között a forró levegőben.
– Az új király nem vadászik – felelte lassan, kimérten a nő. – Az egész világ tudja, hogy szívesebben fekszik az ágyában a… játékszereivel, miközben a nővére uralkodik. A királyné vadászik.
– De valamilyen ajándékot muszáj adni a királynak, még akkor is, ha azt igazából Bereniké királyné kapja. Tulajdonképpen nem számít, melyiküké leszel, a lényeg, hogy ott legyél a sólymaiddal együtt.
Kis habozás után megkockáztatta a kérdést: – Jól gondolom, hogy a madaraid el tudnának kapni és meg tudnának ölni egy üzenetvivő galambot? Egy olyat, amelyik a sivatag fölött gyorsan és alacsonyan repülve írott üzenetet visz a birodalom egyik végéből a másikba? A nő nem válaszolt, de úgy nézett rá, mintha a puszta kérdés is sértés volna.
– Jó – biccentett Szaulosz. – Akkor hát a te feladatod az lesz, hogy elcsípd azokat az üzenetvivő galambokat, amelyeket a királyi galambdúcba küldenek szerte a világból. Rómából, Damaszkuszból, Antiókhiából, Athénból, Korinthoszból, Alexandriából és még távolabbi helyekről. Rendszerint hajnalban és alkonyatkor érkeznek, mialatt a király Cézáreában van, és mindig egy bizonyos tengerparti földszoros fölött repülnek el, ahová nem látni el a palotából, de nyílt sík vidék veszi körül, úgyhogy téged nem tudnak észrevétlenül megfigyelni.
Le kell hoznod ezeket a madarakat az égről, és el kell juttatnod hozzám a náluk lévő üzenetet, hogy megtudhassam, mi áll bennük. A király vadállatainak gazdájaként néhány üzenetvivő madárnak is te leszel a gondozója. Ezeket a messze városokba tartó mesteremberek szokták magukkal vinni. Ennélfogva néha-néha mi is igénybe vehetjük őket arra, hogy üzenetet küldjünk a királynak – mintha valami távoli országból üzennénk. És ha már tudjuk, kik az ellenségeink, és hogyan állnak fel velünk szemben, akkor mi is lépni fogunk.
– Mit fogunk csinálni?
– Háborút szítunk Róma ellen. Agrippa király Cézáreában, a nagyapja, Nagy Heródes által alapított városban székel. Az hely is tele van feszültségekkel, amelyeket kihasználva rákényszerítjük a királyi családot, hogy telepedjenek át Jeruzsálembe. Ha az ottani Háború Párt zelótáit rá tudjuk venni, hogy hadat üzenjenek Rómának, akkor Néró kiküldi ellenük a légiókat. Márpedig ha ez bekövetkezik, akkor egész Júdea fellázad a megszálló hadseregek ellen.
– És mind meghalnak – jelentette ki meggyőződéssel Iksahra. – Róma légióinak senki sem tud ellenállni.
– Pontosan. És Jeruzsálemet a földdel teszik egyenlővé, hogy kő kövön nem marad; a lakóit megölik, vagy rabszolgákként elhurcolják idegen országokba. Akkor majd te, aki gyűlölöd Agrippát, és én, aki gyűlölöm a hébereket, elmondhatjuk, hogy a bosszúnk beteljesedett.
Szaulosz egy könnyed mozdulattal felállt; ezt is itt tanulta meg.
– Az esti hűvösség beálltával indulok. Örömmel venném a te és a vadjaid társaságát, ha csatlakozni akarnál hozzám.
Szaulosz nem egyedül kelt útra a táborból. Három kísérő tartott vele, de Iksahra sur Anmer, a berber törzsek legkiválóbb vadásza, nem volt közöttük.
Csalódását leplezve lovagolt a férfiak között, és hagyta, hogy elszórakoztassák a lovakról, vadászatokról és a nők érthetetlen cselekedeteiről szóló történeteikkel. Napszálltakor, amikor tábort ütöttek egy dűne szélárnyékos oldalában, kissé távolabb ment a tűztől, hogy kiürítse a hólyagját.
Épp mozdult, hogy visszaforduljon, amikor a nő keze a csuklójára kulcsolódott. Meglepően magasnak tűnt. A gepárd sárga szeme egy tűztől megvilágítatlan, sötét helyről szegeződött rá.
– Üdvözöllek. Reméltem, hogy eljössz – mondta Szaulosz.
A nő az arca elé tolta az arcát.
– Te tudod, hogy én miért akarok bosszút állni. És te miért?
– Gyere, üljünk le a tűz mellé! Hideg az éjszaka, és én nem vagyok úgy hozzászokva a hőmérséklet változásaihoz, mint te. Úgy gondolom, a többiek nem fognak zavarni bennünket.
Igaza volt. A férfiak látták Iksahrát, és elmentek – nem tapintatból, hanem félelemből. Amikor a nő elhaladt mellettük, egyikük a gonosz elhárítását célzó jelet mutatta. Társa sziszegett valamit, amiből Szaulosz csak az ifrit szót hallotta ki. Nem sokat tudott e törzsek isteneiről és démonairól, de azt igen, hogy az ifritek szárnyas félistenek, akik halálos veszélyt jelentenek az emberekre. Nem volt nehéz elképzelni, hogy Iksahra és kísérteties nagymacskája is közéjük tartozik.
Jóllakva, tele vizestömlővel a kezében – ezek az emberek nem ittak sem bort, sem sört -, a tűz mellett ülve Szaulosz nagyobb biztonságban érezte magát. Miközben a tüzet bámulta, könnyebben elhitte, hogy ez itt egy páratlan ügyességgel vadászó nő, nem pedig egy démon, aki felfalhatja a lelkét.
– Hosszú mese lenne elmondani, de megpróbálom rövidre fogni… Fiatalkoromban Seneca, a kémmester, akit Tanítónak ismernek, kémnek képezett ki, és elküldött Júdeába, hogy Róma uralma alá hajtsam a hébereket.
– Nem sikerült elérned. – A nő villogó szeme csúfondárosan nézett rá. Szaulosz beharapta az ajkát. Régen volt, amikor utoljára nevetség tárgyává vált valaki szemében.
– Nem. De felégettem Rómát. – Lángok ugráltak közöttük. – Én gyújtottam meg a tüzet.
– Miért? Szaulosz a táncoló lángokba nézett. Egyáltalán nem így tervezte.
– Egy jövendölés miatt – felelte, és ez igaz volt. – A szibillák azt mondták, hogy ha Rómát a Kutya-csillag szeme láttára tűzvész pusztítja el, akkor Jeruzsálem elszakadhat tőle, és a helyén… – Erőt kellett gyűjtenie, hogy állni tudja a nő tekintetét. – A helyén, azt hiszem, kinőhet valami csodálatos, ahol az isten, akit megtagadtak, rabul ejti mindannyiukat, és dicsőségben fog uralkodni. De hogy ez megtörténhessen, Júdeának el kell buknia.
– És ha Jeruzsálem elbukik…
– Akkor vele együtt elvész egész Júdea, igen. Róma elvesztése csekély
árnak tűnt érte. És nem is az egész veszett oda… – Széttárta a karját. – A tizennégy kerületből mindössze négy égett le, és azokat is
újjáépítik.
– És a te életed? Véletlen volt, hogy kis híján veled is végzett a tűz?
– Nem. Azt az ellenségem tette. ő a második oka annak, hogy Júdeába megyünk.
– Ő ott van?
– Még nincs. De oda fogom csalni, és amikor ott lesz, gondoskodom róla, hogy tönkremenjenek a kapcsolatai, a barátságai, a szövetségei, mígnem már nem fogja tudni, kiben bízhat. Egyenként fogom elidegeníteni tőle a barátait, végül egyedül marad, elveszetten. Gondom lesz rá, hogy lassan, fokozatosan jöjjön rá, mit csinálunk, és amikor Jeruzsálem bukása már biztosra vehető, akkor a saját kezemmel fogom megölni őt lassan, centiről centire, szívdobbanásról szívdobbanásra, ő pedig minden pillanatban tudni fogja, hogy miért és kinek a kezétől kell meghalnia.
Elhallgatott, mert az őt körülvevő bíborvörös köd valóságos volt, a lángok már az arcát nyaldosták, ahogy a vak szenvedély egyre mélyebbre, egyre közelebb vitte a tűzhöz.
