Talán a néplélek-hasonlóság okán, talán a közös történelmi közelmúlt miatt, a magyar rendezők szívesen állítanak színpadra orosz klasszikusokat és kortársakat. Ezúttal Ascher Tamás választása esett Maxim Gorkijra, és az eredeti címet visszaállítva a szegénységről és kommunikációképtelenségről készített univerzális látleletet.
A mélyben az Örkény Színházban
A hajléktalanság közügy, népeket megosztó, politikailag is jól hasznosítható tőke. A regnáló kormány kriminalizálási kísérlete az elmúlt évben újra középpontba helyezte azt a kérdést, melyre érdemi választ a rendszerváltás – mit rendszerváltás, az emberiség kezdete – óta egyetlen hatalom sem tudott adni.
Ascher kevéssé utal a jelen politikai kontextusára, az orosz-magyar valóság közti párhuzamok is rejtettek, az előadás az általános érvényűségnél marad, szocio-játéktérben téve a nézőt a hajléktalanság részesévé. A szegénység körkörösen támad, mélybe ránt, és nem ereszt, sem szerelem, sem képzelet, sem akarat, csak a halál lehet onnan biztos kiút.
Fejlődések, fordulatok helyett sivár látszatélet, vegetatív cselekvés. A dráma pszichikailag megnyomorodott, passzív figurái az első felvonásban egy szürke tónusú, ütött-kopott bádogdíszlettel berendezett hideg pincében, a második felvonásban kopár udvaron, koszos takarók között, szakadt és mocskos ruhákban, az ösztönvilág legeslegalsó szintjén tengődnek (a díszlet Khell Zsolt munkája, a jelmeztervező Szlávik Juli). Egymásra utaltan, mégis külön-külön. Egymásra fanyalodva, gyűlölködve, tehetetlenül, az alkohol, a betegség, az alávetettség, a perspektívahiány rabságában. A koherens cselekményvezetést nélkülöző, párhuzamos szálakon futó sorsok: mindössze néhány tünékeny alak az idő sodrában, szívszorítóan jelentéktelen porhüvelyek, akiknek a halála sem érdemel egy vállrándításnál, ironikus megjegyzésnél többet.
Ascher gondosan előbányássza a mű ironikus rétegét, és nem engedi közel a nézőt a figurákhoz. Távolról, bármiféle azonosulás vagy érzelmi kötődés nélkül bámulhatjuk a kisszerű intrikákat, a fizikai agressziót, a hamvába holt kitörési kísérleteket. Egyik színész se hagyja, hogy akár csak egy pillanatra is megszeressük, vagy legalább megsajnáljuk azt, akinek a bőrébe bújt. Vaszilisza (Hámori Gabriella) bosszúálló, kicsinyes fúria. A Színész (Nagy Zsolt) szánalmasan puha. Vászka (Patkós Márton) nagyszájú és vagánynak játszott, de indulatai rabja, menekülési terve ösztönös, átgondolatlan. Kvásnya (Csákányi Eszter) ellenszenves agresszor, Báró (Polgár Csaba) élethazugságaiba gabalyodva tengődik, Kosztiljov (Znamenák István) pöffeszkedő uraság a saját szemétdombján, Szatyin (Csuja Imre) pedig mintha soha semmin nem gondolkozna. Egyedül a Násztyát alakító Kerekes Éva rendít meg: amikor tökrészegen beszél arról a hatalmas, képzelt szerelemről, amit sohasem élt meg, amiről csak egy ócska, filléres regényben olvasott, a színésznő utánozhatatlan, empatikus humorával nemcsak megsajnáltatja, de meg is szeretteti velük a magányos prostituáltat.
A darab központi karaktere – már ha van ilyen – Luka, a prédikátor. Gálfi László figurája Aschernél inkább ámító, mint megváltó. Hazugságai – például a haldokló Annát (Kókai Tünde) túlvilági boldogsággal vigasztaló megjegyzései, az alkoholista Színész biztatása a leszokásban segítő ingyenes kórházról – egy olyan ember szájából hangzanak el, aki szemlátomást egyáltalán nem hisz abban, amiről beszél. Az élethazugságok szajkózása rutinszerű, Luka afféle automata-messiás, aki élvezi szerepkörét, tetszeleg vélt felsőbbrendűségében, a végén pedig olyan gyorsan és némán tűnik el, ahogy érkezett. Gálfi flegma alakításában egyetlen percig nem bízunk benne, kegyes hazugságai kezdettől viszolyogtatók.
A mélyben izgalmas előadás, mégis marad egy kis nézői hiányérzet a sok sikerült színészi pillanat ellenére is. Talán a párhuzamosan zötyögő sorsok egységbe zárása, a jelennek szóló erős üzenet hiánya az, ami ezt okozza. Az előadás ritkán mutat túl az egyéni helyzeteken, így a dajdajozást követő kóda, melybe váratlanul szűrődik be a Luka és a hazug remények által magára hagyott Színész öngyilkossága és Csuja végszava („Elrontotta a bulit”), nem okoz katarzist, és keserű poénként sem ül igazán. Az előadás terében groteszk csoportképet alkotnak a jövőtlen figurák. Hogy mi lesz velük, a képzeletünkre van bízva. És talán jobb bele se gondolni.
Hegedüs Barbara
