Több mint 60 évi disputa telt el, mire 1895. december 19-én elfogadták hazánkban, hogy az egyetemek orvosi, bölcsészeti és gyógyszerészeti tanfolyamaira nők is felvételt nyerjenek és diplomát szerezhessenek.
Az úttörő szerep Hugonnai Vilmának, az első diplomás magyar nőnek jutott, aki 1879-ben a Zürichi Egyetemen végzett orvosként. Diplomahonosítási kérelmét 1882-ben a pesti egyetem orvostanári kara támogatta ugyan, de Trefort Ágoston vallás- és közoktatási miniszter a törvényekre hivatkozva elutasította. Szülésznőként megírta a „A nők munkaköre” című tanulmányát, melyben az iskolareform és az egyenjogúsítás mellett foglalt állást.
Célját végül másfél évtizedes küzdelem árán érte el. Ferenc József 1895. novemberi királyi leirata nyomán Wlassics Gyula vallás- és közoktatási miniszter engedélyezte, hogy az orvosi, bölcsészeti és gyógyszerészeti tanulmányokra nőket is felvehessenek.
Hugonnai Vilmát 1897. május 14-én Budapesten is orvosdoktorrá avatták. Az első Pesten végzett orvosnő, Steinberger Sarolta 1900. november 3-án tett esküt.
A nők egyetemi szerepvállalása kezdetben inkább csak jelképes volt. A magasztos célok sorsa gyakran a hétköznapok apró buktatóin múlik. Eleinte nem volt külön mosdó a lányok számára, hiszen addig csak fiúk járhattak egyetemre.
Az első bölcsészdiplomát a magyar nőjogi mozgalom egyik vezéralakja, Glükclich Vilma kapta, 1896-tól a Budapesti Tudományegyetem bölcsészeti karán fizikát és matematikát tanult. Ekkor még csak három nőhallgató járt a budapesti egyetemre.
A múlt század fordulóján a bölcsészkarra 62, az orvostudományi karra pedig 25 hölgyet vettek fel. Látványos emelkedést az I. világháború évei hoztak: az 1916/1917-es tanévben a nők aránya a bölcsészkaron 526 hallgatóval megközelítette az 50 százalékot, az orvosi karon csaknem az egyharmadot (467 fő), a gyógyszerészeti képzésben pedig a hallgatók felét (46 diák) tette ki. A XX. század elején még nem a diploma, hanem az érettségi számított a tényleges belépőnek a nagybetűs életbe.
A XIX. század végén a társadalom széles rétegeit érintő kérdés az általános népoktatás fejlesztése és kiterjesztése volt.
Az elsőrendű feladat az írástudatlanság leküzdése volt, mert 1890-ben a vidéki lakosságnak legfeljebb a fele tudott írni és olvasni.
Egyes vármegyékben ez az arány alig érte el a 20-30 százalékot, és csak a nagyobb városokban és Budapesten haladta meg a 60, ritkábban a 70 százalékot.
A teljes emancipációra – a nőknek a műegyetemre és a jogi karokra való felvételére – csak 1918-ban került sor. A korlátozó intézkedések hatályon kívül helyezésével a Műegyetemre ekkor vették fel az első négy nőhallgatót. A nők tudományos közéleti részvétele érdekében 1925-ben alakult meg az Egyetemet és Főiskolát Végzett Nők Egyesülete. A felsőoktatási intézmények kapuit – a hittudományi karok kivételével – végül az 1946. évi XXII. törvénycikk nyitotta meg a nők előtt.