Megperzselődött az arca. A földet csapkodó, kezeitől megbolygatott tűzből szikrák pattantak Iksahra ruhájára. Vékony füstindák kacskaringóztak fel, majd tűntek el a sötét levegőben. A nő kifürkészhetetlen arccal bámult Szauloszra.
– Mi a neve annak a férfinak, akit ennyire gyűlölsz? Szaulosz becsukta a szemét e tekintet elől.
– Az ellenségem neve Sebastos Abdes Pantera – felelte közönyös hangon. – Egy Appius Mergus nevű egykori századossal és Alexandriai Hypatiával, Ízisz papnőjével együtt járja az útját.
– Emlékezni fogok a nevükre. – Iksahra sur Anmer felállt, és kinyújtotta a kezét. Szaulosz megfogta, a nő pedig minden erőfeszítés nélkül felhúzta a földről. – Bizonyos dolgokban közösek vagyunk – mondta, és megvillantotta fehér fogait. – Csatlakozom hozzád. Levadászom az üzenetvivő madarakat. De ha eljön az ideje, meg fogom ölni Agrippa királyt, és ebben nem akadályozhatsz meg.
CÉZÁREA, JÚDEA
nyárelő, Kr. u. 66.
Néró császár uralkodása idején
Első fejezet
– Cézárea, a Kelet gyöngyszeme. Taplós doboz, csak a szikrára vár.
Pantera fél nap óta most először szólalt meg. A hangja száraz volt, mint a sivatag homokja.
– Szaulosz ott van – folytatta. – Érzitek a szagát? A veszélyt, amely ott ólálkodik körülötte?
Mergus közelebb ösztökélte a lovát, ahol úgy beszélgethetnek, hogy a hangjuk nem hallatszik el messzire. Még most sem tudott betelni vele, hogy egyáltalán itt vannak, itt a sivatagban, félnapi lovaglásra Cézáreától keletre. Amikor az üzenetvivő madarak meghozták a hírt a császár római galambházába, hogy az üldözött vad útra kelt, Szaulosz végre odahagyta berber földi búvóhelyét, Mergus rögtön, még aznap éjjel hajóra akart szállni, hogy a nyomába eredjen. De Pantera akkor azt mondta, várniuk kell, és közben figyelni, és hogy még bizonyos dolgokról értesülniük kell. Tudnia kell, hogy üldözzük őt. Ha úgy gondolja, hogy túlságosan a sarkában vagyunk, akkor képes és az orrunknál fogva vezet bennünket. Várjunk, amíg bebújik a vackába. Ha megáll, arról hallani fogunk.
Így aztán hajnalonta figyelték a galambházakat, és mint a gyermekek az ajándékot, várták az új rejtjeles üzenetet.
Akire vadászol, megérkezett Mauritániába. Rögtön tovább is ment. Most Alexandriában van, királyhoz illő ajándékokat vásárol.
– Honnan van pénze? – kérdezte akkor Mergus.
– Ma is vannak még hívei – válaszolta Pantera. – Nem sok, de elég.
Férfiak, akik megtagadták őt és az istenét, és rejtekhelyre vonultak, így most megtehetik ezt érte. Nem fog megállni Alexandriában. Kelet felé tart.
Azután újra jöttek az üzenetek. Hajóra szállt, Júdeába vagy talán Szíriába. Cézáreában, Kelet gyöngyszemében van.
Egyszer csak nem jött több üzenet. Talán mert nem volt több mozgás.
– Ő Cézárea királyának az unokafivére – mondta annak idején Pantera. – Ha valahol, hát ott fog megpihenni és erőt gyűjteni.
– Csapda lesz – válaszolta erre Mergus. – Nem mehetünk oda.
– Csapda – bólintott Pantera. – Oda kell mennünk.
Hypatia a haldokló császárné mellől jött el, hogy támogassa, és Mergus szerint Hypatia volt a leggyönyörűbb és a legelérhetetlenebb nő a világon. Nem félt tőle, de annyira tisztelte, hogy az már majdnem félelem volt. Ezzel együtt egészen addig vitatkozott mindkettőjükkel, amíg a császár parancsot nem adott, hogy menjenek oda, és ezzel véget vetett minden vitának. A régi időkben egyes férfiak talán vitába szállhattak Néróval, de Seneca kudarccal végződött puccsa és az azt követő vérfürdő óta senki sem merte megtenni.
Így esett, hogy most itt lovagoltak a sivatagban a Kelet gyöngyszeme felé, megelőzve egy közelebbről meg nem határozott, ámde jól felfegyverzett tevekaravánt, és Pantera kijelenthette, hogy a szél elhozta hozzá Szaulosz szagát, ami szinte biztos, hogy nem volt igaz.
– Én itt csak akkor érezném meg a szagát, ha égett homoktól, lóverítéktől és tevehúgytól bűzlene – jelentette ki Mergus a látóhatárt kémlelve. – De ha az életem múlna rajta, akkor is csak azt mondanám, hogy több füstöt érzek a levegőben, mint amennyit egy város tűzhelyeitől várna az ember. Cézáreában olyan gyakoriak a lázadások, mint más városokban a karneválok és istenünnepek, de ezeket rendszerint később tartják; amikor az aratás végeztével a fiatalság kezdi elunni magát. Akkor hogy lehet, hogy mégis füstöt látok?
Mergus a térdével irányította a kancáját, hogy mindkét keze szabad maradjon az íja számára. A látszat szerint azért fizették, hogy vigyázzon harminckét vemhes tevére; egész vagyont kapott a sivatagi sakálok prédájának szánt élőállatokért. Egyelőre épp két sziklás meredély között rohanó hegyi patakon keltek át, ahol Mergus véleménye szerint könnyen megtámadhatták őket.
Tekintetét továbbra is élesre állítva, az íj idegére helyezett egy nyílvesszőt, közben beengedte a látóterébe a távoli horizontot, ahol a homokrengeteg összeér az éggel, és mindkettő a tengerrel; és amelyen mint a nap egy fényes szikrája, csillogott a város, Cézárea.
A hajnalt követően nem sokkal már megjelent a látóhatáron, de Panterának igaza volt; itt, egy névtelen patakon átvezető jeltelen úton, egynapi lovaglásra a várostól, valami megváltozott a levegőben. Mintha valami gyűrődés keletkezett volna ott, ahol a sivatag forrósága először találkozott a tenger felől érkező hűs szellővel; és nem azt a balzsamos illatot hozta magával, amelyet kellett volna, hanem a veszély és a halál baljós előérzetét.
Mergus kancája felnyihogott, a fülét hegyezte, és megújult buzgalommal szaporázni kezdte a lépteit. Mergus többször egymás után belélegezte a megváltozott levegőt…
– Útonállók! Panterával egyszerre kiáltottak fel. Mergus kancája éppoly jól ismerte a lesből támadó ellenség fenyegetését, mint ő maga; együtt jöttek Rómából, és annak előtte Britannia pokoli erdeiből, ahol minden második fa mögött kifestett arcú harcosok rejtőztek. Még el sem kiáltotta a parancsot, a ló már oldalazva úszott kifelé a veszélyes patakból az északi parton emelkedő sziklafal egy hasadéka felé.
Egy nyílvessző fúródott a földbe ott, ahol az imént állt. Egy második a sziklafalat találta el, amely mögött védelmet lelt, és a kőrisfából készült nyílvessző darabjai súrolták az arcát. Elöl valaki néhányszor felüvöltött, aztán meghalt. A frissen kiontott vér bűze szétáradt a nappali hőségtől száraz levegőben. Árnyak mozdultak itt-ott. Mergus megcélozta az egyiket. Hallotta, amint egy test a földre zuhan, majd egy másik is, de fogalma sem volt róla, ki halt meg, csak annyit tudott, hogy nem ő.
– Sebastos?
Mergus a tevehajcsárok között használt görög nevén szólította Panterát. Nem kapott választ. Azon az egy négyzetméteren, amelyet belátott, öt újabb nyílvessző csapódott be. Egy nőstény teve elbődült, és mint egy kidöntött fa, a homokra zuhant. A karavánt vezető három fivér csak a karaván által ismert nyelven, füttyszóval osztogatott parancsokat. A férfiak, útonállók és ellenségeik egyaránt kiáltozni kezdtek. Az ellenség görögül kiáltozott, nem arámi nyelven, tehát nem a délre egynapi lovaglásra fekvő Jeruzsálemből való héber zelóták voltak, akik szent háborújuk céljára akarták volna elrabolni a tevéiket. Mergus énjének egyik része arra gondolt, hogy ez később hasznos lehet – már ha életben marad.
