Volt, aki humoristának nevezte, mások szerint szatirikus, parodista vagy színész volt. Hofi Gézát azonban egyik meghatározás sem írja le igazán. 90 éve született az a művész, aki évtizedeken át úgy beszélt a magyar valóságról, hogy közben egy egész ország nevetett – sokszor saját magán is.
„Jó lenne, ha mindenkinek lenne humora! Nemcsak azért, hogy képesek legyenek túlélni a gondokat, hanem azért is, mert a humorérzékét senkitől sem lehet adó formájában levonni! Ez lehet az egyetlen magántulajdon, amit senkitől sem vehetnek el.”
Hoffmann Géza néven született 1936. július 2-án Budapesten. Kevesen tudják, hogy Hofi Géza pályája korántsem indult zökkenőmentesen. A Színház- és Filmművészeti Főiskolára háromszor is jelentkezett, de minden alkalommal elutasították. Ez azonban nem tántorította el attól, hogy a színpadon keresse a helyét. Porcelángyárban dolgozott, katonai szolgálatát is letöltötte, majd Rózsahegyi Kálmán színiiskolájában tanult, miközben amatőr társulatokban játszott.
„Mindenre áll az, hogy az ember ne akkor beszéljen, amikor annyit tud beszélni, hogy betölti a két órát, hanem amikor olyan mondanivalója van, aminek a súlya két óra.”
Az első komoly lehetőséget Debrecenben kapta, ahol a Csokonai Színház társulatához szerződött. A kisebb szerepek azonban nem elégítették ki. Sokkal nagyobb sikert aratott azzal, amikor az előadások után kifigurázta a színpadon látott figurákat. Ekkor derült ki igazán, hogy különleges tehetsége nem elsősorban a klasszikus színészetben, hanem a karakterek megfigyelésében és utánzásában rejlik.
Budapestre visszatérve egyre több önálló fellépést vállalt, országos ismertséget pedig az 1968-as szilveszteri rádiókabaré hozott számára. A táncdalfesztivál paródiája szinte egyik napról a másikra tette ismertté a nevét, két évvel később pedig már a Mikroszkóp Színpad meghatározó művészeként játszott telt házak előtt.
Hofi humora azért működött kivételesen jól, mert nem csupán poénokat mondott. A hétköznapi ember szemszögéből beszélt a közéletről, a bürokráciáról, a politikáról és az emberi gyarlóságokról. Kritikája éles volt, mégsem vált bántóvá; a nézők gyakran úgy nevettek, hogy közben magukra ismertek egy-egy történetben.
Pályájának meghatározó állomása volt a Madách Kamara, ahol önálló estjei szinte fogalommá váltak. A Hofélia több mint ötszáz előadást ért meg, az Élelem bére pedig másfél ezernél is többször került színpadra. Egyetlen este sem volt teljesen ugyanolyan: Hofi mindig figyelte az aktuális eseményeket, és néhány friss mondattal, improvizációval új jelentést adott a műsornak.
Nemcsak a színházban volt népszerű. Hanglemezei sorra aranylemez-minősítést kaptak, rádiós és televíziós szerepléseit milliók hallgatták és nézték. Az első, egyszerűen Hofi címmel megjelent lemeze különleges mérföldkő volt: a magyar hanglemezkiadás történetében elsőként bizonyította, hogy a humor önálló hangfelvételként is óriási közönséget képes megszólítani.
Munkásságát számos rangos elismeréssel jutalmazták. Kétszer kapott Jászai Mari-díjat, később érdemes és kiváló művész lett, majd Kossuth-díjjal is kitüntették. A Halhatatlanok Társulatának örökös tagjává választották, Budapest pedig Pro Cultura Urbis díjjal ismerte el több évtizedes pályafutását.
Egészségi állapota élete utolsó éveiben fokozatosan romlott, mégis mindaddig színpadra állt, amíg ereje engedte. Utolsó előadását 2002 áprilisában játszotta, néhány nappal később, álmában érte a halál.
„Én nem találom a helyem ebbe’ a profitorientált világba’. Az van most. Az van, hogy pénzért mindent. Hát pénzért én is, ne viccelj. Szopok, nyalok, gombot varrok.”
Hofi Géza azonban aligha tűnt el a magyar kulturális emlékezetből. Mondatai ma is idézetekként élnek tovább, televíziós és rádiós felvételeit újabb generációk fedezik fel, humora pedig sokszor meglepően aktuálisnak hat. Kevés előadó mondhatja el magáról, hogy neve önálló műfajjá vált – Hofi Géza közéjük tartozik. Nem véletlenül mondták róla pályatársai: a foglalkozása egyszerűen csak Hofi volt.
