A Sírkertek Királynője trilógia szerzője, Amanda Stevens egy vidéki kisvárosban nőtt fel, ahol hittek a szellemekben és a boszorkányokban. Talán nem véletlen, hogy kedveli a hátborzongató helyszíneket és történeteket.
A Sírkertek Királynője trilógia első kötete
A közel 400 oldalas könyv főszereplője a fiatal és titokzatos Amelia Gray sírkő-restaurátor, aki látja a szellemeket. A könyörületet nem ismerő jelenések az emberek érzelmeiből táplálkoznak, ráadásul elszívják az életerejüket.
Az élősködő kísértetek nem tudhatják meg, hogy látja őket, hiszen akkor élete is veszélybe kerül. A lány ezért elkerüli azokat az élőket, akiknek nyomában szeretteik nyughatatlan szellemei járnak.
John Devlin detektív a charlestoni ódon temetőkbe rejtett halottak gyilkosai után nyomoz, és tanácsért fordul Ameliához. A lányt lenyűgözi a rejtélyes detektív, akit elhunyt feleségének és kislányának kísértete őriz. A kettejük közötti vonzalom azonban minden elővigyázatosságot legyőz, s közös nyomozásuk során vérfagyasztó kalandokban lesz részük.
Hiába küzd a férfi iránt érzett vonzalmával, nem hozhatja a kísértetek tudomására, hogy látja őket, sőt látja azt is, ahogy parazitaként szívják el a férfi életerejét. Azonban hiába igyekszik tartani a távolságot, a kettejük közti vonzalom elmossa a határokat e világ s a másvilág között…
Amanda Stevens a Texas államban lévő houstoni otthonában írja a regényeit a felnőtt és a tinédzser korosztály számára. Az Amerikai Szerelmesregény-írók Szövetségének és a krimiírók szövetségének is tagja, háromszor került be a Rita-díj döntősei közé, életművéért többszörösen kitüntették.
Amanda Stevens: Örök kísértés
(részlet a könyvből)
Kilencévesen láttam először kísértetet.
Apámmal éppen az avart gereblyéztük a temetőben, ahol ő temetőgondnokként dolgozott. Kora ősz volt, még nem kellett pulóvert húzni, de aznap délután csípős hideg lett, amint a nap a láthatár alá bukott. A lágy szellő fafüst- és fenyőillatot hozott, és ahogy feltámadt a szél, egy csapat fekete madár röppent fel a fák koronájáról, majd viharfelhőként siklott tova a halványkék égen.
A homlokomhoz emeltem a kezem, úgy néztem őket. Amikor levettem róluk a szemem, észrevettem a férfit. Ott állt egy örökzöld tölgyfa lecsüngő ágai alatt; az ágakon függő spanyol mohán áttetsző fény aranyló zölddé vált, és természetfeletti ragyogást kölcsönzött az alakjának, pedig nem lépett ki az árnyékból. El is gondolkoztam rajta, lehet, a szemem káprázik? A fény elhalványult és a férfi határozottabb körvonalat kapott: a vonásait is ki tudtam venni. Idős volt, még apámnál is sokkal idősebb, ősz haja a zakója gallérját verdeste, a szemében tűz lobogott.
Apám görnyedten gereblyézte a sírokat, és anélkül, hogy felnézett volna, odasúgta nekem:
– Rá ne nézz!
– Te is látod? – néztem rá csodálkozva.
– Látom. De eleget lazsáltunk!
– De ő kicsoda?
– Mondtam, hogy ne nézz rá! – torkolt le.
Ez meglepett. Egy kezemen meg tudtam számolni, hányszor emelte fel miattam a hangját, és most nem is tettem semmit, ami ezt indokolta volna. Felkaptam a fejem. Nem bírtam elviselni, ha apám neheztelt rám.
– Amelia! A hangjában megbánás volt, és a kék szemében még valami, de csak később jöttem rá, hogy szánalom.
– Ne haragudj, hogy rád förmedtem, de nagyon fontos, hogy most szót fogadj. Nem szabad ránézni! – a hangja máris szelídebbre váltott. – Sem rá, sem a többire.
– Mert ő egy…
– Az.
Végigfutott a hátamon a hideg. A tekintetemet a földre szegeztem.
– Apó – súgtam, mert mindig ezen a régimódi becenéven szólítottam. Magam sem tudom, miért, de illett rá.
Mindig nagyon öregnek találtam, pedig akkor még az ötvenet sem töltötte be. Úgy emlékszem, az arcát már akkor mély árkok szabdalták, csupa ránc volt, mint egy kiszáradt folyómeder, a sokéves hajlongástól a sírok felett a vállai előrebuktak. De görnyedt tartása ellenére mégis méltóságteljes volt a viselkedése, és szeretetteljes a pillantása meg a mosolya. Kilencéves kis testem minden idegszálával rajongtam érte. Ő és a Mama jelentették nekem az egész világot. Legalábbis addig a pillanatig.
Apó arca elkomorult, és lemondóan hunyta le a szemét. Letette a gereblyét, és a vállamra tette a kezét:
– Pihenjünk egy kicsit! Leültünk a földre, háttal a kísértetnek, és figyeltük, ahogy a parti síkságra leszáll az alkonyat. Reszkettem, jóllehet a lassan kihunyó napfény még mindig sütötte az arcomat. Végül nem bírtam tovább nyugton maradni.
– De ki ő? – suttogtam.
– Nem tudom.
– Akkor miért nem nézhetek rá? Jobban félek attól, hogy mit mond Apó, mint a kísértettől, gondoltam.
– Hogy ne tudja meg, látod őt.
– De miért ne? Apó nem felelt. Fogtam egy ágat, rászúrtam egy lehullott levelet és megpörgettem az ujjaim között.
– Miért ne, Apó?
– Mert a holtak egyet akarnak: visszatérni a mi világunkba, a mi erőnket szívni, a mi melegünkben sütkérezni. Ha megtudják, hogy te látod őket, piócaként rád tapadnak, és soha nem szabadulsz meg tőlük. Soha nem élheted tőlük a saját életed.
Fogalmam sincs róla, mindent felfogtam-e abból, amit mondott, de a gondolattól, hogy örökké kísértsenek, megrémültem.
– Nem látja ám őket mindenki. Mi, akik igen, a magunk és a környezetünk érdekében kénytelenek vagyunk elővigyázatosak lenni. Az első és legfontosabb szabály: soha ne vegyél tudomást a holtakról! Ne nézz rájuk, ne szólj hozzájuk, soha ne hagyd, hogy megérezzék, félsz. Akkor sem, ha megérintenek.
Kirázott a hideg.
