„A haszontalanná vált gondolat és fogalomhullák lehetetlenné teszik az új, tisztultabb gondolatok fejlődését” – vallotta a 170 éve, 1852. április 23-án született báró Mednyánszky László festő, a kritikai realizmus magyar képviselője.
„Ami a tárgyak és azok állapotai által előidézett benyomásokat leginkább csökkenti, az a mindennapi g o n d. Azon, a mindennapi életből eredő s mindig vastagodó, holt gondolatsémák által alkotott kéreg, melyet időről-időre össze kell törni.
A haszontalanná vált gondolat és fogalomhullák lehetetlenné teszik az új, tisztultabb gondolatok fejlődését.” (Mednyánszky László: Mednyánszky László naplója)
Az egyik legrégibb felvidéki főnemesi család sarjaként a Vág menti Beckón (ma Beckov, Szlovákia) született. Tanulmányait a zürichi Műszaki egyetemen kezdte 1870-ben, de két évvel később már a müncheni Képzőművészeti Akadémia növendéke volt, sőt Párizsban is képezte magát.
Bár tanárai az akadémikus stílus hívei voltak, Mednyánszkyra Jean-Francois Millet, de főleg Jean-Baptiste Camille Corot festészete hatott. Rövid ideig a Párizs közeli Barbizonban is élt. Tanulmányai befejezése után hazatért Beckóra, ezután felváltva dolgozott Magyarországon, illetve Bécsben.
1884-től Budapesten bérelt műtermet, a külvárosokban találta meg modelljeit. Kritikusan és mély humanizmussal ábrázolta a legelesettebb, legszegényebb, reménytelen sorsú embereket, csavargósorozata hitelességével kelt megdöbbenést (Öreg csavargó, 1880; Csavargófej, 1886; Ágrólszakadt, 1898; Csavargófej, 1905).
Ködös, párás hangulatú tájképein a Felvidéket, a Kárpátok hegycsúcsait és az Alföldet örökítette meg. 1877-ben ő kezdeményezte a szolnoki Művésztelep létrehozását. 1889-től három évig ismét Párizsban élt, ekkori vásznain érezhető az impresszionizmus hatása (Ködös táj, úttal), míg későbbi műveinek hangvétele már a miszticizmushoz közelített. 1897-ben festményeiből a párizsi Georges Petit galériában gyűjteményes kiállítást rendeztek, amelyet a sajtó nagy elismeréssel fogadott.
1900 körül festi az Öreg rabbinust és a Sylockot, rendkívüli lélektani megjelenítőképessége tanúságaként. Az öreg galíciai zsidókról festett portréin olykor saját arcvonásai tűnnek fel. 1905-től hol Budapesten, hol Bécsben él. Képei ismét sötétebb árnyalatúak, fény-árnyék hatásokkal erősíti mondandóját.
A századfordulón érdeklődése a figurális ábrázolás felé fordult. Megrázó erejű portréin a társadalom számkivetettjeit örökítette meg (Csavargófej, Öreg és fiatal csavargó, Ülő csavargó), emberábrázolása nemritkán rembrandti mélységű (Shylock).
1900-ban Galíciában, majd az Adriai-tenger vidékén dolgozott, ebben az időszakban festett képeit ismét sötét árnyalatok és sűrű fény-árnyék hangulatok jellemzik, a kor ellentmondásos világát érzékeltetik. Arcképein nincs táji háttér, tájképein csak elvétve akad emberalak.
Az első világháború alatt hadi (harctéri) rajzolóként végigjárta a frontot – pedig már elmúlt 60 éves -, bejárta Galíciát, Szerbiát, Dél-Tirolt. Háborús képein a megrázó emberi tragikum festője, a háború értelmetlenségét bemutatva kegyetlen, embertelen világot ábrázolt, expresszív stílusban (Szerbiában, Elesett orosz katona). Számos rajzban és festményen örökítve meg a háború borzalmait átélő embereket, a szenvedő katonákat, halottakat (Fiatal katona, 1914; Katonák, 1914–18; Vonuló foglyok, 1914–18; Lövészárokban, Erdő széle fejfákkal, 1914–18). Megrendítő, szokatlan képek ezek, jobban megérthetjük belőlük egy korszak végét, a Monarchia bukását (Enyészet, 1917 k.; Elesett orosz katona, 1914–17; Halott katonák, 1917 k.). Talán csak Goya volt képes hasonlóképp láttatni a háború iszonyatát, embertelenségét, poklait. Ekkor már – jóllehet gazdag földbirtokosként kezdte – egzisztenciális helyzete fokozatosan romlott, ami pénze volt, azt a szegények között osztotta szét.
Csavargó, nyugtalan életmódját saját neméhez való vonzódása is motiválta (képein is csak elvétve jelennek meg nők, portréi kizárólag férfiakat ábrázolnak). Ebben az időben készült naplójegyzetei humánus gondolkodásról vallanak, panteista világszemléletére a buddhizmus hatott.
Mednyánszky László 1919. április 17-én halt meg Bécsben. A festőt, akit a szlovák művészettörténet is magáénak vallja, 1966-ban Budapesten temették újra. Élete folyamán számos kitüntetésben, elismerésben részesült: három ízben társulati díjat, Hegyi táj című képéért pedig 1898-ban állami aranyérmet kapott.
Rendkívül gazdag életművet hagyott hátra, 4-5 ezerre becsülik elmélyült, humánus ember- és tájábrázoló festményeit, rajzait. Legtöbb művét a Magyar Nemzeti Galéria őrzi, ahol 2003-ban addig nem látott méretű kiállítást rendeztek itthoni és szlovákiai gyűjteményekben található festményeiből és grafikáiból. A tárlatnak 180 ezernél több látogatója volt. Tavaly a Virág Judit Galériában állították ki 121 legszebb képét: az anyag nagy hazai és külföldi közintézményektől és jelentős magángyűjteményekből származott.
