„Felébredek. Éveket öregedtem, de az odú, a hideg, a téli éjszaka és az erdő ugyanaz. Csináltam valamit. Csinálnom kellett valamit. Történt valami.” Véres tél. Részlet Mons Kallentoft regényéből a Libri Könyvkiadó ajánlásával.
Linköpinget végtelen erdő és pusztaság veszi körül. Az elszigetelt kis településen mintha megállt volna az idő. Az itt lakók pedig csak saját szabályaikat hajlandóak követni. Emberemlékezet óta nem volt olyan hideg, mint azon a februári éjszakán, amikor nem messze a várostól egy fáról lógó, kegyetlenül megcsonkított, véres hullára találtak. Az ügyet a fiatal felügyelőnő, Malin Fors kapja. A csinos, szőke, kamaszlányát egyedül nevelő nő a Linköpingi Rendőrség történetének legmegszállottabb nyomozója. És a legtehetségesebb is. Most azt is ki kell derítenie, ki lehet az áldozat és hogyan kerülhetett arra a fára. A gyilkos fagyott nyomait követve pedig nincs más választása, alá kell merülnie az emberi lélek legsötétebb bugyraiba…
Mons Kallentoft könyvével elnyerte a svéd írószövetség elsőköteteseknek járó díját. A Véres tél egy négyrészes sorozat kezdete, amely meghozta a szerző számára a világhírt. Megjelenése óta 23 nyelvre fordították le.
Mons Kallentoft: Véres tél
(Részlet a könyvből)
Prológus
Östergötland, január 31., kedd
(Sötétben)
Ne üssetek!
Halljátok?
Hagyjatok békén!
Nem, nem! Engedjetek be! Alma. Alma illatát érzem.
Ne hagyjatok idekint, a hideg fehérségben! A jeges szél addig harapdálja élesre köszörült fogaival a kezem, az arcom, míg el nem fogy róla a fagyott bőr, a hús, a zsír, míg semmi más nem marad, mint a puszta csontváz.
Nem veszitek észre, hogy lassan semmi nem marad belőlem? Már ennyire sem fontos?
Férgek nyüzsögnek a földön.
Hallom őket. És az egereket. Őrült bukdácsolásban tülekednek a meleg felé. Már rég el kellett volna pusztulnunk, erre te fölbukkansz, és életben tartasz minket, mert begyújtottál a kályhába. Mi leszünk a társaságod ebben a hidegben. Micsoda társaság! Éltünk valaha? Vagy meghaltunk már régen egy szobában, ami olyan szűk, hogy már nem jut hely benne a szeretetnek?
Nedves takarót húzok sovány testemre, a kályha ablakán keresztül látom a pislákoló fényt. Érzem, hogy a füst keresztülárad sötét odúmon, majd kiszivárog az alvó erdei fenyők, lucfenyők, mohák, a szürke kövek és befagyott tó felé.
Víz forr a fazékban. Érzem a melegét. Felébredek még vajon, ha most elalszom?
Ne üssetek!
Ne hagyjátok, hogy odakint ácsorogjak a hóban!
Szétfagyok. Beborít a fehérség.
Rám szakad a magány.
Alszom. Álmomban újra hallom a szavakat: kurva anyád, te szemét, te senki!
Mit tettem? Mondjátok meg, hogy mit tettem! Miért történik mindez?
És honnan jött az almaillat, amit első alkalommal éreztem? Az alma kerek. Szétrobban, megsemmisül a kezemben.
Süteménymorzsa a földön, alattam.
Nem tudom, ki lehet ő, csak homályosan látom, ahogy a meztelen nőalak fölém hajol, és azt mondja: majd én vigyázok rád, az enyém vagy, emberek vagyunk és össze kell tartanunk. Aztán szétfoszlik az alakja, az odúm tetejét sötét szél ragadja el, hallom, hogy odakint valami a nő lábára tekeredik. Felordít, majd elhallgat. A nő visszajön, de most másképp néz ki. Az arctalan, akit egész életemben hiányoltam, megmenekült? Megütött? Ki is ő valójában?
Újabb üzenet érkezett. Nincs több hely a beérkező üzeneteknek. Nincs kimenő üzenet. Meg tudom szüntetni a hiányt.
Nem veszek levegőt.
Ha eltűnik a hiányérzet, ha nem lélegzem, mi jöhet azután? A valahová tartozás érzése?
Felébredek. Éveket öregedtem, de az odú, a hideg, a téli éjszaka és az erdő ugyanaz. Csináltam valamit. Csinálnom kellett valamit. Történt valami.
Miért véres a kezem?
És ez a hang…
Valami nincs rendben.
Nem hallom a férgek és az egerek motozását ebben a zajban.
A hangod. És a kopogás az összeszegezett deszkákon, amelyek az odúm ajtajaként szolgálnak. És végre itt vagy te is.
Kopogás. Ne igyál olyan sokat!
Ti vagytok azok? Vagy a halottak?
Bárki legyen is odakint, jó szándékkal közeledjen! Mondjátok, hogy szeretet van a szívetekben!
Ígérjétek meg nekem!
Ígérjétek meg, kérlek szépen benneteket!
Ígérjétek meg!
