„A viszontlátás oly nehéz, / A kézben nyugszik már a kéz,” Fiatalon lett ünnepelt költőnő és a pesti szalonok közismert tagjaként élete minden téren sikeres volt mindaddig, míg a szakítást, a válást nem választotta. Majthényi Flóra költőnő 100 éve halt meg.
„Mondják, a költők nagy árral fizetik meg dicsőséges küldetésüket, egyéni boldogságukat áldozzák, s a sors napos oldalának önző örömeit, hogy a csalogató csillagot követhessék. S a boldog jelenért cserébe legfeljebb halhatatlanság jut neki, az oly bizonytalan, s oly semmire se jó halhatatlanság!” – írja a Nyugatban Török Sophie 1937-ben, Majthényi Flóra születésének századik évfordulója tiszteletére, majd így folytatja: „Flóra a tehetségnek csak szerény kis batyuját mentette át a jövőbe, de még ezért a kicsi küldetésért is mily nagy árat fizetett! Ha nincsenek költői ábrándjai, bizonyára rangjához méltó, gazdag férj védelmezi, nem mihaszna költő, aki csillagokat ígér és földet renget, de a megszerzett feleséget már se a nyomor, se a saját rosszassága ellen nem tudja megvédelmezni.”
MAJTHÉNYI FLÓRA: A VÁLÁS PERCE
A válás perce oly nehéz,
A kézben nyugszik még a kéz,
A szembe olvad még a szem
Mint mindörökre, végtelen;
S a lélek már csak félig itt,
Félig követi útjait
S jobb része mégis ezalatt
A búcsúzónál itt marad.
A viszontlátás oly nehéz,
A kézben nyugszik már a kéz,
A szembe olvad már a szem,
Mint mindörökre, végtelen.
S a lélek mégis fél, remeg,
Hogy őt csak álom csalja meg
S nem mer örülni igazán,
Hogy fel ne ébredjen talán…
A különösen nehéz sorsot megélt Majthényi Flóra költőnő 100 éve, 1915. május 18-án halt meg. 1837. július 28-án született Nyitranovákon. Apja, Majthényi Flórián Nyitra megye adószedője volt, anyja Nagykállói Kállay Johanna, egy felvidéki nábob leánya. Apját korán, hétévesen elvesztette, öngyilkos lett. Flórát angol nevelőnő oktatta, idegen nyelveket és zenét tanult. Művészi álmokat dédelgetett, tehetsége korán megmutatkozott, már gyermekként kisebb zeneműveket írt. Az édesanyja által kibérelt Városligeti tavon található Páva-szigeten ismerte meg Szemere Pált, aki írásra biztatta. Első versei néhai Madách Pálhoz, Nógrád megye másodalispánjához szóltak, aki apai ágon rokona volt. A férfi 1849-ben részt vett a szabadságharcban, de tüdőgyulladást kapott, és meghalt. Flóra ekkor még csak tizenkét éves volt, de ez a plátói szerelem végigkísérte életét.
1851. május 26-án jelent meg első verse nyomtatásban a Hölgyfutárban. Csakhamar ünnepelt költőnő lett, a pesti szalonok közismert tagja, élete minden téren sikeres volt. Versei könnyedek, egyszerűek, mégis népszerűek voltak, kedvelték fiatalok, öregek, nők, férfiak. Komoly elismerés volt, amikor 1854-ben a Hölgyfutár mellékleteként megjelenő Magyar Költők Arcképalbumába Barabás Miklós megfestette az arcképét. A kép a Hölgyfutárban a tizenhét éves költőnőt külön cikk is így dicséri: «Flóra, az irodalom e kis földi tündérkéje, ki aranyat, ezüstöt, drága gyöngyöket hordogat elő kék tengerszem fenekéről, egyesíti arcában a földet s eget. Szemeiben az erő, ajkaiban a gyöngédség. Ez a kép teszi mesterré Barabást, mert tökéletesen kifejezi a belül lakó lelket.»
