„Fogadd el a napot, amint érkezik, napsütéssel vagy esővel! És mosolyogj, igazán, belülről. Minden más az emberek és istenek dolga.” 35 éve, 1989. február 21-én hunyt el Márai Sándor posztumusz Kossuth-díjas író, a múlt századi magyar irodalom egyik legjelentősebb alakja.
MÁRAI SÁNDOR: FÜVESKÖNYV
ÖNMAGAMRÓL
„Utolsó leheletemmel is köszönöm a sorsnak, hogy ember voltam, és az értelem szikrája világított az én homályos lelkemben is. Láttam a földet, az eget, az évszakokat. Megismertem a szerelmet, a valóság töredékeit, a vágyakat és a csalódásokat.”
Márai Sándor felvidéki szászok (cipszerek) leszármazottjaként 1900. április 11-én született egy kassai polgárcsaládban, Grosschmid Sándor néven, a Márai nevet hivatalosan 1939-ben vette fel. Apja ügyvéd, egyik öccse a későbbi filmrendező, Radványi Géza volt.
Tízéves koráig házitanítóhoz járt, a gimnáziumot Kassán, Pesten és Eperjesen végezte. Tizenhat évesen jelent meg első írása, egy novella a Pesti Hírlapban Salamon Ákos álnéven. 1918-tól Pesten jogászhallgató, mellette a Magyarország című lap munkatársa volt.
Márai költőként kezdte pályafutását. Már 14 éves korától rendszeresen írt verseket, melyek többnyire meg is jelentek. 18 éves, amikor Emlékkönyv című első kötetét közreadja, s 1921-ben kiadott Emberi hang című verseskönyvét már az ifjú Szabó Lőrinc méltatja a Nyugatban, megállapítva, hogy „teljesen a mai német líra hatása alatt áll, verseinek olvasása közben elsősorban Werfelre és a Werfelben is meglévő, mérsékelten expresszionista hatásokra gondolunk”.
MÁRAI SÁNDOR: MONOLÓG
Akarok még hinni az életemben
s a mások életében – akarom,
hogy izmos és erős legyen karom
s földaloljak egy lobogó „igen”-ben.
Mert megbocsátottam mindenkinek
s szeretném, hogy nekem is megbocsásson,
ki tettenért a pózon és csaláson
és ne vádoljon többé senki meg.
A múltat én elhordozom magammal
új életemre, mint zsákját a vándor:
hogy éltem egyszer én, Márai Sándor,
S emlékeimmel elmotozva élnék,
mert amit érdemeltem, rámtalált:
kaptam egy életet és egy halált.
1919-ben aktív szerepet vállalt a Tanácsköztársaság idején, ezért a proletárdiktatúra bukása után Németországba ment. Lipcsében, majd Berlinben folytatott egyetemi tanulmányokat, közben cikkei jelentek meg rangos magyar és német lapokban. Ekkoriban ismerte meg Matzner Ilonát, Lolát, aki több mint hat évtizeden át, az asszony haláláig hű társa maradt. 1923-ban összeházasodtak és Párizsba költöztek, ahonnan 1928-ban tértek haza.
Márai első regénye, A mészáros 1924-ben jelent meg Bécsben. 1925-től az Újság című napilap rendszeres tudósítója lett, írásaival a polgári liberális szellem hatásos szószólója volt. 1933-ban lapja Berlinbe küldte, ahol nyomon követte Hitler hatalomátvételét, hitelesen és bátran számolt be a nemzetiszocializmus valóságáról.
1934-ben jelent meg önéletrajzi ihletésű művének, az európai polgárság sorsát nyomon követő Egy polgár vallomásainak első kötete, amellyel egyszeriben a magyar próza élvonalába került. 1935-ben a második kötet is napvilágot látott, de egy ellene indított per miatt át kellett dolgoznia a könyvet, amely az eredeti szöveggel csak 2013 novemberében kerülhetett újra az olvasók elé.
1936-ban a Pesti Hírlap munkatársa lett, a lap hasábjain Vasárnapi krónika címmel megjelenő írásai nagy népszerűségnek örvendtek. A negyvenes évek gazdag írói termést hoztak az életműben. Szindbád hazamegy (1940) című regényével egyik mestere, Krúdy Gyula emléke előtt tisztelgett.
„Az európai ember, hosszú időn át, nyugodt bizalommal ezt mondta: „Az én Istenem.” Aztán, váratlan felhördüléssel, komoran és fenyegető hangon ezt: „ Az én vallásom.” Majd, hadaró izgalomban, szajkolni kezdte: „Az én hazám, az én nemzetem.” Most, vérben forgó szemekkel, eszelős dadogással ezt gajdolja: „Az én fajtám.”
