„Nem gondolom, hogy Zrinyiben akár egyetlen elavult sor is lenne.” Zrinyi: így, rövid i-vel írva – és nem csak ennyiben kínál meglepetést Ayhan Gökhan interjúja Nényei Pál író-irodalomtörténésszel, magyartanárral.
A költő Zrinyi Miklós az elmúlt évszázadokban kapott már hideget-meleget, Kazinczy Ferenctől Arany Jánoson át a mai pedagógusokig. Nényei Pál arra tett kísérletet, hogy egy kicsit helyére tegye a bennünk élő téves Zrinyi-képet. Nényei Pállal Ne bántsd a Zrinyit! c. könyvéről és általában az irodalom jelentőségéről beszélgettünk.
Noha a tizenhetedik században Zrinyi Miklós még a törökök ellen harcolt, mára az oktatási folyamat egyes résztvevői mintha a kötelező olvasmányok ellen küzdenének. Ön szerette a kötelezőket?
Nekem sohasem volt bajom a kötelező olvasmányokkal. Még a Goriot apót is elolvastam – igaz, nem hagyott bennem mély nyomot.
Régebben a kötelezőt kötelezően elolvasták a diákok?
Volt, aki elolvasta, és volt, aki nem. Mint ma. Azt, hogy annak idején a diákok milyen arányban olvasták el a kötelezőket és milyen arányban nem, nem szeretném kikutatni.
Miért?
Mert nem érdekel. És azzal sem vádolnám a mai diákokat, hogy kevesebbet olvasnak vagy rendetlenebbek lennének, mint a korábbi nemzedékek. Olvasnak, csak mást. Egyébként az egyetemen is azt tapasztaltam, hogy még a magyar szakon, – ahol ez joggal elvárható lenne – sem általános jelenség az olvasás, és évfolyamtársaim milyen csúnyákat mondtak egy-egy szerzőre – például Kemény Zsigmondra, Zrinyi Miklósra – egy-egy vizsga előtt. Pont olyan dühöngő mondatokat mondtak, mint ma, vagy akkor bármelyik gimnazista. Tehát a nem-olvasás, meg kötelezőket utálni a „magyarosok paradicsomában”, a bölcsészkaron is divatos.
A Kortárs Kiadónál most megjelent Ne bántsd a Zrinyit! című könyve a Zrinyi körüli állóvizet igyekszik meg felkavarni. Ez volt a cél?
Az elsődleges cél az volt, hogy elmondjam azt, amit Zrinyiről el akarok mondani. Ezt elértem. A másodlagos cél valóban az volt, hogy Zrinyi életművére fölhívjam a figyelmet. Elszomorító, hogy az egyik legnagyobb magyar költőt azért akarjuk kigyomlálni a tananyagból, és végső soron elfelejteni, mert régi. Csak az utóbbi hónapokban több véleményformáló értelmiségitől, oktatáspolitikával foglalkozó embertől, tanároktól stb. hallottam, hogy mennyire borzasztó már, hogy a Szigeti veszedelemmel traktáljuk a gimnazistákat. Vajon az angolok is ilyen vehemensen küzdenek Shakespeare kigyomlálásáért? Ő is régi. Még régebbi is mint Zrinyi. De Dante még régibb. Őellene meg az olaszok harcolnak? Azért pont ezt a két szerzőt hoztam elő, mert Zrinyi nagysága csak hozzájuk mérhető. A könyvvel az volt a célom, hogy tudatosítsam: Zrinyi óriási költő és nem tehetjük meg, hogy csak rosszat mondunk rá. Igaz, hogy bővelkedünk nagy költőkben, de nem árt, ha mindre figyelünk, és egyiket sem veszítjük el. Remélem, hogyha lassan is, de megváltozik a Zrinyi életművét övező ellenségesség.
Komoly felelősség terheli a magyartanárok azon részét, akik mindent elkövetnek azért, hogy megutáltassák a diákokkal Zrinyit.
A „megutáltatás” szó veszélyes. Elismerem, hogy a tanításban nagyon fontos a tanár szerepe, de ez a szó minden felelősséget a tanár nyakába varr. Pedig egy óra, ami után a diák gyűlöli az anyagot, közös munka terméke. Létezik olyan, hogy egy tanár nem lelkesedik eléggé egy szerzőért – és ez érződik akkor, ha tanítja. Én sem vagyok minden szerzőtől elalélva. Ilyenkor egyet tehet egy tanár, megpróbálhat még többet kérdezni, és talán elmondani a diákoknak, miért nincs köze az adott életműhöz. Az is nagyon tanulságos. De ha egy tanár például nem szereti Zrinyit, diákkorában is utálta és unta, csak azért olvasta el, mert nem akart egyest kapni, és aztán az egyetemen sem gondolt róla semmit, de mikor tanítja, úgy tesz, mintha Zrinyi nagyon fontos lenne neki, és hazudozik róla, hogy mennyire csodálatos és nagy szerző, és az általános műveltség miatt is foglalkozni kell vele, az szerintem vérfagyasztó. És ha a diákok nehéz kérdéseket tesznek föl neki Zrinyi kapcsán, amelyekre nem tud válaszolni, de ő a kérdésre nem azt mondja, hogy nem tudok válaszolni a kérdésedre, mert nem értek hozzá eléggé, mert nem is érdekelt Zrinyi soha, hanem – tegyük föl – lehülyézi a kérdező diákot, vagy azt mondja neki, hogy ezt neked kellene tudni, és bevasalja rajtuk „az anyagot”… egy ilyen helyzetből nem jön ki jól sem a tanár, sem a diák, sem egy szerző – például Zrinyi – életműve. A diákok azonnal megérzik, ha egy tanár nem mond igazat.
