„Mindenkinek ád a sors fiatal korában olyan kalandot, amire még öregen is szívdobogva gondol vissza.” Móra Ferenc író, újságíró, a 20. századi magyar próza kiemelkedő alakja 80 éve halt meg.
„Üres volt az egész, mint valami notesz. Csak az első lapjára volt ráírva az édesapám szép öreges betűivel ez az egy sor: – Sose kívánj több földet, mint amennyit meg bírsz szántani! Azóta sohase tettem be a könyvtáramba könyvet olvasatlan.” (Móra Ferenc: A századik könyv)
Ilyennek látjuk Móra Ferencet
Mikszáth és Tömörkény iskolájából jött, a szegedi emberek tipikus alakjaival, életének sajátosságaival, nem igazán nevezhetjük regényírónak, noha legtöbbször úgy emlegetjük – az Aranykoporsó és az Ének a búzamezőkről címűn kívül nem is találhatunk művei hosszú sorában igazi értelmében vett nagyregényt. Sokkal inkább a fesztelen, határozott forma nélküli csevegés a világon minden elképzelhető dologról. Áradva ömlik a szó az ajkán, – ő az utolsó képviselője a régi magyar társaságok azon formájának, mikor a ő társaságban egy valaki „leteszi a garast” és egymaga beszél, anekdotázik egész estéken, megeredt szóval, kényelmes bőséggel, ízes nyelvezettel, fesztelenül elkalandozva a képzettársítás kanyargós útjain, ötletről ötletre, anekdotáról anekdotára.
Beszélgetéséből nagyon rokonszenves, meleg kedélyű, felvilágosult férfi alakja bontakozik ki, aki rendkívül jóízűen, bár terjengősen tud beszélgetni (olykor szinte a semmiről), láthatólag élvezi a maga szavát. Érzékeny emberről van szó, emberséges és szabadelvű, nincsen benne harag és keserűség, ami kiváltképp segíti az ifjúsághoz való közeledését.
Miközben állandósulni látszik a vita: mi férhet/férjen bele a kötelező és ajánlott irodalomba, miközben egyre hangosabban kérik/követelik, hogy a klasszikus szerzőket feledjük, vagy legalábbis ne toljuk mindenáron gyerekeink orra és szeme elé, én őszintén sajnálnám, ha egy „kötelező” döntés miatt egy tinédzser úgy kerülne ki az iskolából, hogy soha egy sort sem olvasott Mórától, nem ismeri meg a Csilicsali Csalavári Csalavér humorát vagy a Hannibál feltámasztása igazságát.
A szeretet az élet
A szeretet az élet írta versét 1907-ben Móra Ferenc író, újságíró, a 20. századi magyar próza kiemelkedő alakja, aki 80 éve, 1934. február 8-án halt meg. Kiskunfélegyházán született 1879. július 19-én, korán, már 16 éves korában verse jelent meg a Félegyházi Hírlapban. A pesti egyetemen földrajz-természetrajz szakos volt, de tanulmányait három év múlva félbehagyta. Rövid ideig Felsőlövőn tanított, majd 1902-ben a Szegedi Napló újságírója lett. Volt városházi tudósító, majd Csipke aláírással a lap Máról holnapra című tárca-, glossza- és karcolatsorozatának írt, hamarosan Tömörkény mellett a lap vezető publicistájaként jegyezték.
1904-ben a Tömörkény igazgatása alatt álló Somogyi Könyvtár és Városi Múzeum munkatársa lett, ekkor kezdődött barátsága Pósa Lajossal, a „mesekirállyal”, aki felfedezte benne a kiváló gyermekírót. 1905 és 1923 között Az Én Újságom munkatársa volt (írásai álnéven jelentek meg), ekkor születtek munkásságának máig legnépszerűbb darabjai: a Rab ember fiai, Csilicsali Csalavári Csalavér, a Dióbél királyfi és a Kincskereső kisködmön, amelyeket később a televízióban és a rádióban is feldolgoztak.
1913-ban a Szegedi Napló főszerkesztője lett. Politikai álláspontja a polgári radikalizmus volt, amit a hatalom nem nézett jó szemmel, írásaiért felségsértési pert is a nyakába akasztottak, a jogi huzavonát az első világháború kitörése szakított félbe. 1915-ben a Petőfi Társaság tagjává választották, majd két évvel később a Somogyi Könyvtár és Városi Múzeum igazgatója lett. A háború vége felé a polgári demokratikus átalakulás egyik előkészítője volt Szegeden. 1919. április 1-jén jelent meg Memento című vezércikke, amelyet ellenségei vérengzésre való felhívásként értelmeztek, emiatt lemondásra kényszerült a Napló főszerkesztői tisztéről.
Rövid időre visszavonult a közéletből, és Könnyes könyv címmel összeállította verseinek gyűjteményét. 1922-től a Világ hasábjain jelentkezett olvasói tárcáival, vezércikkeivel. A lap megszűnte után a Magyar Hírlap közölte írásait, útirajzait, ásatásairól szóló színes, már-már novellisztikus tudósításait.
„Szolid és udvarias ember vagyok, aki még a gyógynövénykereskedő kandúrjának se mondom, hogy »sicc, te!« hanem azt, hogy »cicuskám, nem lennél szíves más irányban orientálódni?« A gúnyolódásra se volt sohase kedvem, se különös tehetségem. A római szatirikusokat és a görög komédiaírókat sokat forgattam ugyan – a doktori disszertációm Aristophanesről szólt -, de inkább csak nyelvi szempontból, s az iróniájukat nem tudtam sem élvezni, sem helyeselni. Sőt, például Aristophaneszt határozottan elítéltem azért, hogy kiváló talentumát a tekintélyek lerombolásába állította. Nekem hiába mondják, hogy ő nem volt a hibás, hanem a kor, amely Kleonokat termett. Az nem úgy van, aki igazi költő, az a suszterokról is tud pindarosi ódákat írni, sőt csakis az az igazi költő, aki ezt meg tudja csinálni. A marathoni győzőkről nem kunszt szépet írni.” (Móra Ferenc: Hannibál feltámasztása)
A líra és a publicisztika mellett a húszas évek elejétől a regény műfajában is kiteljesedett. Első regénye, a Négy apának egy leánya címet kapta. 1924-ben írta a Horthy-korszak első éveiről szóló keserű szatíráját, a Hannibál feltámasztását, amely csak halála után 15 évvel jelenhetett meg. Ebből készült Fábri Zoltán filmje, a Hannibál tanár úr (1956). 1947-ben Szőts István rendezésében film született az Ének a búzamezőkről (1927) című művéből is. 1932-ben Szegeden díszdoktorrá avatták, és e jeles alkalomra adta át az Aranykoporsó című történelmi regénye első példányát az egyetemnek.
Szerencsés kutatónak mondhatta magát: 1907 és 1914 között a Torontál megyei Csókán európai hírű kőkori telepet tárt fel, Szeged környékén pedig szinte minden korból értékes leletekkel gyarapította a hazai régészetet. 1933-ban hasnyálmirigyrákot diagnosztizáltak nála, megműtötték, de már nem lehetett rajta segíteni. Fiatalon, alig 55 évesen halt meg 1934. február 8-án.
