Mit tudhat egy író a nőkről, ha férfi? Az Írók Boltjában Scherter Judit Hősnők és írók című kötetének bemutatóján választ kaphatunk, maguktól az íróktól.
Az írók, azaz a férfiak, akik a nőkről beszélgetnek és elmondják véleményüket, kalandjaikat, hitüket és reményüket Forgách András, Kukorelly Endre, Márton László, Parti Nagy Lajos és Spiró György. És akivel megosztják mindezen gondolatukat ki lehetne más, mint egy nő, és író: Bódis Kriszta.
Mit tudhat egy író a nőkről, ha férfi? Írás közben nővé változni? Lehetséges lenne ez? Egyáltalán: egy író mit tudhat a nőkről, ha férfi? Igaz volna, hogy a legnagyobb regényhősnőket férfiak alkották? Azt jelentené ez, hogy a férfiak többet tudnak a nőkről, mint maguk a nők? Vagy éppenséggel semmit, s mindez csak az irodalomban valóság? És miért mindig Emma Bovary és Anna Karenina neve jut mindenki eszébe, ha regényhősnőkről beszél? Vagy sokkal többen vannak ezek a nők, a hősnők, akiknek alakja átível évszázadokon, görög drámán, operák színpadán és a XX. század filmművészetén?
Scherter Judit nem csupán kilenc mai magyar író portréját rajzolja meg, nem csupán kilenc érdekes egyéniség életművét világítja meg érzékeny kérdéseivel, s barangolja be kilenc íróval ezt a titokzatos vidéket, mely tele van csodálatos női alakokkal és erotikus izgalommal, nem csak felidézi, amit a nőalak a művészetben jelent, hanem arról a különös viszonyról is mond valamit, amelyről mintha mindent tudnánk és semmit sem, és ami az emberiség első napjai óta férfit és nőt, anyát és gyermekét, szerelmest és szeretőt összefűz. Nők, hősnők, regényhősnők csodálatos, titokzatos világ.
A kötetben Darvasi László, Forgách András, Grecsó Krisztián, Háy János, Kukorelly Endre, Márton László, Nádas Péter, Parti Nagy Lajos és Spiró György válaszol Scherter Judit kérdéseire.
Scherter Judit: Hősnők és írók
Nádas Péter
„Láthattuk térdének erős, föltűnően fehér belső hajlatát”– írod egy nőről. Ebben számomra
van annyi erotika, mint abban a végtelenül hosszú, fárasztó, szőrös, bőrös, előbőrös,
nyálkahártyás szeretkezésben, a Párhuzamos történetekben, bár az egy szokatlanul
pontos, tényfeltáró leírás. És semmiképp nem fölösleges. Te magad hogy érzed, sikerült-e
ott megvalósítanod azt, amit akartál?
Így ilyen elképzelésben, miszerint az élet nem a születéssel kezdődik és nem a halállal ér véget, hanem szövet, nincs jogom egy ember szociális történetét kiválasztott témákra korlátozni. Az eddig ismert irodalmak az engedélyezett témák szerint cenzúrázzák az emberképet. Minden társadalomnak, kultúrának vannak tabui, amiről nem beszél, de attól azok a dolgok még vannak. Az emberek többsége szeretkezik. Létezik egy neutrális kisebbség, amely viszont nem. Elég nagy százalék, talán hat, úgy emlékszem. Szerintem egy ilyen élet is csodálatra méltó. Mint ahogy nem kevésbé csodálatra méltók mindazok, akiknek az egykori, a tervezett és nem tudom én, milyen szeretkezéseik képe tölti ki napjaik éber felét és az álmukat. Hideg zuhany alá állnak, mégsem felejtik el. Ennek a lenyűgözöttségnek semmiféle irodalmi jele nincs, vagy nagyon kevés, az is torz…
***
Kukorelly Endre
Ez komoly? Prűdnek tartja magát?
Komoly. Elkanyarítom magam, meg minden, de a lányokkal való kapcsolatomat leönti a szégyenlősség. Úrfi koromban beszari voltam, és van bennem ma is egy adag. Megmarad, hiába, az ember úgy marad. Igaz, prímán kezelem, az ellenkezőjébe fordítom, játszom vele, szórakoztat, hogy elpirulok. Szórakoztat, hogy ez tetszést arat.
Nem derül ki az írásaiból!
Mondom: élet és irodalom. És van egy átmenet, a szereplés. Szerepjátszás. Még tovább is mennék, mondanám, hogy én nem vagyok ez a prűd, jól nevelt úrifiú, ez nem az ÉN – ha volna ennek bármi haszna, tehát értelme. Ha beljebb megyek, ott ugyanis minden van, ráadásul nagyjából egyformák vagyunk, „csak” a génállomány meg a szocializáció különböztet meg. Eléggé egyszerű az ember az irgalmatlan bonyolultságával együtt: mint minden élő, élni akar, ez ilyen egyszerű. Ha nagyon bemegyek ebbe a szerkezetbe, lehagyok mindenfélét, ez marad. Élni jó. Franc tudja, hogy jó-e, vagyis isten tudja, jó-e vagy nem, minek, hogyan, mitől, ez így nincs föltéve. Az írás teszi föl mindezeket. Az írás esélye az, ha brutálisan, totálisan őszinte. A művileg, hidegen és pénzért előállított autentikus azért esélyes, mert leírhatatlan hiánycikk.