A sziklahasadék átmenetileg védelmet nyújtott számára, de az első pillanatok rettenete elmúltával könnyű célpont vált belőle. Verejtékben fürdő testtel csúszott le a földre, jobbról a szikla, balról a lova takarásában. Onnan még kétszer lőtt, de senkit sem talált el. Másfél év óta gyakorolta az íjászatot, és kielégítőnek tartotta a tudását, nem többnek. A penge volt az, amivel ösztönösen és a gyakorlat révén jól tudott bánni.
A vállára csúsztatta az íjat, az övéről leoldozta görbe pengéjű kését, a három Sába-törzsbeli férfi ajándékát, akik a gondjaira bízták a tevéiket. Hosszabb volt, mint az evéshez használt kések, de rövidebb a lovassági kardnál, a pengéje szépen kidolgozott, kétélű, és az egyik éle mentén enyhén elgörbült. A szerencse végett megcsókolta a lapos vasat, és újra a nevet sziszegte:
– Sebastos!
– Itt vagyok! A patak mentén tíz-tizenkét veszélyes lépéssel följebb egy másik, az övével párhuzamos hasadék nyílt a sziklában. Mergus, hogy elérje, felmászott a sziklafal lapos tetejére, majd villámgyorsan odafutott, és leereszkedett a homokban kuporgó Pantera mellé, lova teteme mögött. Három nyílvessző találta el a ló nyakát és szügyét.
Pantera íjász fia volt; becsukott szemmel is halálos pontossággal tudott lőni. Hogy Mergust fedezze, fölállt, lőtt, majd újból lekuporodott. Messziről, árnyék takarta bőrével, hajával és szemével, hosszú, bő felsőruhájában elment volna a Sába-törzs egyik tagjának. De amikor a folyók barna színét idéző szemével kérdőn Mergusra pillantott, már ismét önmaga volt: egy összetörtségéből felépült, annak az embernek a tisztaságát sugárzó férfi, aki a halál révén járt, de nem adta meg magát neki.
Ez a tekintet ragadta meg Mergust annak idején, két éve, Rómában, egy állatvásáron, ahova a kém éppen vizet szállított. Külsőre egy korlátolt értelmű gazdasági kisegítő munkásnak nézte volna – mindaddig, amíg nem kérdezett tőle valamit, és a kérdésében benne volt a válasz arra a nagyobb horderejű kérdésre, amely Mergus életében irányadó volt.
Mergus két teljes évtizede szolgálta a császárát, miközben egyre feljebb lépkedett a légiók belső ranglétráján. A császár azonban nem volt több egy távoli, mindig változó névnél, amely előtt Jupiterrel és a légió zászlóival együtt reggelente tiszteletadásra felvonultak. Ami fontos lett volna, amit Mergus egész életében keresett, de sohasem talált meg, egy ember, akit fenntartás nélkül, szívét-lelkét beleadva, becsülettel, őszintén és örömmel követhetett volna.
Aztán megérkezett Rómába, ahol közvetlenül a császárt szolgálhatta, és ott, a tűzvész előestéjén találkozott Panterával. Amikor pedig elhangzott az a legelső kérdés, majd megérkezett rá a válasz, tudta, hogy ebben az emberben megtalálta mindazt, amit keresett.
Attól a perctől fogva fenntartás nélkül, becsülettel, őszintén és örömmel követte őt a tűzvészen át, amely kis híján elpusztította Rómát, aztán ki a városból, és most ide, a sivatagba, annak az embernek a nyomában, aki a tüzet meggyújtotta.
Mindezt együtt csinálták végig, és még életben voltak; Mergusnak nem állt szándékában néhány teve miatt, sivatagi rablók kezétől elveszíteni Panterát.
– Nem maradhatunk itt – mondta. – Át kell kelnünk a patakon. A túloldalon van egy mélyebb sziklahasadék. Jobbra, aztán meg balra. Indulás!
Kirohantak a patakhoz, majd át egy hasadékig, ahol egy halott hevert – az egyik útonálló támadójuk. Pantera futás közben három nyilat lőtt ki, az utolsót már akkor, amikor benyomult a hasadékba, szorosan Mergus mellé. Több halott is feküdt az úton, amerre futottak: a Sábafivérek egyike, két útonálló és három idegen. Friss vér áztatta sivatagi ruhájuk virágként virított a homokon.
Még egy teve pusztult el, az életben maradottak rémülten vágtattak el a sivatagba. Senki sem eredt utánuk. Senki sem próbálta visszaterelni őket.
– Nem a karavánt akarták megtámadni – suttogta Mergus.
Harminckét vemhes teve tízszer többet ért, mint sok ló vagy félezer juh. Épeszű ember nem öli meg őket, de azt sem hagyja, hogy páni félelmükben szétszéledjenek a hiénákkal teli pusztaságban.
Egy újabb teve múlt ki hangos bőgés közepette. Mergus kiköpött.
– Embervadászok – morogta. – Üldöznek valakit. Minket. – Önteltség volt azt feltételezni, hogy a karavánban senki más nem ér meg annyi ezüstöt, amennyit ezért a rajtaütésért fizetni kellett. De Mergus hitte, hogy ez az igazság.
Pantera szórakozottan bólintott. Tekintete az ellenséges sivatagra szegeződött.
Mergus lenyelte a kérdést, amely már a nyelve hegyén volt. Most semmi értelme nem lett volna megkérdezni, honnan tudhatta bárki is, hogy itt vannak – és nem is lett volna biztonságos. A tevék tulajdonosai elmondták, hogy a sivatagban ólálkodó dzsinnek megértik a ki nem mondott gondolatokat, és képesek alakot adni azoknak. Hogy elriassza őket, Mergus a háta mögött a gonoszt elűző jelet mutatta. Egy pillanatra kidugta a fejét a szikla pereme mögül, hogy körülpillantson, de egy nyílvessző visszakozásra kényszerítette.
– Hányan vannak? – Pantera úgy kérdezte ezt, mintha az új nyílvesszők árát tudakolná, és nem is érdekelné, milyen szám hangzik majd el a válaszban.
– Kilenc különböző hang – válaszolta Mergus. – A nyílvesszők kétféleképpen vannak feltollazva, de két íjásznál több lehet közöttük.
– Én is így gondoltam: tucatnyian kezdték, és kilencen maradtak.
Tegyük fel, hogy tudják, kit üldöznek. Ha úgy intézem, hogy célba tudjanak venni a nyilaikkal, képes volnál hangosan elsiratni?
Mergus szíve összeszorult.
– Méghozzá nagyon hangosan – felelte, és megpróbált mosolyogni.
Pantera keze, amely eddig a vállát fogta, elengedte, s a következő pillanatban ő maga is eltűnt. Kilőtt nyílvesszőivel megölt valakiket, a többieket pedig – célpontként kínálva fel magát, holott rejtőzködnie kellett volna – feldühítette. Mergus a kemény szikla éles pereméhez szorította a vállát, és belélegezte a vértől, verítéktől, kiontott belektől és saját félelmétől bűzlő levegőt.
– Aaaaaaaaah! – A jajkiáltás cseppet sem illett Panterához, hacsak nem halálos seb volt, amit kapott…
– Eltaláltak?
– Nem. – Pantera bal karjából, ahol egy nyílvessző súrolta, vérpatak csurgott lefelé. Erőtlenül nekidőlt a sziklának.
– Sirassál – szólt. – Hangosan.
– Meghalt! Sebastos meghalt!
Mergus jajveszékelésétől még a hajnalban vadászó sakálok is visszariadtak volna. Végighúzta a tenyerét Pantera karján, és a vért rákente görbe sábai kése pengéjére, majd a szájára és az arca egyik felére, mintha szívességből elvágta volna a testvére torkát, hogy aztán szerelmes csókkal búcsút vegyen tőle.
A levegőt öklözve, mint aki félig beleőrült a fájdalomba, kirohant a patakba. Időközben ott, ahol eddig egy holttest feküdt, most három hevert. Egy újabb ló haldokolt, merev lábait az égnek emelve, saját vérében fuldokolva. De a halált egyedül az íjászok osztogatták; közelharcra eddig még nem került sor. Mergus a szemével megkereste a vonalat, ameddig a nyílvesszők elértek, s amikor meglátott egy ahhoz hasonló sziklahasadékot, amelyből az imént kibújt, rikoltozva megrohamozta.
