A Háztűznéző nem lelki sztriptíz, hanem igazi klasszikus, strapabíró komédia, ami kiállta ugyan az idő próbáját, de azért sok múlik a lebonyolítás ritmusán, hangsúlyain, a poéntechnikán, a színészeken.
Ajánló a Katona József Színház Háztűznéző című előadásáról
Sorban állnak az udvarlók az ifjúság hímporát éppen levedlett, de azért igen csinos kisasszony, Agafja Tyihonovna (Jordán Adél) nappalijában. Kezét kérné a hozományvadász végrehajtó (Bezerédi Zoltán), a szexmániás tengerésztiszt (Keresztes Tamás), a sznob exkatona (Vajdai Vilmos), és – nem egészen önszántából – Ivan Kuzmics Padkaljoszin hivatalvezető (Fekete Ernő), akit barátja, Kacskarjov (Rajkai Zoltán) vonszol leánykérőbe. A patologikus halmozás diagnózisát bízvást kiérdemlő Padkaljoszin szerteszét szórt öltönyök, esernyők, székek, asztalok és más azonosíthatatlan tárgyak társaságában él: határozatlan személyiség, félénk mosolyában ott az egész élete, az előadás nyitómondata után („meg kéne nősülni…”) pedig öt percenként változtatja a jövőre vonatkozó álláspontját. Kacskarjovnak azonban feltett szándéka, hogy sajátjához hasonlóan barátja életét is tönkreteszi (minden képzeletet felülmúló erőszakosságának motivációjára a házasságközvetítőnek, Fjokla Ivanovnának odavetett mondata utal csupán házassága kudarcáról), és Kuzmics tétovaságára növekvő tűzzel és elszántsággal reagál: ha a fene fenét eszik is, kiházasítja ezt a pipogya frátert.
Persze a Háztűznéző nem lelki sztriptíz, hanem igazi klasszikus, strapabíró komédia, ami kiállta ugyan az idő próbáját, de azért sok múlik a lebonyolítás ritmusán, hangsúlyain, a poéntechnikán, a színészeken. A Katona előadása Ascher Tamás rendezésében maximálisan kiaknázza a helyzet- és jellemkomikumokból fakadó lehetőségeket. A kérők első enumerációjánál – a béna rivalizálások, a tengerésztiszt sajátos arcmimikája, a versenyleskelődés a kulcslyuknál, az esetlenkedés Agafja Tyihonovna belépésénél – például könnyezve röhög a nézőtér, de Agafja Tyihonovna és Ivan Kuzmics szégyenlős társalgása alatt se mindig érteni a szöveget a harsány derűtől. A színészek brillíroznak – bár Jordán Adél néha ellenállhatott volna a szitkomos grimasz-iskola csábításának -, különösen Fullajtár Andrea bivalyerős a nagyhangú, Kacskarjovval erőszakosság terén eséllyel versenyző házasságközvetítő szerepében. A kérők kicsinyes, röhejes vagy abszurd elvárásai – jó test, szép hozomány, a menyasszony beszéljen tökéletesen franciául – nyomasztó árnyékot vetnek a vidámságra, s Gogol komédiájának keserű mélyrétegét hangsúlyozza a stroboszkóp, a baljós zene, és a karmesterszerepbe helyezett Kacskarjov agresszivitása is, mely a darab vége felé már lenyelhetetlen sértésekben csúcsosodik ki.
És talán itt kereshető az előadás megszületésének lélektani oka, s a bizonyosság, hogy a játék, amit látunk, nem pusztán tét nélküli szórakozás. Az eredeti Gogol-darab a házasságfóbiát karikírozta, Ivan Kuzmics a pánikszerű meneküléssel nevetségessé, a férfiatlan gyávaság szánalmas jelképévé vált. Ascher Tamás rendezése viszont elrugaszkodik valamelyest a klasszikus matériától: most azért drukkol mindenki, hogy a hivatalvezető és a nála nem kevésbé döntésképtelen Agafja Tyihonovna ne házasodjon össze csak azért, mert körülöttük mindenki más ezt szeretné. Válasszák inkább a szabadságot a külvilág diktálta kényszercselekvés helyett – melyet, mármint a társadalmat leginkább Kacskarjov testesíti meg a maga legröhejesebb és legszörnyűbb valóságában. Az első kép túlzsúfolt díszlete után a házasság-biznisz jelenetei majdnem-üres térben peregnek, utalva a mechanizmus lélektelen, üres jellegére: Jordán Adél elegáns mozdulata, ahogy a zárlatban lekapja a fejéről a menyasszonyi fátylat, és Fekete Ernő boldog arca, amint otthona káoszában terpeszkedik – szintén önmagáért beszélnek. Az élet nem mindig párosan szép, kapjuk meg a szokatlan hepiendet. Mert bár lehet, hogy eredetileg nem annak szánták, ezúttal tökéletesen és felszabadítóan működik.
Hegedüs Barbara
