„. A verseket nem játékból, hanem a kínlódások nehézségeiben írtam. Felelősséggel.” 45 éve, 1978. január 30-án halt meg Nagy László Kossuth- és József Attila-díjas költő, műfordító.
„Verseket már 1945-ben írtam. Ezek a versek általában nagyon pesszimisták. Néha, amikor előveszem őket, csak mosolygok rajtuk. Néha azonban megértem magamat, belegondolok az akkori világba, és csak ezért nem vágom őket a tűzbe. A verseket nem játékból, hanem a kínlódások nehézségeiben írtam. Felelősséggel. A felszabadulás után szinte napi táplálékom lett a versírás. Friss levegőt szívtam magamba, és örültem, hogy kifújhatom.” (Nagy László: Adok nektek aranyvesszőt)
Nagy László 1925. július 17-én született, öccse Ágh István néven szintén költő lett. A paraszti létforma, a küzdelem a földdel, a tízéves korában csontvelőgyulladást diagnosztizáltak nála, s bár egy operáció megmentette lábát, ettől kezdve fájdalmak közepette járógéppel, bicegve járt, a második világháború idején lába miatt nem sorozták be. A betegség, a kórházi kezelés az amúgy is érzékeny lelkű fiút szorongóvá tette, a halálfélelem érzése egész életében elkísérte.
1941-től a pápai református kollégium kereskedelmi iskolájába járt, sokat olvasott és még többet rajzolt, s verseket is írt már, de inkább csak titokban. 1946-ban beiratkozott az Iparművészeti Főiskola grafikus szakára, többek között Borsos Miklós tanította, a következő évtől a Képzőművészeti Főiskolán tanult festészetet, tanára volt Kmetty János és Barcsay Jenő is.
1947-ben a Valóság című folyóirat leközölte hét versét és egy rajzát. A kedvező fogadtatás fellelkesítette, ettől kezdve életét a költészet töltötte be. 1948-ban átiratkozott magyar-szociológia-filozófia szakra, majd az orosz szakot is felvette. Egy évvel később a könyvnapokra megjelent első kötete, a Tűnj el, fájás; a kissé sematikus verseket később maga is szigorú kritikával illette.
1949-től 1952-ig írói ösztöndíjjal Szófiában a bolgár népköltészetet tanulmányozta és fordította. Hazatérve feleségül vette Szécsi Margit költőnőt, 1953-ban megjelent műfordításkötete, a Szablyák és citerák, s Zelk Zoltán meghívta a Kisdobos című gyereklaphoz. Ugyanebben az évben született meg fia, András, aki grafikusművész, könyvtervező lett.
Csaknem évente megjelenő kötetein nyomon követhető szemléletének és hangjának elkomorulása, képeinek egyre erőteljesebb és bonyolultabb szimbolikája.
Az 1956-os forradalom leverése mélyen megrendítette, rossz közérzete nehezen oldódott fel. 1957-ben megvált a Kisdobostól, 1959-től az Élet és Irodalom képszerkesztője, majd haláláig főmunkatársa volt.
1965-ben hosszas hallgatás után új kötete jelent meg, a Himnusz minden időben. 1966-ban költői és műfordítói munkásságáért Kossuth-díjjal tüntették ki.
Az ezt követő időszakban egyre nőtt népszerűsége, versei, műfordításai több kötetben is megjelentek: Darázskirály, Babérfák, Arccal a tengernek, Versben bujdosó.
Költeményeit Berek Kati és más művészek előadásában hanglemezen is kiadták, a délszláv népköltészet magyarországi elterjesztéséért több külföldi elismerést is kapott.
1975-ben, ötvenedik születésnapján a magyar irodalmi élet nagy tisztelettel és szeretettel köszöntötte, a Fészek Klubban rendezett költői estjén Csoóri Sándor mondott köszöntőt.
1977-ben sajtó alá rendezte a Jönnek a harangok értem című verseskötetét, de megjelenését már nem érhette meg. 1978. január 30-án budapesti otthonában szívrohamot kapott és meghalt.