Őrültnek tartották, és az is volt, isteni oltalom alatt álló őrült, mint egyesek a csatában, akik a biztos halálba rohanva sem haltak meg. Egyenesen a szívének irányított nyílvessző hegye felé rohant, és az íjat tartó férfi, hogy ne kelljen elröpítenie a nyilát, óvatosságát félredobva hátat fordított, és megpróbálta kipréselni magát a hasadék túlsó felén. Mergus görbe késétől halt meg, amelynek pengéje a bordák mellett becsúszva elérte a szíve lüktető izomcsomóját.
Az ilyen bátor tettek szokták győzelemre vinni a már vesztésre álló csatákat. A Sába-fivérek közül kettő még élt – Ibrahim és Ilias. A maradék tíz – kilenc – kísérő közül nyolc még harcképes állapotban volt, és ezek közül ketten voltak íjjal felszerelkezve. Együtt gázoltak a patakba, harci lázban égve, élet-halál küzdelemre készen.
– Megbosszuljuk a testvéredet, és a miénket!
Ibrahim súlyos keze épp ott ereszkedett le Mergus vállára, ahol nemrég még Pantera tenyere volt. Nem rázta le magáról és nem árulta el, hogy Pantera nem volt a testvére, még kevésbé a szerelme, aminek tartották.
Amikor csatlakoztak a tevekaravánhoz, Mergus és Pantera látszólag nem ismerték egymást. Más-más napon jöttek, más nyelvet beszéltek, más történeteket meséltek a múltjukból. De épp elég közös dolog történt a múltjukban, hogy természetesnek tűnjék, hogy a Sába törzs otthonától számított egy hónapos úton barátság szövődött közöttük. Így is lett, annyira, hogy a fivérek hovatovább hálótársaknak kezdték nevezni őket, noha nem voltak biztosak benne, igaz-e ez vagy sem. Mergus fogadást kötött magával, hogy Pantera mikor fogja hasznosnak ítélni, ha a többiek úgy ítélik meg, hogy már átlépték ezt a határvonalat.
A dolog még nem történt meg, és az emberek immár halottnak tartották Panterát. Mergus túl későn kezdte fájlalni, hogy nem jutott eszébe megkérdezni Panterától, mit akar majd csinálni ebben az új, élőhalott ghúl alakjában.
– Nyolcan maradtak ellenünk – lépett vissza a patak vizébe Sanhef, a legkisebb, soványan is csupa izom kísérő, akit kiküldtek kémkedni.
– Azon tanakodnak, hogy elmenjenek-e, vagy támadjanak meg itt bennünket. Nem maradt íjászuk. Mergus megölte az utolsót.
– Nekünk kettő is van. – Ibrahim mosolya kétfelé hasította a szakállát.
Engedjük elmenni őket, mondta Mergus hűvösen józan elméje. Hadd vigyék el Pantera halálhírét annak, aki fizette őket. Hiszen ezért jöttek.
A megbomlott elméjű, akit alakítania kellett, siratta a testvérét, a talán-de-mégsem szerelmét, odafüttyentette a lovát, futtában felült rá, leakasztotta az íját, és követte Ibrahimot és Iliast a patakban. A két megmaradt íjász egyikeként a bal szárnyon, a másik a jobbon haladt. A többiek, hatan, hosszú késeiket előreszegezve, vérrel festett pengéikkel a levegőt hasítva a menet közepét foglalták el. Nyolcan voltak nyolc ellen, ám míg ők bosszúra szomjaztak, az ellenség csak az ezüstöt akarta megkapni, amit megszolgáltak.
Nagy kavarodás támadt, elöl a lovak éles hangon nyihogtak, amikor Mergus és a körülötte lévő férfiak kivágtattak a völgyből. Az ellenség közül hármat lenyilaztak; egyikük sem élt annyit, hogy akár egy kérdésre is válaszolni tudott volna. A többiek elmenekültek. Egy darabig üldözték őket, de nem sokáig; fontosabb volt, hogy visszatereljék a tevéket.
Huszonhat maradt életben a harminckettőből, ami kész csodának számított. Mergus látta őket kipányvázva, látta, ahogy a fivérek nekilátnak feldarabolni az elpusztultakat, és a darabokat felakasztják a füstölő tűz fölé, aztán visszament, hogy megkeresse Panterát.
Aki eltűnt.
Holttestnek vagy élő embernek nyoma sem volt a hasadékban, úgyhogy Mergus azon kezdte törni a fejét, volt-e egy másik sebe is azon kívül, amit látott, és hogy nem kellene-e inkább egy holttestet keresnie.
A gyásza már kezdett valódivá válni, mire Pantera alkonyatkor visszatért. Addigra az elpusztult lovakat elégették, a karaván halottjainak sírját megásták, és az ellenséges halottakat a felismerhetetlenségig megcsonkították, hogy ne tudjanak szellem alakjában visszajárni.
– Nem haltál meg! – köszöntötte Mergus olyan örömmel, amiben egy csepp túlzás sem volt. Aztán, mivel egész életét háborúban és csatákban élte le, és a szeme bizonyos dolgokat rögtön meglátott: – Vér van a kezeden!
– Nem az enyém. Egy férfié, akit feltartóztattam. Az ott bakheer? Megosztozhatnánk rajta?
Az utolsó sábai nyelvű mondat a végtelenül boldog fivéreknek szólt, akik most kétszeresen örültek annak, ahogy fogadta az ajándékukat. Bakheer: különlegesség, amely tevecsikó sós, borecetes, zöldfűszeres pácban érlelt vékonybeléből egyedül a sábai asszonyok által ismert titkos recept szerint készül.
Ibrahim és Ilias hozták el a saját készletükből, hogy megünnepeljék halott barátjuk visszatértét, és így a többieknek is együtt kellett enniük velük – anélkül, hogy kihányták volna. Az étel látványára Pantera arcára olyan ragyogó mosoly ült ki, hogy még a tűz is meggyulladt tőle, amiért Mergus büntetésül dupla adagot szedett neki az undorító ételből.
Később, amikor vége volt az ünnepségnek, és elhangzottak a megfelelő szavak a holtak tiszteletére, a szellemüket is elküldték, nem a sötétségbe, hanem a fénybe, ahol a ghúlok, ifritek és más dzsinnek nem gyötörhetik őket; amikor az élők már bekötözték a sebeiket a skorpiók miatt, amelyekről az a hír járta, hogy éjszaka szívják az ember vérét, no meg a legyek miatt, amelyek nappal tették ugyanezt, Mergus Pantera mellett üldögélve feltette a kérdést, amely egész este kimondatlanul ott lógott a levegőben.
– Szaulosz küldte őket?
A tűz felé hajolva kérdezte, és senki sem ült elég közel, hogy hallhassa. Nem kérdezte meg, hogy Pantera lenyilazta-e az egyik vágtázó lovast, azt sem, hogy az az ember élt-e még, amikor a földre zuhant, és már csak meghalni vágyott: mindezt eleve feltételezte.
Pantera rögzítette a hevenyészett kötés végét a karján. A tűz vibráló fényében a szeme inkább zöldnek látszott, mint barnának. A bőre sötétebb volt, mint amikor Mergus először találkozott vele Rómában, a haja ellenben egy árnyalattal világosabb: inkább szalmatörekszínű, mint rozsdabarna; mindkettőt a sivatag égető napsütése művelte vele az egy hónap alatt. Lebarnult arcán még jobban látszottak a sebhelyek, amitől az arc aszimmetriája határtalan vonzerőt gyakorolt mindenkire, aki látta.
A testén viselt többi sebhely rejtve maradt, ami a jelenlegi társasága miatt rendjén is volt; nehezen tudta volna megmagyarázni nekik, miért égették bele a felsőtestébe a légió jeleit, a mellére pedig miért bélyegeztek egy Mithrász-szimbólumot.
Rossz lába, amelyben elvágták az inakat, ma este nem fájt annyira; a sivatag kíméletes volt hozzá. Mergus mindezt és még többet is számba vett, mialatt Pantera beszélt:
– Egy szakállas férfi egy aureust fizetett azért, hogy tucatnyian megtámadják a karavánt. Lehetőség szerint mindenkit le kellett volna gyilkolniuk, de egy Leopárd nevűt, aki vélhetőleg Sebastosnak nevezi magát, mindenképpen.
