„Jóformán minden szavam hamis és pontatlan lesz, alighogy kimondom.” A magyar intellektuális próza kiváló alkotója, a bridzs játék megújítója és tudora, az életet szerető és megélő Ottlik Géza ma lenne száz éves.
Száz éve, 1912. május 9-én született Budapesten Ottlik Géza Kossuth- és József Attila-díjas író, műfordító, az Iskola a határon című regény alkotója.
Régi nemesi családból, a felsőozorai és kohanóczi Ottlik-nemzetségből származott. Belügyminisztériumi titkár, császári és királyi kamarás apját másfél éves korában veszítette el, gyermekkorában nők vették körül. „Az apa hiánya az első olyan életrajzi mozzanat, mely meghatározó nyomot hagyott, pontosabban visszatérő elemmé vált Ottlik műveiben” – olvashatjuk Szegedy-Maszák Mihály monográfiájában.
A családi hagyományokhoz híven a fiút katonatisztnek szánták, s 1923 és 1926 között a kőszegi katonai alreáliskola, majd 1926-tól 1929-ig a budai katonai főreáliskola növendéke volt. A katonaiskola mikrotársadalma, az itt szerzett élmények szolgáltatták az Iskola a határon című regény élményanyagát.
Ottlik egyéniségének, művészetének kialakulásában meghatározó volt az éles ellentét az angolos-franciás műveltségű család nagypolgári-humanista szellemű nevelése és a katonai iskola poroszos szelleme között. Az érettségit követően a budapesti egyetem matematika-fizika szakára járt, 1934-ben a világhíres Fejér Lipót tanítványaként szerzett abszolutóriumot.
„Én azt tartom – magyaráztam neki -, hogy a valóság se nem szép, se nem csúf, se nem rossz, se nem jó, sőt, értelme sincs semmi, amíg mi művészek értelmet nem adunk neki, s ihlettel, látomással, lelkünk teremtő erejével szépséget, igazságot és jóságot nem lehelünk belé. A téma, a modell lehet rút is: a kép legyen szép.” (Ottlik Géza: Hajnali háztetők)
Babits azt üzente: tetszett
Első novellái a Napkelet című folyóiratban jelentek meg 1931-ben még egyetemistaként, majd az Új Nemzedékben, 1933-tól pedig a Budapesti Hírlap bridzsrovatának szerkesztője volt. Irodalmi pályája elején főként Kosztolányit, Márai Sándort és André Gide-et vallotta mestereinek.
1939-ben a Nyugat is közölte A Drugeth-legenda című elbeszélését. Ez a megjelenés rendkívül fontos volt Ottlik számára. „A második próbálkozásomat, évekkel később, elfogadták – írja a fentebb említett visszaemlékezésben. – Babits azt üzente: tetszett. Ezzel befogadtak a Nyugat munkatársának. Nagyobb dicsőség soha nem ért. Ma is féltékenyen óvom az irodalomtörténeti skatulyában a helyemet, mint a Nyugat harmadik nemzedékéhez tartozó elbeszélő” – olvashatjuk a Vallomások a Nyugatról című kötetben megjelent írásában.
„Én már zölden, éretlenül, törik-szakad a Nyugathoz akartam tartozni, közben jól tudtam, micsoda romantikus, gyerekes vágyálom ez, se műveltségem, se különös tehetségem, se témám, mondanivalóm, semmim nincs hozzá. Hogy végül ez teljesült, az volt a csoda.”
A II. világháború idején légoltalmi szolgálatra osztották , hogy feleségével, Debreczeni Gyöngyivel együtt üldözött barátait, ismerőseit, köztük Vas Istvánt is bújtassa Riadó utcai lakásukon. Itt vészelte át a zsidóüldözést, a nyilas időket a költő-barát, Vas István is. „Jobban fogunk mulatni együtt az ostrom alatt, mintha csak a feleségemmel kettesben vészelnénk át.” – írta Ottlik Vas Istvánnak. Ez idő alatt írt cikkei is Ottlik morális tartásáról és személyes bátorságáról tanúskodnak. Az Esti Kis Újságban 1943. március 15-ére írt ünnepi cikke példázatszerűen beszél a nemzeti függetlenség megőrzéséről a németekkel szemben.
„Debreczeni Gyöngyivel a szerelemnél sokkal erősebb kötelék fűzte össze” – írja Ottlik házasságáról Kelecsényi László. Vas István, mint az Ottlik-ház mindennapos vendége a következőket írta kapcsolatukról: „egymás anyját kölcsönösen szidják, képesek ordítani, ha egyikük vastagabb szeletet vág a kenyérből – és mindez nem számít, a házasságuk boldog és olyan eseménydús, mint egy regénybeli kalózhajó útja.”