Ebben a pillanatban szűnt meg európai ember lenni.” (Márai Sándor: Napló 1943–1944)
1942-ben jelent meg egyik legnépszerűbb regénye, A gyertyák csonkig égnek, a nagy indulatoktól feszülő, szuggesztív erejű regény – az író stílusművészetének remeke – vakító élességgel világít a barátság, a hűség és az árulás örvényeibe. A regényből színpadi és filmváltozat is készült.
1942-ben az MTA levelező, majd 1945-ben rendes tagjává választották. 1943-ban jelent meg az emberi élet alapigazságairól aforisztikusan értekező Füves könyve, és ekkor kezdte írni élete végéig folytatott Naplóját, mindennapjainak krónikáját, amelyben folyamatosan reflektált a szellemi élet történéseire is.
MÁRAI SÁNDOR: HOL VAGYOK
Ülök a padon, nézem az eget.
A Central Park nem a Margitsziget.
Milyen szép az élet, – kapok, amit kérek.
Milyen furcsa íze van itt a kenyérnek.
Micsoda házak és micsoda utak!
Vajon, hogy hívják most a Károly körutat?
Micsoda nép! – az iramot bírják.
Vajon ki ápolja szegény Mama sírját?
Izzik a levegő, a Nap ragyog.
Szent Isten! – hol vagyok?
Az 1943 és 1983 közötti negyven év feljegyzései öt kötetben jelentek meg, az első még itthon, a többi már külföldön. A napló első kötete a háború borzalmaira válaszol. Nem a háborús eseményeket kommentálja, hanem az időszak belső eseménytörténetét rögzíti, a történésekkel bocsátkozik dialógusba. Hűvös, fegyelmezett mondatai valójában hatalmas küzdelemről tanúskodnak: Egy nagyszabású gondolkodó, egy meg nem alkuvó ember és polgár idézi föl a világ szervességét és egészét akkor, amikor ennek már a törmeléke sincs meg az adott valóságban.
A második világháború után, 1948 augusztusában a fenyegető diktatúra miatt családjával elhagyta az országot, előbb Olaszországban, majd 1952-ben New Yorkban telepedett le, az amerikai állampolgárságot 1957-ben kapta meg. Az 1956-os forradalom hírére Münchenbe ment, az itthoni eseményeket a Szabad Európa Rádióban kommentálta, 1968-ig a rádió levelezője volt Candidus álnéven.
1967-től az olaszországi Salernóban élt, 1980-ban költözött vissza a tengerentúlra, a kaliforniai San Diegóba. A nyugati magyarság irodalmi csoportosulásaiban nem vett részt, utolsó éveit teljes visszavonultságban töltötte.
Személyes életét sorscsapások árnyékolták be: elveszítette testvéreit, 1986-ban a feleségét, majd 1987-ben nevelt fiukat is. 1989. január 15-én írta utolsó naplóbejegyzését: „Várom a behívót, nem sürgetem, de nem is halogatom. Itt az ideje.” Február 21-én San Diegóban öngyilkos lett.
Az emigrációval elveszített akadémiai tagságát halála után visszaállították, és 1990-ben posztumusz Kossuth-, 1996-ban posztumusz Magyar Örökség-díjat kapott. Márai Kassától a Csendes-óceánig jutott, de a magyar nyelv maradt a hazája, minden művét anyanyelvén írta.
„A kondicionált trágárság most már elhatalmasodott az irodalomban. A „felszabadult” írók azt hiszik, ha durva szavakkal tűzdelik meg a lapos, sokszor értelem és jelleg nélküli mondanivalót, korszerűek és eredetiek. A valóságban ez a pornográf modorosság hamar elkopik. Az olvasó szeretne már valami meglepőt olvasni, például udvarias szavakat.” (Márai Sándor: Napló 1976–1983)
Szemlélete, világfelfogása, értékrendszere a polgári liberális hagyományban gyökerezett, amelynek értékeit egész életében megalkuvás nélkül védelmezte. Költőként indult, regényeivel, elbeszéléseivel, esszéivel mégis a magyar próza egyik mesterévé vált, színművei, hangjátékai is sikert arattak.
Márai kikötötte, hogy művei nem jelenhetnek meg szülőhazájában, amíg az orosz hadsereg az országban állomásozik. Könyvei itthon mégis jelen voltak, és hatottak a hivatalos cenzúrát megkerülve bejutott kanadai és müncheni kiadások révén.
A rendszerváltozás óta írásait folyamatosan kiadják, 1995 óta irodalmi díj viseli nevét. 1997-ben hagyatéka Budapestre, a Petőfi Irodalmi Múzeumba került.
MÁRAI SÁNDOR: FÜVESKÖNYV
A VILÁGRÓL
„És ne feledd soha, hogy a világ fia is voltál. Rokona a négereknek és a csillagoknak, a hüllőknek és Leonardo da Vincinek, a Golf-áramnak és a maláj nőknek, a földrengésnek és Laocénak. Mindehhez közöd volt, egy anyagból vagytok, egy lélek teremtett, ugyanaz a lélek fogad vissza.”