– Aranyat? – Mergus előhúzta a kését és a rongyot, amivel tisztítani szokta, és dörzsölgetni kezdte a pengét. Az ember egy ezüstdénárért is hajlandó volt az életét kockáztatni egy tevekaraván kísérőjeként egy egy hónapos sivatagi úton. Ha huszonöt ilyen utat tenne meg úgy, hogy útközben semmire sem költ, akkor válthatná be az ezüstjeit egy arany aureusra.
– Teljesítés után fizetett. Tekintve, hogy a mai napon megfogyatkozott a létszámuk, négy ember kapott fejenként egy-egy negyed aranyat.
– Azt gondolhatják, hogy majdnem megéri a kockázatot. – Mergus ferdén maga elé tartotta a kését. A saját tükörképe nézett vissza rá, szakállasan, amelyet sohasem viselt, amikor a légiókért harcolt. – Ki
árult el minket?
– Lehet, hogy senki. – Pantera talált a földön, a sarka mellett, egy darabka tevehájat, amit bedobott a tűzbe. Kék láng csapott fel, és forró, zsíros füstöt bocsátott az éjszakai égbolt felé. – Szaulosz tudja, hogy bármerre megy, mindenhová követjük. Két hónappal jár előttünk; bőven volt ideje őrszemet állítani minden útra, amely a városba vezet.
– De tudta, hogy most, ezzel a karavánnal fogsz jönni. – Mergus végigfuttatta a tekintetét a tűz körül ülőkön. – Valaki elmondta neki.
– Lehet. – Pantera összébb húzta a vállán a köpenyét. – Majd kiderítjük, amikor megérkeztünk Cézáreába. Ha odamegyünk. Most az a fontos, hogy azt higgye, meghaltam. Ha nem hiszi, akkor mihelyt beléptünk a város kapuján, le fognak tartóztatni bennünket.
– Még hajnal előtt elhagyhatjuk a karavánt. – Mergus körülnézett.
Körös-körül – az egy keleti irányt kivéve, ahol a tenger terült el, és rajta Cézárea, mint valami gomb, hogy megtartsa – egy hónapi járóföldre mindenfelé a sík pusztaság nyújtózott.
– Nem mehetünk el anélkül, hogy elárulnánk, kik vagyunk – rázta meg a fejét Pantera. – És egyébként is, Hypatia hajója hamarosan ki fog kötni; nem hagyhatjuk magára most.
– Akkor új nevet kell felvenned; az útonállók ismerték a régit.
– Gondoltam, az Afeef megteszi. Arabul szűziest jelent, ami illik rám, nem gond.
Minden szempontból illett rá; a tűzvész éjszakája óta Rómában, amikor lánya fogant egy Hannah nevű nőtől, Mergus nem tudott róla, hogy Pantera ágyba vitt volna bárkit is – nem mintha figyelni akarta volna.
Előrehajolt, hogy megpiszkálja a tüzet, és azt mondta:
– Nem mondhatod el a testvéreknek, hogy miattad támadtak meg minket. Mivel fogod megindokolni, hogy nevet akarsz váltani?
– Mint ők is tudják, az ifrit mostantól üldözni fog bennünket, és balszerencsét hoz magára az, aki megtartja a nevét, miközben mások halottnak hiszik. Egy mágus a távolból arra használhatja, hogy megtámadjon;
egy új névvel viszont biztonságban vagyok.
– Szeretnek – vetette ellene mogorván Mergus. – Kétszer is vettél az undorító bakheerjükből. Mindent megtesznek, amit csak kérsz tőlük.
– Szeretik a tevéiket – válaszolta Pantera. Alváshoz készülve a vállára kanyarította a köpenyét, és lefeküdt a nyeregtáskájára. – Megtesznek mindent, amit kell, hogy biztonságban tudják őket. Mielőtt elmegyünk, egy új lóra is szükségem lesz. Mit gondolsz, adnak egyet a zsákmányoltak közül? Tetszett annak a pejcsikónak a nézése. Néró megvenné a szekerét húzni. Elküldhetnénk neki Rómába, egy halott kém ajándékaként.
Mergus már nyitotta a száját, hogy óva intse, nehogy a mindent meghalló szellemek valóra váltsák a kimondott szavait, de Pantera addigra már aludt. Arcán még most, elpihenve sem simultak ki a redők, szempillája feketének látszott lebarnult bőrén, és lassú, egyenletes lélegzését hallva Mergus helyette is elmondta az imát Mithrászhoz, akinek a bélyegét mindketten a testükön viselték. Az imában azt kérte, hadd vihessék végbe, amit vállaltak, hogy Szaulosz úgy haljon meg, hogy nem teljesítette be a jövendölést, nem pusztította el Jeruzsálemet, és hogy ő, Mergus és Pantera mindezt még életükben megláthassák.
– Ha az ellenséged nyíl ejtette sebtől holtan fekszik a földön, hogyan állsz bosszút rajta? – kérdezte Iksahra sur Anmer. Cézáreában, a király állatkertjének keleti végében, a királyi istállók árnyékában állva nyers húsdarabokkal etette legöregebb és legvadabb sólymát. Szaulosz a napon állt, az istálló falának támaszkodva a kerteken át fellátott egészen a palotáig. Amennyire meg tudta állapítani – a gepárdot leszámítva, amely tőlük három lépésre feküdt, és ugyanolyan könyörtelen, forró hideg tekintettel figyelte őt, mint az úrnője -, egyedül voltak, így nyugodtan beszélhettek.
Szaulosz mindent elkövetett, hogy ne figyeljen az állatra. Letépett egy kis sárga virágot az utat szegélyező ápolt virágágyásból, és az orrát beletemetve beszívta az illatát.
– Ha Pantera rövid időn belül meghal, elpusztítom a hébereket, ahogy elterveztük. De nem fog meghalni; ő ennél jobb.
– Tehát elköltöttél egy aranyat arra, hogy megmondd az ellenségednek…
– Azt mondtam el neki, amit már úgyis tudott; hogy ellenségek vagyunk, hogy nem tud jobban elrejtőzni előlem, mint én őelőle. Ez nem olyan dolog, amit kettőnknek meg kellene vitatnunk, különösen nem most, amikor, mint látod – Szaulosz fejével a palota felé intett -, társaságunk van.
A távolban megjelent egy alak, és a kerteken át elindult lefelé.
Szaulosz, hogy ne tűnjék úgy, mintha figyelne, a tenger sima, szürke tükre felé fordította az arcát. Háta mögött Cézárea állatkertje elégedett hangoktól visszhangzott: a lovak, a kopók, a ketrecbe zárt nagymacska, az egyik távoli uralkoda ajándékba küldött elefántja fejüket a vályúba, a jászolba, a kosárba dugva keresgéltek és ettek.
A meleg kenyérillatba az ölés bűze vegyült. Szaulosz szoktatta magát, hogy ne gyűlölje, mint oly sok mást ezen a helyen. Beszívta a szagot, majd kilehelte, s közben elhessegette a csúf képet a készségesen meghaló Panteráról, amint békén fekszik a tavaszi napfényben. A lelke mélyén nem hitte, hogy így van.
– Hyrcanus közeledik – mondta. – A király unokaöccse. De ami még fontosabb: a királyné fia.
– Tudom. A hajón, mielőtt kikötöttünk, meghagytad nekem, hogy oktassam. Azt tettem.
– Az egész palota tudja, hogy mit tettél. – Szaulosz megengedett magának egy mosolyt. – De, tekintve, hogy ma mit kell csinálnod, biztonságosnak tartod őt is magaddal vinni?
– Biztonságosnak. Azt látja, amit látni szeretne, azaz amiről én szeretném, hogy lássa. – Iksahra letette a sólymot, és fölvette a párját, a hímet. Ez kisebb volt, szelídebb, könnyebben kezelhető. Gyorsan evett, szapora bólogatások közepette tépdeste a kecskehúsfalatokat, melyeket a nő a hüvelyk- és mutatóujja közé csippentve tartott elébe.
Minden ridegsége és gőgje ellenére Iksahra felülmúlta Szaulosz várakozását. A vadállatok, amelyeket magukkal hoztak, a két tucat válogatott ló, a négy szürke és fehér sólyom, a tőle elválaszthatatlan, kegyetlen nagymacska, egytől egyig valamennyien meghálálták a gondoskodását. Az apja és a távolabbi ősei vérével együtt kapta ezt a tudását, ahogy okkersárga szemét, és azt a képességét is, hogy hideg és tiszta fejjel tudjon vadászni. Iksahra sur Anmer úgy ismerte az állatai szükségleteit, mint a sajátjait, és még itt, távol a szülőföldje forró homokpusztaságaitól is tudta, hogyan elégítse ki ezeket. Még a gepárd is, amely csak sorvadozott a hajóúton, a kikötés után két nappal már úgy magához tért, hogy a király és a királyné szeme láttára leterített egy antilopot.
