„Sajnos legtöbbnyire furcsák az emberek, / Sosem követik a helyes természetet. / A józan észt, bizony, ők túl szűknek találják / És jellemük szerint lépik át a határát.” A 400 éve született Molière darabjai átütő sikert arattak a közönség előtt, noha többször is akadályozták műveinek bemutatását.
Bár a 17. századi Franciaország szent és világi tekintélyei gyakran összefogtak ellene, Molière zsenije végül elnyerte az elismerést. A dráma- és vígjátékok írásának hosszú története volt már Molière előtt is. Molière volt az, aki noha alkalmazta a hagyományos formák többségét, sikerült feltalálnia egy új stílust, amely a normális és az abnormális egymáshoz viszonyított kettős látásmódján alapult – az igazság és az igazság ellentétét bemutatva.
Molière maga is kitűnő színész volt, és úgy tűnik, képtelen volt bármilyen helyzetet elképzelni anélkül, hogy azt megelevenítette és dramatizálta volna, gyakran a valószínűség határain túl. Bár az értelem korában élt, jó érzéke volt ahhoz, hogy az abszurd megelevenítését helyezze előtérbe.
Bár kétségtelenül nagyszerű író volt, Molière ragaszkodott ahhoz, hogy színdarabjait színpadon mutassák be. Művei előszavaiban kifogásolta, hogy publikálnia kellett a másolás ellen. Véleménye szerint a vígjátékok azért készültek, hogy eljátszsák őket.
Ahogyan Hegedűs Gyula írja: „Molière a francia klasszicizmus fénykorának kortársa. De a klasszikus tragédiákat Franciaországon kívül már alig-alig játsszák, Molière azonban olyan élő, mintha kortársunk volna.”
400 éve, 1622. január 15-én született Párizsban Jean-Baptiste Poquelin, azaz Molière francia drámaíró, színész és rendező. Jómódú kárpitos apja őt is kárpitosnak szánta, ám a párizsi egyetemen filozófiát és jogot tanult ifjú ehhez nem sok kedvet érzett. Amikor átvehette anyai örökségét, hátat fordított a szülői háznak, a szép reményekkel kecsegtető kárpitos műhelynek, felvette a Molière nevet és színésznek állt. A színház- és irodalomkedvelő Béjart családhoz költözött, s hamarosan a nála jóval idősebb Madeleine Béjart szeretője lett. A tehetséges színésznő, Madeleine Béjart rávette Molière-t, hogy alapítson színházat, de nem tudta életben és fizetőképesnek tartani a fiatal társulatot. Színésztársaival létrehozta a L’Illustre Théatre nevű társulatot, amely Párizsban nem sok sikert aratott, sőt csődbe is ment, és 1645-ben Molière kétszer is az adósok börtönébe került az épületekkel és ingatlanokkal kapcsolatos tartozásai miatt.
A társulat 1645-től könnyed olasz bohózatokkal és Molière zenés vígjátékaival vidéken turnézott. 1658-ban XIV. Lajos is látta egy előadásukat, s pártfogásába vette a művészeket. A társulat otthonra lelt Párizsban, Molière pedig elkezdhette “szárnyalását”. Első párizsi darabja, a korának finomkodó társalgási stílusát kigúnyoló A kényeskedők című műve támadások kereszttüzébe került, ám a király jól szórakozott rajta és az író mellé állt. Tette ezt később is többször, hiszen kedves szerzőjének darabjai sokszor igencsak sértették hol az egyházat, hol az arisztokráciát, hol a sznob polgárságot.
1662-ben Molière feleségül vette egykori szeretőjének, Madeleine Béjart-nak 19 éves leányát, Armande-ot, a frigy azonban támadások sorát indította el. Ezekre válaszul írta meg a Nők iskolája című darabját, amelyet 1662-ben színre is vittek a szerző és ifjú neje főszereplésével. Ezt követően, eleget téve a király rendelésének, több zenés darabot és balett-komédiát írt.
MOLIERE: A FÖSVÉNY
(részlet)
Fölülmúl az minden képzeletet, húgocskám. Mert ha jól megnézzük, van-e kegyetlenebb dolog annál a kérlelhetetlen szűkmarkúságnál, annál a keményszívűségnél, amely fogva tart, és napról napra senyveszt bennünket? Az ifjúság múltával mit ér majd a vagyon, ha már semmi jóra, semmi szépre nem használhatjuk? Mit, ha most mindenféle adósságba kell keverednem pusztán azért, hogy úgy-ahogy fenntartsam magam, ha – akárcsak te – a kereskedők segítségét kell könyörögnöm, hogy valamirevaló ruhában járhassak? Egyszóval azért akartam beszélni veled, állj mellém, puhatoljuk ki apa hangulatát ebben az én ügyemben. Ha nem enged, el vagyok szánva, elmegyek akárhová azzal a drága Mariannával, boldogan akarok élni; ha már az Isten is úgy akarja. Ezért mindenfelé máris kölcsönt kerestetek, és ha te is úgy vagy, húgocskám, mint én, és ha apánk most sem enged akaratunknak, itt hagyjuk mind a ketten, felszabadítjuk magunkat az alól a zsarnokság alól, amelyben oly régóta tart bennünket azzal az elviselhetetlen zsugoriságával.
