A görög tragédia, az arab kultúrkincs és a közel-keleti háborús pokol találkozása a boncasztalon. Alföldi melankolikus, felkavaró rendezése a Radnóti Színház egyik legerősebb és legsikeresebb előadása lett.
A Futótűz a Radnótiban
Nawal Marwan (Kováts Adél) szálfaegyenes alakja egy liftnyi üveg- vagy plexifal mögött: erős kezdés. A beszédes mozdulatlanságot László Zsolt komikus, esetlen mozgása ellenpontozza: a közjegyző, Hermile Lebel szerepéből hívja be a nézőket a darab világába, az invitálást átirányítva a Futótűz „nyomozópárosára”, Jeanne és Simon Marwanra. Az ikerpár (Martinovics Dorina és Vilmányi Benett) évekkel ezelőtt megnémult édesanyja végrendeletében két lezárt borítékot bízott gyermekeire, akikkel (Simon dühödt monológjából hamar kiderül) életükben épp csak hogy törődött. A feladat: a lánynak az apját, a fiúnak a bátyját kell felkutatnia, és kézbesítenie nekik az üzeneteket. A Futótűz tehát egy családi nyomozás története, melynek során a darab Kanadából Libanonba, a békésnek tűnő jelenből a vérmocskos múltba kanyarodik, s olyan megoldás irányába kalauzol, amitől nemcsak az igazságtól villámsújtott szereplők, de a nézők is elhallgatnak.
Wajdi Mouawad kanadai-libanoni író műve két idősíkot váltogat: Nawal tinédzserkorából indulunk, egy isten háta mögötti libanoni faluból, ahol a lány szerelemben fogant gyermekét annak rendje s módja szerint azonnal elszakítják az anyjától. Nawal megfogadja nagyanyja tanácsát, megtanul írni, olvasni, és elhagyja szülőföldjét. Életcélja, hogy megtalálja eltűnt fiát, akinek az utolsó pillanatban még a fülébe tudta súgni: Örökké szeretni foglak. (Ez a mondat különösen fájdalmas és kegyetlen a dráma végkifejletének ismeretében, viszont kritikusi kegyetlenség lenne azt ebben a cikkben megnevezni a leendő nézőknek.) Nawal évtizedeken át tartó vándorútját és későbbi börtönéveit borzalmak szegélyezik, a háború ezer szögből ismert, mégis újra és újra elborzasztó képtelenségei: menekültek, nemi erőszak, robbanás, felgyújtás, kínzás és kínhalál. Amit újságban, híradóban, fényképeken látunk ezerszer, de leginkább az olyan személyes történeteken keresztül vagyunk képesek pillanatokra – nem megérteni, de – érzékelni, mint Nawalé.
A másik sík, mely nem különül el az elsőtől, hanem hol párhuzamosan, hol szimultán simul vele össze a színpadon, a jelenbéli nyomozás maga. Először Jeanne szánja rá magát, hogy a bizarrnak tűnő végakarat útmutatását kövesse, később az elfojtás felé hajló Simon is megteszi a maga lépéseit, főként a jegyző kedves, de határozott ösztökélésének engedve. A két fiatal különböző irányba indul, és fokozatosan győzi le idegenkedését, hogy végül a múlt hatása alá kerülve szétbogozza a történet szövevényes szálait. Vándorlásuk során olyan emberekkel találkoznak, akik könyékig turkáltak a háború szennyesében: mára megfáradt gondnokok, hivatalnokok, átlagemberek lettek belőlük, akik annyiszor látták ismétlődni a szenvedést, vagy vettek maguk is részt benne, hogy tompultságuk, közönyük az egeket ostromolja.
Az aprólékosan megtervezett színpadkép segítségével a néző az első pillanattól belefeledkezik abba a nyomasztó, baljós atmoszférába, ami végig jellemzi az előadást. A színpad közepére medenceszerű mélyedést alakítottak ki, amit teliszórtak fehér labdacsokkal, abban téblábolnak a színészek: mintha kanadai hóval tömték volna tele, máskor a földet játssza a libanoni falu gőzölgő melegében. A medence fából ácsolt szélén érkeznek és távoznak a szereplők, simulnak össze és válnak szét a történet különböző idősíkjai. A csapatjáték megannyi jó, nemegyszer kiváló alakításból áll össze: Martinovics Dorina és Vilmányi Benett tisztességgel állnak helyt a Nawali árnyékban – az egyetemista Vilmányi külön tapsot kapott kollégáitól, nemrég váltotta Olasz Renátót a szerepben. László Zsolt mindig zavart közjegyzője a finom humor és a könnyedség képviselője, talán hogy tompítsa a nagy sorsdrámák okozta nézői túlterheltséget. A háború fogaskerekei és áldozatai mind emlékezetesek: kiemelkedik Lovas Rozi szenvedélyes alakítása Nawal barátnőjének, Sawdának szerepében, Pál András érzéketlen Nihadja, Antoine (Sodró Eliza), akiről leginkább a Twin Peaks Lucy-je ugrik be, és Gazsó György, az általa elkövetett rémtettekről szenvtelen hangon mesélő gondnok.
A Futótűz a kollektív, toxikus és fojtogató felejtés ellen foglal állást: lehet, hogy bizonyos helyzetekben létszükséglet, a lelki-biológiai önvédelem könyörületessége, mert ha nem lép életbe, megnémulunk, mint az igazság pillanatában Nawal is, később azonban, a következő generációk elől már eltemethetetlen. A darab egyik fontos kérdésfeltevése, milyen következményt okoz a múlt a jelennek, hogyan jelenik meg a jelen társadalmi tudatában a felejtés, avagy a tudatos szembenézés az emlékezéssel.
Nawal az utóbbit választja – igaz, csak élete alkonyán. Kováts Adél játssza őt fiatalkorától a halála utánig: a melodrámai hangulatú felütést követően alakítása egyre megrendítőbbé és formátumosabbá válik, a nagymonológban és a végkifejletben pedig annyi fájdalmat, annyi drámaalakító energiát épít a karakterbe, hogy alakja és meggyötört arca napokig villódzik a fejünkben. Az ő mozaikos élettörténete, és görög vagy Shakespeare-tragédiákba illő sorsa az, amivel a darab olyan kézzelfoghatóan, mégis univerzális, a legnagyobb művek erejét idéző módon mutatja be – az amnéziapolitika legnagyobb ellenfeleként – a háborúk elképzelhetetlen fizikai és pszichés rombolóerejét.
Hegedüs Barbara