És miközben az állatok virultak, vígan vadásztak, és már megtanulták elfogadni az idegen – királyi – kezek érintését, Iksahra is egyre jobban megkedveltette magát a királyi családdal, és különösen az ifjú herceggel. Hyrcanus olyan nyíltan kimutatta az idegen, fekete bőrű nő iránt érzett szerelmét, hogy szörnyű illetlenségnek számított volna, ha a nagybátyja, az anyja vagy a királyi család bármely más felnőtt tagja érdeklődést tanúsított volna iránta.
Tizenöt éves, törékeny testalkatú fiú volt, mint mindenki a rokonságából; a Heródesek dús, fekete haja a feje búbjáról a vállára omlott, arca az izgalomtól kipirosodott. Könnyed léptekkel szaladt lefelé a virágágyásokkal beültetett díszkertből az állatkertbe vezető márványlépcsőkön. Bizonyos távolságra érve megtorpant, és a húst evő madarat szemmel tartva, lassú léptekkel közeledett tovább.
– Sajnálom, hogy elkéstem. A nagybátyám elküldött, hogy keressem meg Szauloszt. Szüksége van rá, hogy… Ó! Uram… a nagybátyám… vagyis a király azt kérdezi… arra kér…
– Gyanítom, a nagybátyád, a király, haladéktalanul magához rendelt bizonyos politikai kérdések megvitatására – vágott közbe szelíden Szaulosz. – Elsősorban is megoldást kell találnunk arra a problémára, hogy a héberek elképzelhetetlenül hatalmas összeget akarnak felajánlani neki megvesztegetésképpen, abban a reményben, hogy megóvja a zsinagógájukat a görögök fosztogatásától. Jól gondolom? Szaulosz könnyedén, mint egyik összeesküvő a másikra, rámosolygott.
Hyrcanus, aki most valamivel többet is megtudott az ország válságos helyzetéről, mint amennyit a nagybátyja elmondott vagy vélhetőleg el akart mondani neki, megkönnyebbülten elvigyorodott.
– Jól gondolod. Pontosan ezt mondta. Akkor hát mész? Megmondod neki, hogy megtaláltalak, és elküldtelek hozzá? Nagyon dühös. Attól… Ha későn is, de eszébe jutott, hogy óvatosabbnak kellene lennie.
Mivel nem jutott eszébe, mit mondhatna, egyik lábáról a másikra állt a félárnyékos helyen.
– Attól lecsillapodna. Máris indulok. – Szaulosz homokszínű, drága selyemöltözéke megfelelő volt: a király elé járulhatott benne. Mialatt lesöpörte magáról a homokszemeket, időt adott Hyrcanusnak, hogy összeszedje magát. – A nagybátyád élvezi a társaságomat – mondta, miközben elhaladt a fiú mellett. – Ebben nincs semmi szégyellnivaló; nem kell félned attól, hogy kimondd. Te pedig ezalatt menj ki a tengerre Iksahrával, és vadásszatok a sólymaival. Mondtam már, hogy szépen tudod reptetni a hímet?
– Bizony! Tegnap elkaptunk egy parti madarat, azok közül a kis termetű, gyors röptűek közül valót, amelyek a hullámok között repdesnek. Villámgyorsan lecsapott rá! Tökéletes volt! Csodálatos! – A fiú szeme úgy csillogott, mint a tenger tükrén villogó napfény.
– Helyes! – veregette meg a vállát nevetve Szaulosz. – Mire véget ér a nap, vadász leszel! Tekintete a fiú feje fölött összetalálkozott Iksahráéval. Ha nem töltött volna el három hónapot a nővel, megrémítette volna az a gyűlölet, amelyet a szemében látott. Elindult, s közben egy belső ritmusra csettintgetett az ujjaival. Akárhogy nézte is, ez a napja tökéletesen alakult.
* * *
Hypatia már azelőtt álmodott Szaulosszal, hogy meglátta volna őt, és már azelőtt meglátta, hogy a lábát egyáltalán Cézárea földjére tette volna. Úgy vélte, ettől száradt ki annyira a szája, és vált szabálytalanná a szívverése. És mert gyűlölte a tengert.
Az álmok jóval korábban kezdődtek, hogy eljött Rómából, a császári szállásról, és hajóra szállt kelet felé.
Valójában már a nyolcadik születésnapja előtt elkezdődtek, ezért is lett belőle az, aki lett; Ízisz leendő szolgálóit a legélénkebb álmokat látó gyerekek közül választották ki, és Hypatia kétségkívül ilyen gyerek volt. Végig a kiképzése alatt, az Alexandriától délre elterülő sivatagban, Görögországban, Mona álmodókamráiban mindig ugyanazt az álmot látta. Néha napokig nyugodtan aludt, és már azt hitte, megszabadult az álomtól, de akkor egymás után három éjszaka is verítékben fürödve, görcsbe rándult kézzel, egy elképzelt fájdalomtól – vagy annak emlékétől – ívben begörbített háttal riadt fel.
Monán, ahol húsz éven át képezték őket, mire tanult álmodóknak tekinthették magukat, azt az utasítást kapta, hogy menjen haza, és az alexandriai Igazság Templomának orákulumaként várja a napot, amikor rémálmai forrása eljön hozzá, hogy a szolgálatát kérje.
Az első álmától számítva több mint két évtized telt el, mire Szaulosz Herodion élve kijutott a Templomhoz vezető labirintusból, és az orákulum segítségéért könyörgött. Volt egy pillanat, amikor Hypatia – tudva azt, hogy mit tehetne, mit tud és akar megtenni – megölhette volna ezt az embert, csakhogy orákulum volt, akit a saját félelménél erősebb törvények köteleztek. Így csak közölte vele az isten szavait, amelyeket Szaulosz kérdésére válaszolt, aki aztán pontosan úgy, ahogy álmában tette, megfogadta az isten szavait, és tüzet, halált és pusztulást okozva rászabadította a világra hamis istenét.
De most, ezen a délutánon, a part felől fújó felforrósodott tengeri szélben egy időre elengedte az álmait, és míg az előárbocnál állt Androsszal, a hajóskapitánnyal, elismerően figyelte azt a csodálatos szervezettséget, amely lehetővé tette, hogy Andros olyan zavartalanul társaloghasson vele, mintha odakint lennének a tenger közepén – holott közben száz apró manővert kellett végrehajtania ahhoz, hogy Cézárea külső hullámtörő gátjain keresztül bejussanak a bárkákkal, egyevezősökkel, part menti halászokkal és kereskedőhajókkal telezsúfolt belső kikötőbe.
Ebből a távolságból az Augustus templomának lépcsőjén várakozó királyi csoportból alig látszott több elmosódott porfír, azúrkék, élénkzöld és skarlátpiros foltoknál, a közepén egyetlen aranyszállal; túl messze voltak, semhogy a színeknek külön-külön nevet lehessen adni, kivéve, hogy aranyat egyedül a király viselhetett, úgyhogy minden bizonnyal ő állt ott a családja körében. Ezen túl az érkező utazó csak a kikötő felett nyugatra, a lemenő nap és Róma felé néző domboldalra épített Augustus-templom szikrázóan fehér köveit láthatta tisztán.
– Itt görög mintára építik a templomokat – jegyezte meg. – Nem gondoltam volna, hogy ilyet látok héber földön.
– Csakhogy Cézárea nem a héberek földjén épült – felelte Andros, a Krateis nevű vitorlás hajó nagydarab, szakállas kapitánya. Rámosolygott Hypatiára, de nem ölelte meg, ami nyilvánvaló erőfeszítésébe kerülő önuralomra vallott.
Alexandriában, ahonnan jöttek, Andros még félt tőle, s alig akarta felengedni a hajóra; Hypatiát az egész városban szibillaként, orákulumként ismerték, akit születésétől fogva Ízisznek adtak. Andros tartott tőle, hogy felkelti a tengeristenek haragját, ha engedi, hogy a nő szeretett hajója fedélzetére tegye a lábát.
