„Munkáimban arra törekedtem, hogy a tízesztendős gyerek ugyanúgy találhasson valami tartalmat bennük, mint a százesztendős aggastyán és persze valamennyi közbeeső évjárat.” 110 éve született Kolozsvári Grandpierre Emil, a Nyugat harmadik nemzedékének egyik legjellegzetesebb prózaírója.
„A hazugságok egy része lelepleződik, más része nem vehető hazugságszámba. Ez utóbbi állítást úgy értem, hogy mindenki a maga módján hazudik, tehát hazugságaival önmagáról vall, anélkül, hogy tudná, kezünkbe adja egyéniségének egyik kulcsát.” (Kolozsvári Grandpierre Emil: A szerencse mostohafia)
Kolozsvári Grandpierre Emil francia eredetű erdélyi családban látta meg a napvilágot 1907. január 15-én, dédapja, Charles Grandpierre Svájcból vándorolt Erdélybe. Apja, Grandpierre Emil főispán, majd törvényszéki bíró, az erdélyi Magyar Párt elnöke volt. Az író gyerekkorának meghatározó élménye volt apja már-már közönybe hajló puritán zárkózottsága és anyja látszólagos érzelmi ridegsége, ami elől a gyermek a fantáziák, a mesék világába menekült. Elemista korától írónak készült, s minden őt megragadó témát, történetet lejegyzett, később több írását is ezekből a jegyzetekből bontotta ki.
Iskoláit a kolozsvári református kollégiumban végezte, s Pesten érettségizett le. Apja mindenáron egyetemre akarta küldeni, nem véve tudomást arról a nyilvánvaló tényről, hogy Emil fiának csak sportból és magyarból volt jó osztályzata, a többi tárgyban finoman szólva sem brillírozott. Engedve az atyai nyomásnak a pesti egyetemen előbb jogra, majd bölcsészetre iratkozott be. Néhány hónap elteltével azonban elege lett az iskolából, s elutazott Franciaországba, Epinalba, hogy textilipari tanulmányokat folytasson. Mivel sem műszaki érzéke, sem rajzkészsége nem volt, hamar rádöbbent döntésének helytelen voltára, s visszatért Pestre. Végül 1928-ban Pécsett kezdte meg bölcsészeti tanulmányait olasz-francia-filozófia szakon, s itt is doktorált 1933-ban, doktori értekezését Pirandellóról írta. Itt döntötte el végleg, hogy író lesz, s egyetemi barátaival megalakította a Batsányi Társaságot, amely afféle önképzőkörként is működött. Első írásait, a néhány hónapos páviai tartózkodásáról szóló tárcáit egy pécsi lap közölte, s 1931-ben megjelent első regénye, A rosta is.
Az egyetem elvégzése után tanárként próbált elhelyezkedni, de állást nem kapott. Előbb a Statisztikai Hivatalban, majd egyidejűleg az Iparművészeti Iskolában, a Kisebbségtudományi Intézetben és a Népies Irodalmi Társaságnál dolgozott. Közben folyamatosan jelentek meg írásai a Nyugatban, a Magyar Csillagban és az Erdélyi Helikonban, s néhány regénye is napvilágot látott. 1940-ben született nagy sikert arató Tegnap című regénye, az önéletrajzi ihletésű műben egyéniségének kibontakozásáról, emberi formálódásának történetéről, s ezzel együtt egy nemzedék sorsáról kapunk hiteles képet.
1940-ben a Magyar Rádió dramaturgiai osztályára került, ahonnan 1941-ben behívták a hadseregbe. 1941 és 1944 között a Honvédelmi Minisztériumban szolgált, s párhuzamosan a Franklin Kiadó lektora is volt. Ezután frontszolgálatra küldték, szovjet hadifogságba esett, ahonnan 1947-ben tért haza. Ekkor ismét a Rádióhoz került, az irodalmi osztály vezetője is volt. 1949-ben elbocsátották, s előbb a Hungária, majd a Szépirodalmi Kiadó lektora lett.