Flóra néven kiadott költeményei ezután sorra jelentek meg a Családi Lapokban, a Délibábban, a Divatcsarnokban, az Erdélyi Múzeumban. Az ötvenes évek elején ismerkedett meg Tóth Kálmán költővel, a Petőfi költészetét utánzó poéták egyik ismert képviselőjével. A költő Szerelem csipkerózsái címmel jelentette meg Flórához írt verseit az eljegyzés után. A kritikus Gyulai Pál nem csak a verset, a Tóth érzelmeit is bírálta és hamisnak látta. Mire a mélyen sértett Tóth Kálmán párbajra hívta Gyulait, akit sikerült lábon lőnie, aki az anekdota szerint így búcsúzott tőle: „Hát lőni, azt tudsz Kálmán, de verset írni nem!”
A család tiltakozása ellenére 1856-ban férjhez ment hozzá, s rá egy évre megszületett fia, Béla. Dalocskákat költött neki, amelyek később Jó Gyermekek Könyve címen jelentek meg. Közben Andor Pál álnéven rövid darabokat írt. Két egyfelvonásos vígjátékát 1864-ben a Nemzeti Színházban adták elő Az uram nem szeret és A nők hibája címmel. Házassága megromlott, 1868-ban elvált férjétől, aki a válás után mindent elkövetett, hogy megszerezze a fiát, csakhogy a Flórát visszatérésre bírja. Flóra az Elégiák kisfiamhoz című kötetében írta meg a gyermek elvételének és válásának fájdalmas történetét. A válás és a belső ügyek kiteregetése akkoriban botrányosnak számított. Kritikusai – ha egyáltalán írtak róla – sokáig nem vettek tudomást a kötet létezéséről. Fiát sosem kapta vissza.
A magánéleti válságát követően családja is elszegényedett, ezért édesanyjához költözött egy örökölt császárfürdői lakásba. A család anyagi bukása nemcsak az apja taszította öngyilkosságba ideje korán, Fernand, Flóra bátyja és utolsó védelmezője is a halált választotta: a tengerbe ugrott egy genovai toronyból. 1877-ben újabb költeményei jelentek meg, melyben egész ciklust szentelt Madách Pálnak. Tóth Kálmán nem sokkal betegsége előtt megemlíti Flórát, akit akkorra mint költőt már nem vett figyelembe a társadalom: «nőm, ki 8 nyelven ír, s beszél, angolra fordította novelláimat…» Mégis, minden harag és bántalom ellenére, miután Tóth Kálmán szélütést kapott, Flóra haláláig ápolta. A férfi halála után nem volt maradása, 1879-ben hosszú időre elhagyta az országot, ekkorra már az irodalmi és társasági körök által megvetett, feledett nő volt.
Fia, Tóth Béla időközben elismert író, műfordító, újságíró lett és anekdotagyűjtő. 1886-ban Spanyolországba utazott, Andalúziában, később Sevillában, Barcelonában és Algírban élt. Németül, olaszul és spanyolul írott tárcáit több nyugat-európai lap közölte. 1890-ben Sevillában önálló kötete jelent meg Adorationes címmel Magyar lapoknak is írt útinaplókat, beszámolókat. Utolsó írása Spanyolországi képek címmel magyarul is megjelent.
1907-ben Jeruzsálemben érte utol fia halálhíre. Három évvel később tért haza császárfürdői lakásába. Egyetlen társa egy Szentföldről hozott teknős volt. Elméje megbomlott, kényszerképzetek gyötörték, azt hitte, ha megfürdik, meghal. A Császárfürdő igazgatósága kénytelen volt kihívni a tisztiorvost, akik megfürdették, elkobozták mocskos rongyait, és a lipótmezei tébolydába szállították. 1915. május 18-án itt halt meg. Sírja nincs, a Farkasréti temető csontkamrájában nyugszik, utolsó útjára egy angol hölgy és Kozma Andor költő kísérte el az Írók Segélyegyletétől, aki így búcsúzott tőle:
„Kegyeletesen adom tudtára mindazoknak, akiknek van szívük a magyar irodalomnak egykoron kedvelt, utóbb feledésbe és boldogtalan sorsba merült művelőjéhez is, hogy Majthényi Flórát, a költőnőt, egy szomorú gyógyintézet halottasházából szép csöndesen eltemettük.”
