Fassbinder filmje Alföldi Róbert verziójaként keserédes komédia. A társadalom számkivetettjeinek kálváriája a hetvenes évek Németországában kacagás-alapanyagként is használható, de nem felejtik ki belőle a deprimáltságot és a jelen szomorú látleletének kísérletét sem.
A félelem megeszi a lelket az Átriumban
Minden német Fritz, minden orosz Iván, az arabok meg az Alik. A decens nyugatnémet polgárok szólítják így a főhőst, akit a valóságban máshogy hívnak ugyan, de elfogadja a cimkét, mert nem tehet mást. Rainer Werner Fassbinder melodrámájának mély értelmű motívumát magyar újsághírek igazolják: a ma Budapestjén tisztes őszes halántékú belvárosi lakók írogatnak levelet arab vagy annak vélt bérlőtársaiknak, jogcímet bitorolván arra, hogy az embert, az „egyedüli példányt” gúnyos csoportnevekkel bélyegezzék. Dehumanizálva, arctalanítva, betagozva a csőcselékbe egyszerűbben kezelhető a probléma, hisz a személyiségfosztott ember szabadon bántható, elűzhető, annak a lelkével nem érdemes foglalkozni, hisz nincs is neki olyan.
A félelem megeszi a lelket, ez a giccses-mély szerelmi melodráma igazi Fassbinder-témaként sorsüldözött, perifériára szorult emberek életét veszi górcső alá. Emmi és „Ali” találkozásába és rövid, intenzív románcába – a rendező darabválasztása nem véletlen – a jelen számos társadalmi konfliktusa és félelme belesűríthető. Az arab bevándorló vendégmunkás és a nála húsz évvel idősebb szegény takarítónő egymásba szeretnek és összeházasodnak, dacolva a gonosz pillantásokkal, a kellemetlen szomszédokkal, az irigy kolléganőkkel, a kicsinyes családtagokkal, a rasszista boltossal. A méltatlan, napi szinten ismétlődő helyzettől különösen a férfi szenved, az erős és független asszony viszont tisztában van az irigység és a kisszerűség természetével, s így magabiztosabban állja a gyűlölet pörölycsapásait. Hepiend természetesen nincs: amikor a környezet látszólag elfogadja a különös házasságot – valójában tárgyiasítva, egzotikus háziállatként domesztikálva a férfit -, az átélt stressz aláássa Ali egészségét és az összetartozás fölé már a halál vet árnyékot.
Az Átrium-beli A félelem… nem tartja meg mindenhol a film súlypontjait, és az eredetileg visszafogottabb hangnemre is tesz egy mikroportot. Az előadás elsősorban a gyűlöletben tobzódó kisemberek parádéja. A szigorú nyárspolgári ízlés szerint berendezett színpadon a hetvenes évek számos retrokelléke népesíti be a helyszíneket: váltás nélkül lesz az osztatlan tér egyszerre kocsma, lakásbelső, folyosó, utca, kisbolt ócska gázrezsóval, műbőr garnitúrával, ízléstelen linóleummal. A színészek ruházata bőséggel árasztja a kor naftalinszagát, külön magyarázat nélkül, ahogy a korabeli intolerancia közvetítése sem lesz izzadságszagúan aktualizáló. A nőket játszó férfiak (Bercsényi Péter, Szatory Dávid) hiába mellékkarakterek, az előadás domináns zamatát ők hordozzák, a hangnemet automatikusan a vígjáték zsánere felé tolva el, hisz a közönség ugyanúgy kuncogni kezd egy parókás hím láttán, mintha a Van aki forrón szereti vagy a Szeszélyes évszakok óta nem telt volna el hatvan vagy harminc év. Kérdés, hogy művészi többletjelentéssel bír-e a sok karikaturisztikus szekvencia, de hogy szórakoztató, ahhoz nem fér kétség.
Hernádi Judit (Emmi) játéka viszont a szomorúság és az életöröm tökéletes elegyét adja: a színésznő a karakter minden részletének aprólékos kibontására ügyel. Csúnya, magányos és csapzott, amikor megjelenik a bárban a darab elején, hiteles, ahogy az életunt, fakó asszonyból szerelmes hattyút és a párját anyatigrisként védelmező fúriát farag, és torokszorító az öntudatlan árulásnál, a virrasztásjelenetnél a halálos (?) ágy mellett. Tökéletes párja Ali (Bányai Kelemen Barna), az otthontalanságtól és honvágytól gyötört vendégmunkás, aki folyamatosan a többségi közeg rideg ellenállásába ütközik, mert maradni, sőt integrálódni akar, mert – uram bocsá – német asszonyt vesz feleségül, s ezzel a betolakodásnak ítélt gesztussal a közösség múlhatatlan haragját és persze félelmét vonja magára. Közös jeleneteik ellenpontozzák a harsány és kérlelhetetlen külvilág kakofóniáját, egymásra találásuk csendessége és intimitása olyan menedéket, közös zugot teremt az ellenséges világban, melynek annál szomorúbb lesz az asszony hibájából is bekövetkező megsemmisülése.
Alföldi rendezése, már amennyire egy tanmesétől elvárható, megkímél minket az erőszakos didakszistól, de az áthallásoktól így sem menekedhetünk. Magyarországon, ahol az emberek többsége menekültet mutatóba se lát, ahol a lakosság intim szférája az egykori NSZK-s helyzetnél is inkább elkülönül a betelepülőkkel való együttélésnek még a lehetőségétől is – egy budapesti fenyegető levél, egy őcsényi tömeghiszti lazán előfordulhat. Ennek a cikknek persze nem tiszte megkeresni a felelősöket, csak saját félelmét fogalmazhatja meg a félelem természetéről, ami mesterséges módon, odafentről irányított, átprogramozott lelkekkel táplálkozhat.
Hegedüs Barbara
