”Soha semminek nincs »vége«. Valamilyen formában minden folytatódik” – mondta Darvas Iván, aki abban a tudatban nőtt fel, hogy a magyar egy titkos nyelv, melyet kizárólag a családja ismer. A kétszeres Kossuth- és Jászai Mari-díjas színészre emlékezünk születésének 100. évfordulóján.
„A színház is – egész létünknek mintegy játékos modelljeként – attól nyeri nemességét, hogy halandó. Hogy – eltérően az irodalomtól, a képzőművészettől, a zenétől – a színház nem az ún. »örökkévalóságnak« alkot, hanem csak a múló pillanatnak. Hogy nem más, mint a színpad és nézőtér aznapi »közös ülésének« (igenis közösülésének!), interaktív együttműködésének egyszeri, egyedi – minden este más és más összetételű, más hangulatú, más értelmű –, véletlenszerű eredménye. Megismételhetetlen. Csakis »ott és akkor« él.” (Darvas Iván: Lábjegyzetek)
Darvas Iván 1925. június 14-én született Bején. A Szilárd keresztnevet kapta, amit majd színészként változtatott Ivánra, hogy megkülönböztesse magát Darvas Szilárd humoristától. Négy nyelvű közegben között nőtt fel, de egyiket sem beszélte jól. Apja magyar, anyja orosz volt, német iskolába járt, játszótársai pedig csehek voltak, mivel az újságíró apa miatt a család hosszú ideig Prágában élt. 1939-ben költöztek Budapestre, a Damjanich utca 32. alá.
„Ha álmodom, három nyelven szoktam álmodni”
Az ifjú Darvas nehezen barátkozott meg a nagyvárossal, és arra is rá kellett jönnie, hogy a titkosnak hitt magyar nyelvet rajtuk kívül még sokan beszélik. Cseh nyelvtudása az évek során kikopott, de a többnyelvű környezetben már fiatalkorában nagy műveltségre tett szert.
1943-ban felvételt nyert a Színiakadémiára, melynek első évfolyamát háromszor is kijárta, de másodéves sosem lett. Nem volt szorgalmas diák, és a háború is közbeszólt: édesapja 1945-ben elesett. Ezután, hogy fenntartsa magát, a fiatal színésznövendék a legkülönfélébb munkákat vállalta el: volt többek között kávéházi gyorsrajzoló, gitározott zenekarban, de kipróbálta a tolmács és fázisrajzoló szakmákat is.
A Színiakadémiát végül sosem fejezte be, részben azért, mert 1946-ban, csupán 21 évesen szerepet kapott Várkonyi Zoltán Művész Színházában. Hatalmas bizalom volt ez Várkonyi részéről, hiszen a főszerepet, Orfeusz karakterét osztotta rá Jean Anouilh Euridiké című művében. Darvas partnere a 11 évvel idősebb Tolnay Klári volt, akit később feleségül vett.
1948-ban megkapta első filmszerepét a Beszterce ostromában. Karrierjét azonban Makk Károly filmje, az 1954-es Liliomfi indította el igazán, mellyel egy ország szívét nyerte meg. Bár gyermekkorában arról álmodozott, hogy egyszer majd mozisztár lesz, nem szerette meg a filmezést, mert nem adott lehetőséget olyan elmélyült munkára, mint a színház.
A szépen ívelő pályán újabb megpróbáltatások következtek, ugyanis Darvas az ’56-os forradalom leverése után 22 hónap börtönbüntetést kapott, amiért bátyját kihozta a fogházból. Ezt követően metróépítkezésen dolgozott segédmunkásként, majd műanyagfröccsöntő munkás volt egy gyárban.
Bár azt mondták, soha többé nem játszhat, mégis várt és reménykedett – egészen 1963-ig, amikor újra színpadra állhatott Miskolcon, majd a József Attila Színházban, mígnem 1965-ben Várkonyi szerződtette a Vígszínházba, ahol a következő húsz évet töltötte.
Darvas Iván nemsokára a Vígszínház egyik vezető színésze lett. Hihetetlen kisugárzással bírt a színpadon. Arisztokratikus megjelenésével, könnyed mozgásával, összetéveszthetetlen orgánumával tragédiákban és bohózatokban egyaránt lenyűgözte a közönséget.
„A színház az emberi lét ünnepe. A színház a múló pillanat varázslója. A színház az a hely, ahol rövid időre értelmet nyer az egyébként értelmetlennek tűnő lét. A színház a legemberszabásúbb, az ember korlátait és lehetőségeit egyaránt legpregnánsabban megjelenítő intézmény. A színház az ember legméltóbb teremtménye.”
Már gyerekkorából, szülei könyvtárából jól ismerte az orosz klasszikusokat, így egészen kivételes alakításokat nyújtott az ezekben a drámákban. Gogol művének, az Egy őrült naplójának Popriscsinjét a magyar színháztörténet egyik legkiemelkedőbb teljesítményeként értékelte a kritika, és maga Darvas is azt érezte, hogy éveken át ez a szerep volt a legbiztosabb pont az életében.
Amikor visszakerült a pályára, felelősségtudat és egyfajta szigor jellemezte – érezte, hogy a színháznak és a színjátszásnak tétje van. Hitte, hogy az adja meg a „komédiás becsületét”, ha a bőrét viszi a vásárra minden egyes alkalommal, amikor a színpadra lép.
Állította, hogy a színházban tanulta el a szakmát, és nem a főiskolán, hiszen a legfontosabb és egyben megtanulhatatlan képessége a művésznek az, hogy használni tudja a fantáziáját.
„Nem nekem kell belebújnom a szerep bőrébe, hanem ellenkezőleg” – vallotta. Darvas hitte, hogy ő csupán kölcsön adja a testét a szerepnek, de valójában a szerep játszik általa. A közönség és a pályatársak is szerették és tisztelték nyitottságát, állhatatos, igazságszerető és szókimondó természetét. A színművész 2007-ben, 82. születésnapja előtt hunyt el, saját és családja döntésére végső nyughelye nem ismert a nyilvánosság számára.