Egyedül a császári gyűrű látványa és a néhai császárné pecsétjével ellátott levél bírta rá, hogy vonakodva bár, de megmásítsa döntését. Egy hónapon keresztül úgy kezelte Hypatiát, mint a balszerencse hordozóját,
úgyhogy kész csoda, hogy a nő egy sötét éjszakán nem csúszott meg, és nem zuhant a tengerbe. Végül csakugyan vihar támadt, olyan fekete, mint Zeusz hollói, tele égzengéssel és Poszeidón haragjával, és míg a férfiak sírva elbújtak, Hypatia a hajóorr korlátjának dőlve érvelt a piramis méretű hullámoknak, és énekelt az oroszlánként bömbölő tengernek.
Reggel, amikor a nap sugarai áttörtek a felhőkön, és az istenek kedvező hátszelet küldtek, a férfiak győztes hősként köszöntötték, és valamennyien készek lettek volna a tengerbe ugrani, hogy ha kell, megmentsék az életét. A fiatalabbak közül néhányan a valóságban is felajánlották ezt, amikor három napig lázasan nyomta az ágyat, és nem tudott felkelni.
Nem engedték meg nekik – és Hypatia is életben maradt. Andros most úgy állt mellette, mintha jogot formálhatna rá, reménykedve, hogy meg tudja győzni, maradjon a hajón, de közben tudta, nem fog sikerülni.
Tenyerével árnyékot tartott a szeme fölé az éles délutáni napsütés miatt.
– Cézáreáról azt kell tudni – kezdte megfontoltan -, hogy Nagy Heródes építette, az a király, aki sem görög nem volt, sem héber, de megpróbált mindkettő lenni. A város százéves története során igyekezett a két kultúrát egyesíteni, de ezek olyanok, mint az olaj és a bor, vagy az oroszlán és a síró csecsemő. Kudarcot vallott vele, és a jövőben is kudarcot fog vallani. A görögök jó kereskedők, de hajlamosak az erőszakra. A héberek viszont… a héberek őrültek. – Andros kiköpött. – Inkább választják a halált az istenük nevében, mintsem hogy a rómaiak uralma alatt éljenek. Mi, többiek örömmel megfizetjük az adókat, és istenként köszöntünk minden őrült uralkodót, miközben nekik muszáj ellenállniuk, méghozzá fennhangon, és vállalni a következ… Hé, te ott! Tartsd a távolságot, különben aprófát csinálunk belőled! Előreugrott, és a korláton kihajolva a tengerészek mosdatlan görög nyelvén kiabált, amelyet egyetlen szárazföldön született sem érthetett meg.
Hypatia is kihajolt, és meglátta a kifelé tartó kis csónakot, amely besodródott a Krateis orrán lévő sarló alá. Nézte, amint vitorláját könnyedén átfordítva kihúz a nagy hajó orra alól, és megindul vissza, a rakodópart kikötőhelyei felé.
Androsban ekkor már dolgozott a szárazföldőrület, ezért valósággal dührohamot kapott a semmi kis bárkától, amelyet kint a tengeren észre sem vett volna, ám itt, ahol a tenger sós illatába már belevegyült a szárazföld tömjén-, hús-, gyümölcs-, olaj- és virágillata, elkeveredve a halak és a mosdatlan emberek szagával, egyszeriben hatalmas akadállyá terebélyesedett. Mélyen kihajolt az orr korlátja fölött, és még válogatottabb szitkokat zúdított a vitorlást kormányzó szerencsétlen, tehetetlen ügyefogyott alakokra. Amazok hasonlóan válogatott fenyegetéseket kiabáltak vissza, melyek jórészt arra vonatkoztak, hogy mit fognak művelni Andros férfiasságával.
Ekkor már elég közel voltak, hogy az arcokat is ki tudják venni a kikötőben, és a ruházat, a haj, az orr és a szemöldök hasonlósága alapján egyeseket azonos csoportba sorolhattak, míg másokat a csoporton kívül állóknak ítéltek. Hypatia magára hagyta a dühöngő kapitányt, és az árbocnak támaszkodva úgy tett, mintha a kikötőt nézné, valójában a királyi családot vette szemügyre.
A csoport külső körénél kezdte, ahol a Városőrség emberei álltak, római módra talpig vértben és bőrben, holott születésük szerint nem voltak rómaiak. Szírnek nézte őket, olyan helybelieknek, akik már inkább görögül beszéltek, semmint az anyanyelvükön, méghozzá háromszáz év óta, amióta a győztes Sándor a magáénak tekintette az országukat. Ennek ellenére római kiképzést kaptak. Hypatia eltökélte, hogy ki fogja deríteni a parancsnokuk nevét.
A körön belül állt II. Agrippa, Nagy Heródes unokájának királyi csoportja; a nagy király arany búzakévés zászlói fennen lobogtak a torony és a magaslaton épült palota fölött.
A nőtlen, gyermektelen királyt gyermekek, királyi unokaöccsök és unokahúgok vették körül. Hypatia nem látta közöttük Hyrcanust, a trón várományosát, ellenben látott egy, a többieknél magasabb fekete hajú lányt, aki épp az ő császári zászlós kétárbocosukra mutatott, méghozzá olyan hosszan, kinyújtott karral, mintha átkot szórna rá, vagy behúzná a hajót a kikötőbe, vagy mindkettőt.
Andros vesztésre állt a szócsatában. A kis csónak utoljára még elhúzott a Krateis orra előtt, és megcélozta ugyanazt a kikötőhelyet a rakodóparton. Fürgén és könnyedén siklott előre, elzárva a nagyobb hajó útját. Andros őrjöngött dühében, de nem volt mit tennie, le kellett lassítania a hajóját, és hátrafelé evezve szűkebb fordulatot venni a kikötőhíd felé.
– Ide! Itt köss ki!
Élesen hasított a levegőbe a kiáltás. A király karját lengetve a csoport elé furakodott. Agrippa kicsi volt, mint a Heródesek közül mindenki.
Szép sötét haja, éles vonalú orra idumeai voltát jelezte, akiket a héberek edomitáknak neveztek, és megvetettek. Ugyanakkor ők kormányoztak Cézáreában, Jeruzsálemben és egész Júdeában, igaz, Róma hallgatólagos beleegyezésével.
Itt, Cézáreában Agrippának nem kellett hódolnia senki előtt, kivéve, hogy római divat szerint bíbor szegélyű tógát viselt, a hajában pedig aranyszálat. A kétoldalt mellette álló nőkön azúrkék és fűzöld stóla volt, csigákban felcsavart hajukat pedig a fejtetőn keresztben tűzték meg, ahogy Poppaea hordta, amíg az év fordulóján idő előtt meg nem halt szülésben. Rómában még senki sem merte divatjamúltnak kikiáltani ezt a stílust.
Hypatia az árboctetőnél állt, és lehunyta a szemét. ő volt Ízisz választottja; őt használták a királyi személyekkel és az általuk teremtett elkerülhetetlen drámákkal való érintkezésre, de a mai napig mindig a királyok, királynék és császárok könyörögtek, és ő volt, aki megadta – vagy nem adta meg – azt, amit kértek. Hitte, hogy ez most sem lesz másképp, legfeljebb kevésbé… kontrollált módon.
Amikor a Krateis oldalával a kikötőhely felé fordult, és az egyik fiatalabb férfi az evezőlapát szélességű távolságot átugorva a partra szökkent, hogy a kígyózó kötelet a kikötőcölöphöz rögzítve biztonságosan a parthoz állítsa a hajót, ő is kiegyenesedett.
A király parancsolta, hogy ő is megjelenjen itt. Hypatia magasra emelt fejjel, természetellenesen merevnek érzett nyakkal gondolatban kijelölt magának egy biztonságos útvonalat a fedélzeten heverő holmik
– a gondosan feltekert kötélkötegek, a feszítőkötelek, a biztonságos horgonyzóhely kijelöléséhez szükséges mélységmérő kő zsinórja – között.
– Látjátok a sólymot? – kiáltotta egy kislány enyhén görögös kiejtéssel.
– Nézzétek! A fekete bőrű nőnél van, de a hímet Hyrcanus hozza, úgyhogy biztosan ölt vele. És odanézzetek! A gepárd is ott van a nővel! Mondtam, hogy mindenhová elkíséri. – Hypatia még két gondosan kiszámított lépést tett, mielőtt az elhangzott szavak jelentése megtorpanásra késztette.
Szemét elszakítva a kikötő látványától, végre odanézett, ahová a kislány mutatott, méghozzá nem is a Krateisre, hanem a fegyelmezetlen vitorlásra, amely olyan közel kötött ki hozzájuk, hogy homokzsákokat kellett kettejük közé dobálni, nehogy a nagyobb, a tengerjáró szélességű hajó összezúzza a kicsi, nála sokkal könnyebb és gyorsabb – és immár sejthetően királyi – vitorlást.