1951-ben egy népi hősről szóló humoros történelmi regény megírására féléves szabadságot kért, de ennek leteltével már nem térhetett vissza a kiadóba, s ettől kezdve szabadúszó volt, novelláit, publicisztikáit, tanulmányait a Kortárs, az Új Írás és a pécsi Jelenkor közölte. A regény, a maga korában igen népszerű A csillagszemű azonban elkészült, s 1953-ban meg is jelent. Ennek sikerét látva Kolozsvári Grandpierre elhatározta, hogy felküzdi magát a legolvasottabb élő írók közé, ezt megkönnyítette az írói klikkektől, irányzatoktól való teljes függetlensége és ars poeticája: „Munkáimban arra törekedtem, hogy a tízesztendős gyerek ugyanúgy találhasson valami tartalmat bennük, mint a százesztendős aggastyán és persze valamennyi közbeeső évjárat”. Írt ifjúsági és meseregényeket, A törökfejes kopja, a Mackókönyv, A gyalogtündér, A lóvá tett sárkány és számos népmesei átdolgozása népszerűvé tettek az ifjabb olvasók körében.
„A nők tapadási gyakorlata amolyan titkosírás, amelyet nem mindig könnyű megfejteni. Van, amelyik azt jelenti, hogy ez vagyok én, ilyen vagyok, ezt tudom én, de csak akkor, ha… A föltétel egyiknél házasság, a másiknál bunda, ékszer, az átlátszó lelkek esetében; máskor viszont felbujtás gonoszságra, hitszegésre, csalásra, sikkasztásra, gyilkosságra. A lista végtelen. Idáig hagyján, de a tapadás keltette várakozásnak nem mindig felel meg maga a nő. (…) S mikor a boldogtalan férfi teljesítette a kimondott vagy sugallott föltételeket, tökéletesen más nőt ölel karjaiban, mint amilyent várt.” (Kolozsvári Grandpierre Emil: A szerencse mostohafia)
Ugyanekkor a felnőtteknek szóló írásai is közkedveltek voltak, világos stílusú, sokszor könnyed, ironikus, szatirikus, alapvetően derűs életszemléletét sugárzó regényeinek, kisregényeinek népes olvasótábora volt. Önéletrajzi jellegű, a kor magyar társadalmi viszonyait, furcsaságait feldolgozó műveiben jól kidolgozott alakokat sorakoztatott fel, s főként nőalakjait csiszolgatta nagy műgonddal. Az alakját övező legendák szerint a női nem nagy hódolója volt, minden kalandjában, s minden nőalakjában folyton a titokzatos női erotika után nyomozott, s műveiben is szokatlan nyíltsággal ábrázolta a szerelmi jeleneteket. 1950-ben megjelent Mérlegen című regényéről így írt:
„A regény távolabbi célja az, hogy 1928-tól az élő jelenig fejlődésében és keresztmetszetében ábrázolja a magyar társadalmat. Mélyből a magasba, az elnyomás korszakától a szocializmus építéséig vezet az út, keresztül történelmünk döntő fordulóján, a felszabaduláson, melyet a dicsőséges Vörös Hadsereg vívott ki népünknek. A feladat nagy s az író nem is vállalkozott volna rá, ha nem remélné, hogy hasznos bírálatot, útmutatást, elvtársi segítséget kap olvasóitól. Akár azt írják meg a regény olvasói, amit hibául rónak fel, akár azt, ami tetszett, az egészről mondanak véleményt vagy egy-egy részletről, mindenképpen segítik az írót, munkájában.”
Páratlanul termékeny életművéből kiemelkedtek A burok, A szerencse mostohafia, a Nők apróban, a Szellemi galeri, a Szépen gondolj rám című regényei, önéletrajzi trilógiája (Az utolsó hullám, Hullámtörők, Béklyók és barátok), valamint a könnyed, közérthető stílusban megfogalmazott esszéi, tanulmányai (Az értelem dicsérete, Eretnek esszék, Négy-öt magyar összehajol, Herder árnyékában). Mint műfordító francia, olasz és angol műveket, így Voltaire, Anatole France, Casanova, Bontempeli, Beckett és O’Casey munkáit tolmácsolta magyarul.
Munkásságáért 1944-ben Baumgarten-, 1964-ben és 1975-ben József Attila-, 1980-ban Kossuth-díjjal tüntették ki, 1992-ben pedig a Magyar Köztársasági Érdemrend középkeresztje polgári tagozat kitüntetést kapta. Budapesten hunyt el 1992. május 11-én.