MOLIERE: TARTUFFE
(részlet)
A házamból bizony kitiltanám magát,
Mintsem szüntelenül hallgassam iszonyattal,
Hogy az életről ön miféle elveket vall.
Túl őszinte vagyok? Ez a természetem:
Az van a nyelvemen, ami a szívemen.
Közben elkészült egyik remekműve, a mindenféle képmutatást és álszenteskedést leleplező Tartuffe. A Tartuffe ezután csak nyomtatásban terjedhetett, 1669-es újbóli színrevitelekor aztán kitörő sikert aratott. A Tartuffe-ben, a képmutatók zsarnoki uralmának e pompás torzképében minden idők egyik legnagyszerűbb komikus remekművét tiszteli az egész művelt világ. A darab 1664-es bemutatója a korabeli francia udvarban, valamint az egyházi körökben olyan botrányt kavart, hogy Párizs érseke be is tiltotta a darabot.
A tilalom nem csüggesztette el a szerzőt, aki az ezt követő időszakban alkotta legjobb és legismertebb darabjait.
A Don Juant, A botcsinálta doktort, a Mizantrópot, az Amphitryont, a Dandin Györgyöt és a pénzimádat lélekgyötrő komédiáját, A fösvényt. A fösvényben Molière saját osztálya egyik torz jellemkinövését, a pénzimádást teszi nevetség tárgyává. A címszereplő, Harpagon cselekedeteinek egyetlen mozgató rugója a pénz. A szerelem, a család vagy az élet bármely más mozzanata csak abból a szempontból érdekli, hogy gyarapítja-e vagyonát. A riasztóan torz szenvedély őt magát boldogtalanná, a tőle függők életét pedig terhessé, elviselhetetlenné teszi. Pénze, gazdagsága nem a jólét, a gondtalanság forrása, hanem a rettegésé, a gyanakvásé. A tragikomikum akkor hág tetőfokára, amikor fösvénysége lelepleződik, és hitvány tervei összeomlanak. Végsősoron ez a színmű a pénzt legfőbb értékké tevő polgárság bírálata. Harpagon alakja nemcsak a fukarság koroktól független szimbóluma, hanem a pénzgyűjtő polgár, a tőkés felismerhető őse is, az arany által kormányzott világ tipikus alakja.
Különös módon ezek a darabok nem arattak akkora sikert, ezért a következő három évben visszatért a balett-komédiákhoz. E műfajban is kiválót alkotott az 1670-es Úrhatnám polgárral, amely a nemesek kegyeire és “kultúrájára” vágyó sznob polgár gyilkos szatírája.
A túlfeszített munkatempó egyre jobban aláásta a vélhetőleg már tüdőbajos Molière egészségét. 1673. február 17-én, A képzelt beteg előadása közben rosszul lett, bár végigjátszotta a darabot, hogy színészei ne essenek el az est jövedelmétől, az éjszaka folyamán meghalt. Temetése dísztelen volt és csendes, mivel a botrányosnak tartott színészeknek nem járt ekkoriban más búcsúztató, február 21-én, naplemente után szertartás nélkül temették el.
Molière művei sokféle forrásból táplálkoztak, felhasználta többek között a vérbő, francia vásári komédia és a rögtönzésen alapuló olasz commedia dell’arte elemeit. A természetes ész nevében kifigurázta az emberi gyarlóság, a kicsinyesség és a jellemgyengeség megnyilvánulásait, a társadalom nevelésére irányuló törekvése, racionalizmusa, páratlan komikus vénája minden idők egyik legnagyobb vígjátékírójává avatta. A színpadok nagy klasszikusa maradt máig, darabjait szerte a világon játsszák.
Molière termékeny éveinek rövid időszaka alatt egyáltalán nem volt klasszikus író, aki azt és arról írt, amit és ahogy akart. A versengés, a létért való küzdelem volt Molière egész pályafutásának kulcshangja. Színészeinek és közönségének megtartása miatt lankadatlan küzdelemben állt a konkurens színházakkal szemben. Ezt a versenyt szinte egyedül nyerte meg. Technikai hozzáértése és személyiségereje tartotta össze társaságát.
Magyarországon először az iskolai színjátszás fedezte fel a 18. század elején. A korai Molière-fordítások közül kiemelkedtek Kazinczy Ferenc munkái, később többek között Illyés Gyula, Vas István, Mészöly Dezső, Petri György és Parti Nagy Lajos is fordította műveit.