Tehát több esetben a tanár a hibás. Patthelyzet. Ebből mi jelenthetne előrelépést?
Szerintem a probléma egészen a kezdeteknél, általános iskola alsó tagozatában gyökerezik. Meg az otthonokban. Sokkal többet kellene beszélgetnünk egymással, mert a beszélgetésekben alakul ki a gondolkodás. Már pici gyerekeknek is lehet véleménye – legyen lehetőségük elmondani az élményeikkel együtt! A tanárok ne leuralják a diákokat, hanem legyenek kíváncsiak rájuk, a magyartanár ne az anyagot akarja leadni, hanem segítse megértetni, hogy a művészi gondolkodásmód mennyire emberi, és általános. Újra kellene definiálni a „tanulás” és „tudás” szavakat. A tanulás nem magolás, hanem problémák végiggondolása, végigbeszélése, megfogalmazása, a tudás pedig nem az, hogy lexikális adatokat tárolunk az agyunkban, hanem az, hogy működik az agyunk. Persze az agyműködéshez, az asszociációkhoz szükség van lexikális tudásanyagra, de ne a lexikális tudásanyag begyömöszölése legyen a cél! A lexikális adatokat az ember észrevétlenül rögzíti egy téma átbeszélése közben, meg miközben utána olvas és végiggondolja. Nem az tud valamit, aki visszaböfögi, amit magába kényszerített, hanem az, aki meg tudja fogalmazni a gondolatait – önállóan. Nem az tud, aki előtte magolt, hanem az, aki nyitott a világra, érdeklődik és gondolkodik. Van beszédcentrikus nyelvoktatás. Miért ne lehetne beszédcentrikus az iskola is?
A könyv érdekessége sok más mellett, hogy a Szigeti veszedelmet a Syréna-kötettel együtt tárgyalja, míg a magyarórákon a Szigeti veszedelmet önálló műként tanítják. Arra alig jut idő, hát még ha hozzáadjuk az összes többit?
A magyar költészetben léteznek verseskötetek, de ezekről nem gondolunk eleget. Irodalomszemléletünkből, olvasási hagyományainkból hiányoznak a kötetkompozíciók. Ennek biztos jele, hogy egy-egy kritikai kiadásban nincsenek kötetek, a versek nem a költői szándék szerinti sorrendben szerepelnek, hanem a tudományosság szerint megállapított időrendben – és ha megjelenik egy költő életművének kritikai kiadása, utána már nem lehet olvasni a köteteit. Ilyen sorsa lett például József Attila költészetének. 1955 óta nincs olyan népszerű összkiadása, amiben a kötetei szerint lehetne a verseit olvasni. Ebből az következik, mintha nem is számítana, hogy összeállított köteteket. Szerintem csak időrend szerint olvasni József Attilát jó és érdekes vállalkozás, de nem elég ahhoz, hogy találkozzunk a költészetével. Ha nem vagyunk eléggé fogékonyak a nagykompozíciókra, azt hisszük, hogy minden vers csak önmagában létezik. Iskolában tipikus feladat a verselemzés. De a kötetelemzés nem. Miközben nagy költőink nem csak verseket írtak! Balassi, „az első magyar költő” is egy kötettel indította „a magyar költészetet”, ez a Balassi Bálint verseinek fragmentumi, és az Egy katonaének nem csak egy vers, hanem a kompozíció – drámai kompozíció – egyik legizgalmasabb pontja. Zrinyi kötete az első nyomtatásban megjelent verseskötet magyar nyelven. A magyar költészet történetének egyik legfontosabb műalkotása! Csak annyit kell tennünk, hogy elfogadjuk, ez, a kötet a „Mű”, és ennek a műnek vannak részei, ilyen rész az eposz. Csodálatos drámai kompozíció a Syrena-kötet, és ha ebből kiemeljük a Szigeti veszedelmet, és úgy teszünk, mintha nem a kötet egyik, igen fontos eleme lenne, hanem független műalkotás, elvesztünk valami nagyon fontosat. Lehet önállóan is vizsgálni, nem tagadom. Úgy is működhet. De igazi jelentését a kötetben nyeri el.
