„Anyanyelvem a vers. Nem emlékszem, mikor s hogyan tanultam meg: amint az ember arra sem tud visszaemlékezni, hogy is tanult meg beszélni?” Mészöly Dezső 95 éves lenne.
Mészöly Dezső Kossuth- és József Attila-díjas író, költő, műfordító, irodalomtörténész 95 éve, 1918. augusztus 27-én született Budapesten.
Édesapja a híres nyelvészprofesszor, műfordító és vígjátékszerző Mészöly Gedeon volt, akitől sokat tanult a verstan, a stilisztika és az irodalomtörténet terén. Kisgyermekként a nyarakat a Kiskunságban, járásbíró nagyapja tanyáján töltötte, hétévesen született első, a falusi lét utáni sóvárgását négy sorban összefoglaló versikéje.
Elemi iskoláit a szegedi piaristáknál végezte, majd Sárospatakon lett gimnazista. Első, önálló hangon megszólaló versét, amely allergiás asztmarohamainak emlékéből táplálkozott, tizennégy évesen írta.
1936-ban beiratkozott a Református Teológiai Akadémiára Budapesten, 1940-től három évig a Képzőművészeti Főiskola festőnövendéke is volt, közben Párizsban irodalmi és színházi tanulmányokat folytatott. 1942-ben Kolozsvárott avatták bölcsészdoktorrá, disszertációját Villonból írta.
Élete első szerződését 25 évesen a Nemzeti Színház igazgatójától az Antonius és Kleopátra című Shakespeare-darab fordítására kapta, ezer pengős előlege akkoriban tekintélyes összegnek számított.(1946-ban Bajor Gizi az ő fordítását választotta, amikor megkapta Kleopátra szerepét.) 1946-48 között a Nemzeti Színházban segédszínészként, segédrendezőként és dramaturgként is dolgozott, ez utóbbi munkakört töltötte be 1958-ig a Madách Színházban is, közben 1951-től 1954-ig a Színház- és Filmművészeti Főiskola dramaturgia tanára volt.
1975-ben jelent meg az Önarckép retus nélkül című verseskötete, melyben így vallott:
„Anyanyelvem a vers. Nem emlékszem, mikor s hogyan tanultam meg: amint az ember arra sem tud visszaemlékezni, hogy is tanult meg beszélni? Most, hogy ezt leírom, magam is csodálkozom, mily ritkán s mily szűk körben szólaltam meg anyanyelvemen. Volt egy hosszúra nyúlt korszakom, mikor a műfordítás fölébe nőtt a magam munkájának s egész életemnek. Bánjam utólag? Vagy hálás legyek érte?
Merész álmokat láttató, felséges narkotikum volt a fordítás, komoly fájdalmaknak is hathatós ellenszere. Nem lett belőlem sem rokkant, sem harapós ember.
Bekalandoztam a világirodalmat, s egyebek közt lefordítottam Villon teljes életművét, megfejelve a tolvajballadákkal. Így állt össze a Villon és a többiek című kötet (Magvető, 1966). Shakespeare és az Erzsébet-kori dráma is hosszú időre rabul ejtett. Ezeknek az éveknek termése rendeződött kompozícióvá a Shakespeare új tükörben tanulmányaiban és fordításaiban. S mennyit megevett életemből a színpad! El sem kezdem felsorolni kiadatlan drámafordításaimat… Egy közülük – személyes lírájával – e könyvben két helyen: Szophoklész Antigonéja. Könyvem címét komolyan kell érteni: önarcképet akartam adni, nem félve a szeszélyes fényektől s a kemény árnyékoktól.
Mindnyájunknak annyi portréja van, ahány ismerőse. Ha tetszik, ha nem: képünk kirajzolódik embertársaink tudatában. Jogunk van egyet magunknak is odatennünk ezek mellé.”
1963-tól tizenöt éven keresztül dolgozott elsősorban fordítóként és dramaturgként a Magyar Televízióban, nevéhez fűződik több film – a Liliomfi, a Bánk bán vagy a Czillei és a Hunyadiak – forgatókönyve is. 1992-től a Lyukasóra című televíziós irodalmi műsor szerkesztő-műsorvezetője volt.
Műfordítói munkásságának gerincét Villon műveinek tolmácsolása és a róla készült tanulmányok sora adta. Lefordította szinte a teljes életművet, mindent, amit Villonnak tulajdonítottak és azt is, amit írtak róla. Az ő fordításában játsszák ma Magyarországon a legtöbb Shakespeare darabot, és átültette magyarra Moliére, Agatha Christie, Heine műveit, sőt egy névtelen flamand szerző mirákulumát (középkori vallásos színjátékát) is.
Versei Önarckép retus nélkül (1975) és Villon árnyékában (1983) címmel jelentek meg, forgatókönyveit a Lyukasóráimban adta közre 1993-ban. 1987-től a Magyar Shakespeare Bizottság, 1992-től a Magyar Művészeti Akadémia tagja volt haláláig. Munkásságát számos kitüntetéssel ismerték el, 1953-ban József Attila-díjat, 1999-ben Kossuth-díjat kapott, 1998-ban az Alternatív Kossuth-díjat is neki ítélték, 2008-ban Magyar Örökség-díjjal tüntették ki. 2011. október 11-én hunyt el Budapesten.
