„…úgyszólván titokban írtam, néhány szabad órámban, melyeket sikerült ellopnom a történelemtől. …sokszor kapkodva, minden csöngetéstől összerezzenve, mert sem a postától, sem más érkezőtől nem sok jót várhattam.”
Örkény István a magyar irodalom egyik szenzációja, akinek szó- és mondatalkotásai mind a mai napig lenyűgözik az embert. A Kossuth-díjas író, dramaturg, a Tóték és a Macskajáték alkotója, az egyperces novellák műfajának megteremtője 1979. június 24-én hunyt el.
Örkény István: Egyperces életrajz
Amikor megszülettem, olyan feltűnően szép voltam, hogy a főorvos a karjára vett, és szobáról szobára végigmutogatott a klinikán. Azt mondjak, még mosolyogtam is, amitől a többi mamák irigyen felsóhajtottak.
Ez röviddel az első világháború kitörése előtt történt, 1912-ben, s azt hiszem, ez volt egyetlen teljes értékű sikerem.
Ettől kezdve életem folytonos dekadencia. Nemcsak szépségemből vesztettem, fogaimból s hajamból hullattam el, hanem a külvilággal szemben is egyre inkább alulmaradtam.
Se akaratomnak nem tudtam érvényt szerezni, se tehetségemet kihasználni. Hiába tudtam, hogy író akarok lenni, apám patikus volt, s ahhoz ragaszkodott, hogy én is az legyek. S még ez se volt neki elég! Arra vágyott, hogy több legyek nála, s amikor patikus lettem, még egyszer egyetemre küldött, hogy vegyészmérnök is legyek. Újra várhattam négy es fél évig, amíg szívvel-lélekkel az írásnak szentelhettem magam.
De meddig? Alig vettem néhány mély lélegzetet, amikor kitört a háború. Magyarország hadat üzent a Szovjetuniónak, s engem kivittek a frontra, ahol hamarosan megverték a mi hadseregűnket, engem pedig elfogtak az oroszok. A fogságban megint eltöltöttem négy és fél évet, de hazaérve újabb viszontagságok vártak, melyek nem könnyítettek meg az én írói pályámat.
Már ebből is mindenki láthatja, hogy amit ilyenformán a világra sikerült hoznom – néhány kisebb-nagyobb regényt, öt-hat novellás kötetet, két színdarabot –, úgyszólván titokban írtam, néhány szabad órámban, melyeket sikerült ellopnom a történelemtől. Talán ez az oka, hogy mindig szűkszavúságra törekedtem, rövidségre, pontosságra, a lényeget keresve, sokszor kapkodva, minden csöngetéstől összerezzenve, mert sem a postástól, sem más érkezőtől nem sok jót várhattam.
Ez a magyarázata annak is, hogy újszülöttként talán elértem a tőkeletességet, de aztán csak koptam, csúsztam, bukdácsoltam, és bar egyre jobban kitanultam a mesterséget, önmagamat, a bennem rejlő beteljesülést mindig elérhetetlennek éreztem.
Örkény István (1968)