Tehát annyit kellene tenni, hogy ezentúl nem azt mondjuk, hogy Zrinyi műve a Szigeti veszdelem, a csúnya, unalmas, poros, régi kötelező olvasmány, a kínlódva-se-lehet-elolvasni barokk eposz, hanem azt, hogy Zrinyi műve a Syrena, ez az izgalmas, fordulatos, titokzatos labirintus.
Hajas Zsuzsa, a Nemzeti Pedagóguskar tagozatvezetője szerint alapvető bajok vannak a kötelezőkkel. „A gyerekek a könyvek 80 százalékát kínlódva olvassák el, nem okoz örömet nekik. Nem hiszem, hogy 14-15 évesen a Szigeti veszedelemmel kellene gyötörnünk a diákokat.” A gyötör ige ütötte meg a fülemet ebből a szövegből.
A könyvemben is írom, és mondom is, hogy mindig Zrinyit húzzák elő negatív példaként. Ő a tipikus „rossz, kötelező olvasmány”. Ehhez annyit mondok: aki műalkotásokkal gyötör kiskorúakat, szerintem nem teszi jól. De aki azt hiszi, hogy a művészet befogadása csodálatos, erőfeszítés nélküli örömködés, hancúrozás egy selymes réten, és az a műalkotás, ami nem okoz azonnal örömöt, kiirtandó, szerintem téved.
Miért juthattunk idáig? A Szigeti veszedelem izgalmas szöveg: harcok, hősiesség, vér és könny és szerelem. Minden fellelhető benne, ami egy tizenéves fantáziáját megragadhatja.
Zrinyi szövege nem könnyű. Ez igaz. De azért, mert Zrinyi a XVII. században élt. És ezt nem róhatjuk föl neki bűnéül, hiába tűnik ez a megoldás egyszerűnek. El kell tehát gondolkodni azon, hogyan lehet elérni, hogy a mai gimnazisták könnyebben olvassák. A kultúrnemzetek általában meg szokták találni a megoldást arra az esetre, amikor egy korszakalkotó mű nyelve olyan távolságba kerül a hétköznapi nyelvhasználattól, hogy az már a megértést nehezíti – és ez a megoldás általában nem az szokott lenni, hogy kiirtják – azaz elfelejtik. Lehetne csinálni magyarról-magyarra fordításokat, mint az angolok Shakespeare-műveiből, lehetne a tanórákon együtt olvasni és értelmezni, lehetne dramatizálni stb. De az a fontos, hogy amint az angolok nem dühösek Shakespeare-re azért, mert régi, és az olaszok nem gyűlölik Dantét azért, mert régi, mi se legyünk dühösek Zrinyire és ne akarjuk kigyomlálni a közoktatásból. Inkább keressük a megoldást mi is: hogyan adhatjuk vissza ezt a fantasztikus életművet a magyar olvasóknak? Én többször nekifutottam Zrinyi tanításának, és mindenkit persze nem tudtam belelkesíteni. De minden osztályban találtam néhány lelkes Zrinyi-olvasót. És az már siker.
Mikszáth Kálmánnak a hadvezér Zrinyit sikerült feltámasztania, de a költő Zrinyit nekünk hogyan sikerülhetne?
Nem gondolom, hogy Zrinyiben akár egyetlen elavult sor is lenne. Zrinyi ugyanúgy ember volt, mint mi, és a költészete épp ezért aktuális. Ha ezt sikerül tudatosítani, onnantól kezdve már csak a diák és a tanár érzékenységén és nyitottságán múlik minden. Én most ennyit tehettem érte; írtam róla egy könyvet. A jövőben annyit tehetek, hogy újból és újból nekifutok a tanításának. Remélem, sok kollégám is szívesen küzd majd ezért. Mindig megörülök, ha észreveszem, hogy a diákok közül egyesek ráéreznek az ízére. Ha ez így megy tovább, akkor talán száz év múlva komoly Zrinyi-kultusszal számolhatunk.
Nemzeti ügy Zrinyi népszerűsítése?
Azt hiszem igen. De jó értelemben! Ez nem politika – hanem művészet. A nemzettudat fontos tagjai a tudósok, sportolók, írók és költők. Hiba lenne elfelejteni egy olyan nagy költőt, mint Zrinyi Miklós. És jó lenne, ha inkább olvasnánk a műveit, mint utcákat, tereket neveznénk el róla, vagy újabb szobrokat avatnánk neki, esetleg rátennénk az arcképét az 50.000 forintosra. Sokkal több olvasó, kevesebb szobor – ez az ideális.
Ayhan Gökhan
Átjáró
* Az interjúalany határozott kérésére használjuk a ma szokványos/bevett Zrínyi alak helyett a régi „Zrinyi” írásmódot.