Egyáltalán, mit akar megírni?
Semmit. Kíváncsi vagyok, azért írok. Meg a hiúság. Leginkább kíváncsi vagyok. Vagyis leginkább hiú. Ha időrendben nézzük, nem a kíváncsiság miatt kezdtem el, hanem hiúságból. Hogy bejöjjek a lányoknak. Egyszerűen fogalmazva, hogy én legyek a legjobb.
Ír is erről valamelyik könyvében. Mit mondok neki, ki vagyok én? Mondom a nevemet,
és utána mit mondok, ki vagyok?
Igen, ebben ki vagyok segítve, és az írás segített ki. Ezért kezdtem írni. Vagyis ezért csinálom, mert a csajok miatt kezdtem. Ezt már mondtam, de én is, mint maga, visszakanyarodom a nőkhöz. Magamra ismerve más dolgokhoz hozzáférni, inkluzíve a nők. (mosolyog) Ennek megfelelően másodrendű – bár érdekes –, hogy miről ír, aki ír. Mondjuk, a cserebogarak halhatatlanságáról, ahogy anyukám mondogatja, vagy férfi-nő viszonylatokról, mint én.
***
Márton László
Visszatérhetünk az irodalmi nőalakokhoz? Kortárs szerzők „női” például hatottak rád?
Ezen nagyon komolyan el kell gondolkoznom… Németh Lászlóról beszéltünk, de ő nem kortárs… Tizenkilencedik századból tudok… Magyar klasszikusok… Ilyen közhelyeket tudok mondani, mint Flaubert Bovarynéja…
Van, aki nem kedveli.
A kérdés, mi az, hogy kedvelni. Hogy tetszik az, ahogyan meg van rajzolva az alakja?
De az is lehetséges talán, hogy mégis felfedezel magadnak egy nőt, aki hat rád.
Akit föl tudtam fedezni, az Esmeralda, meg Carmen. Ezek viszonylag egysíkú alakok, akik árnyaltabban, ellentmondásukkal együtt vannak bemutatva, mint Bovaryné vagy Anna Karenina, azokat nem lehet ilyen lelkesen fölfedezni, azokat az ember analizálja. Akkor azt a balanszot figyeli, amit az író megpróbál létrehozni, hogy még kellően vonzó legyen az illető személyiség ahhoz, hogy ne forduljunk el undorral tőle ellentmondásai, vétkei vagy bukása ellenére sem. Másrészt pedig kellően árnyaltnak kell lennie ahhoz, hogy ne szálljon el az eszményítés felé, mint ahogy a kései romantika nőalakjai elszállnak. A mai napig sem tudok jobbat mondani egy pályakezdő írónak, mint hogy ezt az egyensúlyt próbálja megtalálni, megteremteni, megtartani. Azt veszem észre, hogy a 20. században az ilyen árnyalt és gazdag nőalakok ritkábbakká váltak. A szövegközpontú próza nem teszi lehetővé egy ilyen alak megteremtését. De nemcsak erről van szó, hanem arról is, hogy egyre inkább előtérbe kerülnek szélsőséges élethelyzetek vagy ezek lehetőségei vagy olyan gondolati túlfeszültségek, amelyek mind-mind a nőalakok, nőiségek ellenében hatnak és árnyalataikat is kioltják. Nemrégiben olvastam el újra Adalbert Stifter Nyárutó című regényét, és ennek a jelenségnek, ami igazából a 20. század második felében mutatkozott meg és folytatódik most, ő az egyik előfutára. Ő olyan nőalakokat vonultat fel, mint Mathilde vagy Nathalie, akik pontosan emiatt nem tudnak klasszikusnak hatni, holott az a szándéka Stifternek, hogy egy meghiúsult szerelmet mutasson meg, majd pedig a következő nemzedékben ezért a meghiúsult szerelemért mintegy kárpótlásként két fiatal lélek egymásra találjon. De nem találnak egymásra, mert az, ahogyan egymáshoz vezérli őket a sors, olyan, mintha egy Andersen-mesét olvasnánk, amelyben a rézmozsár meg a kávédaráló vall szerelmet egymásnak. Rendkívül gépies az egész, rendkívül lélektelen, és pont ez a lélektelenség Stifter írásművészetének a lényege.
Scherter Judit: Hősnők és írók
Időpont: 2013. március 8. 16 óra
Helyszín: Írók Boltja, Budapest
A szerzővel Bódis Kriszta író beszélget.
Vendégeik: Forgách András, Kukorelly Endre, Márton László, Parti Nagy Lajos és Spiró György