A magasabb fedélzetről, ahol állt, Hypatia lelátott a bárka fedélzetére és a hídján álló magas, karcsú nőre, csuklóján a szíjra kötött, csuklyás madárral, sarkánál a csillogó szőrű, hosszú lábú nagymacskával. Az
állat nem volt pórázra kötve, szemellenző sem volt rajta, magasra emelt fejjel, apró, kerek füleit hegyezve állt ott, miközben sárga szemével a parton álló csoportot fürkészte.
Gazdája korántsem volt koromfekete núbiai, amire a lány szavaiból gondolni lehetett volna; egy árnyalattal világosabb bőre a sötétbarna földre emlékeztetett, a feje tetejét borító rövid, barnásfekete haja olyan göndör volt, mint az újszülött bárány szőre, a szeme a legsötétebb árnyalatú okkersárga, kiugró, ívelt pofacsontján pedig úgy csillant meg a napfény, mintha aranyfestékkel kente volna be, holott arca mindkét oldalára három apró csigavonalat tetováltak, és még hármat az orrnyergére,
úgy, hogy összekapcsolják két finom vonalú szemöldökét.
A tetoválások a származására utaltak: Hypatia tudomása szerint csak azok a törzsek jelölték magukat így, amelyek gazellára vadásztak, és kecskéikkel, juhaikkal Mauritánia tengerszéles déli és nyugati pusztáit járták, ahol a férfiak állítólag egy hétig is kibírták víz nélkül, az asszonyok pedig lóháton szültek, és meglehet, hogy ugyanott fogantak is.
Berbereknek nevezték magukat, senkinek sem fogadtak hűségesküt, és cseppet sem féltek a rómaiaktól.
A kislány ezek szerint a berber nőt látta meg, és a nő vadállatait, amelyeket a király rendelt oda. Elsőként mindig a gepárd került a figyelem középpontjába, de a maga módján a sólyom sem volt kevésbé lenyűgöző látvány. A palaszürke, mellén halványabb pöttyös tollú madárral, amely mozdulatlanul állt a nő karján, a berberek szarvasra vadásztak. A nő mögött egy tizenöt éves forma, a tengeri betegségtől zöldes arcú fiú
állt, a karjára szíjazott kisebb hím madárral, a palaszürke tojó párjával.
A fiúra senki sem figyelt. A királyi társaság tekintete a berber nőt követte, ahogy végiglépdelt a pallón, oldalán a lassú, kényelmes lépteiben is halálos veszedelmet hordozó gepárddal. A partra érve a sólyom hirtelen magához tért, és kihívóan vijjogott egyet a szárazföld, a színek és a rámeredő tekintetek felé. A kisebb gyerekek rémületükben és elragadtatásukban hangos visítozásba kezdtek. A királyi nők, kezüket a mellük elé kapva, hátrahőköltek. Agrippa, a király, a helyén maradt, csak az ökle fehéredett el, és szemét mereven előreszegezte.
A berber nő a maga módján tiszteletteljesen köszöntötte őt és a vele lévő asszonyokat, majd mély, zengő hangon, amely visszhangot keltett Hypatia mellében, megszólalt:
– Iksahra sur Anmer köszönetet mond felségetek elnéző jóindulatáért.
Felséges unokaöcsétek ügyes vadász, habár a tengerhez még nem szokott hozzá teljesen. Néhány sirályt elkaptunk, de semmi említésre érdemest. Esedezem, hogy folytathassam a tanítását a sivatagban, hogy idővel ő is olyan kiváló vadász lehessen, mint az ősei.
Hypatia beharapta az ajkát, hogy el ne mosolyodjon. A maga idejében ő is adott parancsokat császároknak, ismerte hát azt a hanghordozást, amely a kimondott szavaktól függetlenül parancsnak minősült. A berber nő az imént megparancsolta II. Agrippának, Júdea királyának, hogy a továbbiakban is bízza a gondjára az unokaöccsét – egyetlen örökösét.
Agrippa nem adta jelét, hogy ezt észrevette volna. Tekintete vakon meredt a vitorlás hajósain, a sápadt arcú fiún, a sólyom drágakőként ragyogó, ádáz tekintetű szemén, de még a gepárdon is túlra, hogy elgondolkodva megállapodjon a berber nőn, aki minden illemszabály ellenére egy könnyű, fehér, éppen csak térdig érő, és a karját egyáltalán nem takaró ruhát viselt.
Férfiöltözék volt, márpedig Iksahra sur Anmer a legkevésbé sem volt férfi. Sőt, Hypatia még nem látott senkit, aki ennyire hasonlított volna a legendabeli amazonokra, kivéve, hogy nem volt íja, és nem vágta le a jobb mellét, hogy jobban tudjon célozni a nyilával.
A király is erre gondolt. Hypatia figyelte, amint a tenyere mögött nagyjából ugyanezt mondja el a bal vállánál, a tanácsos helyén álló, homokszínű selyembe öltözött férfinak.
Ízisz orákulumai jól értettek a szájról olvasáshoz. Hypatia a magasból, a Krateis fedélzetéről figyelte, amint Agrippa azt mondja: „Az amazon a végén még férfit csinál az unokaöcsémből.”
– Ha elég időt adsz neki hozzá – jött nyomban a derűs válasz. A király válla mögött álló férfi tekintete is megállapodott a berber nőn, de Hypatiának úgy tűnt, hogy a látvány őt kevésbé rendítette meg, mint a királyt, inkább a lelkébe szeretett volna bepillantani, a jeges felszín alá, ahol a szenvedélyek izzottak, és úgy vélte, hogy elégedett azzal, amit látott. Azután mosolyogva elfordította a fejét, és Hypatia végre megbizonyosodhatott róla, hogy az üzenetek igazat állítottak: Szaulosz valóban Cézáreában van. Az a két hónap a tengeren, előtte a hat hónapos előkészület, annak előtte az egy évig tartó vadászat jobban megviselte, mint gondolta. Érezte, ahogy a férfi tekintetének heve megérinti, majd továbbvonul; kinyitotta ökölbe szorult kezét, és az árboc viharvert fájához törölte az izzadtságtól csúszóssá vált tenyerét.
A templomban csuklyás köpenyt viselt. A hangja nem a sajátja volt; a teste belül akár egy üres fuvola, amelyen át az Igazság megszólalt.
Ezt így mondta el Panterának, Mergusnak, a gyengélkedő Poppaea császárnénak a magánlakosztályában, amikor megbeszélték mindazt, ami a jövőben történhet.
Szaulosz látta az orákulumot, de nem látta Hypatiát. Én meg fogom őt ismerni, de ő nem fog engem felismerni. Elhajózom Cézáreába, ahogy a császárné javasolja, és elviszem az ajándékait, miközben ti a szárazföldön jöttök. Amelyikünk először találkozik vele, riasztja a többieket.
Hypatia elfordította a tekintetét a város felé. Nézte a fényesen ragyogó házakat, a még ragyogóbb kerteket, a boltosokat és kereskedőket, a rabszolgákat és gazdasszonyokat, az előkelő nőket, udvaroncokat és udvari tanácsadókat, a Városőrség embereit, akik mind ott nyüzsögtek a kikötőben és a közeli utcákban.
Nem úgy festett, mint egy lázadástól és forradalomtól fenyegetett város, de Hypatia a fél életét azzal töltötte, hogy háború küszöbén álló városokat és államokat látogatott sorra; ismerte ennek a levegőnek az ízét, és felismerte azoknak a férfiaknak és asszonyoknak a hangját, akik megpróbáltak úgy tenni, mintha az élet nem változott volna meg, és ezután sem fog megváltozni. Valahol a város közepén a kelleténél feketébben és vastagabban gomolygott a sűrű, fekete füst, és a távolban halottat sirattak az asszonyok.
Egy bólintással jelezte Androsnak, hogy minden rendben van vele, majd összeszedte méltóságát, és a széles deszkapallóra lépve kisétált a rakpartra, hogy belevesse magát abba a színes forgatagba, amelyet úgy hívnak, hogy Cézáre.
M. C. Scott: Róma – A király eljövetele, Fordító: F. Nagy Piroska, Műfaj: történelmi krimi Kiadó: Agave Könyvek, Kiadási év: 2013, Oldalszám: 448