A háború után a Magyar Rádiónál műsorfelügyelő lett, majd könyvismertetéseket készített, hangjátékokat fordított angolból és franciából, s a Huszonöt év magyar irodalma című sorozatot szerkesztette. 1945 és 1957 között a Magyar PEN Club titkára volt. Számos hangjátékot fordított francia és amerikai szerzőktől, s Valencia-rejtély (1946) címmel maga is írt egyet, mely azonban a politikai változások miatt már nem hangozhatott el a rádióban. A mű, melyet az író „természettudományos krimi”-nek szánt, végül húsz év késéssel, 1988-ban jelent meg a Kortárs című folyóiratban. A 40-es évek végétől, mivel a hivatalos irodalompolitika nem tudott mit kezdeni az Újhold folyóirathoz tartozó polgári-humanista íróval, egyre inkább a pálya szélére szorították, s a kitelepítéstől is csak az Írószövetség védte meg.
Dicsfény és kegyvesztettség
1948-tól 1957-ig a dogmatikus irodalompolitika következtében Ottlik, számos íróval-költővel egyetemben, kiszorult az irodalmi életből, bezárultak előtte a publikálási lehetőségek. Feleségével Gödöllőre költözött, és műfordításból próbált megélni. „Megbénult az egész magyar irodalom. Mindnyájunknak abból kellett megélnünk, hogy fordítani kezdtünk, fordításokat vállaltunk. Ezt tette a Nyugat egész második és harmadik nemzedéke” – mondta az író a Hornyik Miklóssal folytatott beszélgetésben.
Ottlikot nem rázta meg különösebben a személye körüli huzavona, nem volt társasági ember, és tartózkodott a közszerepléstől is, bevonult az önmaga számára teremtett mikrovilágba, írt és fordított. Nevéhez fűződik többek közt Gottfried Keller és Thomas Mann elbeszéléseinek, Hemingway: Az öreg halász és a tenger című kisregényének, Bernard Shaw és Osborne színműveinek magyar fordítása. Különösen Dickens regényeit fordította szívesen (Örökösök, 1950; Martin Chuzzlevit élete és kalandjai, 1952; Copperfield Dávid, 1954; A Pickwick Klub hátrahagyott iratai, 1955).
„Minél jobban ritkulnak a szavak, annál jobban sűrűsödik az igazság, s a végső lényeg a hallgatás táján van, csak abba fér bele” (Ottlik Géza: Iskola a határon)
Az Iskola a határon első változata már 1949-re elkészült, de túl vázlatosnak találta, s ezért még tíz évig csiszolgatta, mígnem 1959-ben az olvasók elé került. Ottlik 1957 után térhetett vissza az irodalmi életbe. Feleségével együtt visszaköltözött Budapestre, ebben az évben megjelentette Hajnali háztetők című művészregényét, amelyből 1986-ban Dömölky János készített szép és hangulatos filmet.
Iskola a határon
Az Iskola első megjelenésekor átütő sikert nem aratott, csak a hetvenes években induló új írónemzedék, az ún. Péterek nemzedéke (Esterházy, Lengyel, Nádas, Hajnóczy) ismerte fel igazi értékeit. „…egyrészt botrányosan modern, másrészt pedig teljesen épeszű könyv, tehát van eleje, van vége, persze közepe is, a mondatok is normálisak, nagybetűvel kezdődnek, írásjel van a végükön. Nem is egy mondatból áll az egész regény, mint, mondjuk, másutt. Mindez talán arra figyelmeztet, hogy modernségen ezeknél a dolgoknál sokkal fontosabbat kell érteni. Mondjuk, egy gondolkodásmódnak vagy még inkább egy létezésnek a radikalizmusát. Hogy erre a radikalizmusra hív föl az Ottlik-könyv a sajátjával.” – írta róla Esterházy Péter, aki tisztelete és barátsága jeléül Ottlik Géza 70. születésnapjára az Iskola a határon című regényt egyetlen papírlapra másolt.
1960 őszén Ottlikot az angol kormány kitűnő fordításaiért és munkájának elismerésképpen meghívta Londonba tanulmányútra néhány hétre. 1969-ben megjelent a Minden megvan című elbeszéléskötete, majd ismét hosszabb időkre elhallgatott. 1979-ben jelent meg angol nyelvű bridzs-szakkönyve, amelyet két évtizeddel később magyarul is kiadtak Kalandos hajózás a bridzs ismeretlen vizein címmel. 1980-as Próza című kötetében esszéi, tanulmányait és a vele készült interjúkat tette közzé.
Munkásságának hivatalos elismerése csak a 80-as évek elejétől kezdődött meg, 1981-ben József Attila-, 1985-ben Kossuth-díjat, 1984-ben Déry Tibor-, 1988-ban pedig Szép Ernő-jutalmat kapott.
„Az ember sokkal könnyebben alkot magának rossz véleményt arról, akit megbántott vagy akinek szándéktalanul is ártott, mint arról, akivel jót tett.” (Ottlik Géza: Iskola a határon)
1989-ben jelent meg a Valencia-rejtély című munkája, amelyben a címadó hangjátékon kívül két elbeszélése is található. Közben a műveit mindig nagy gonddal csiszolgató, ám keveset publikáló író sejteni engedte, hogy újabb nagyregényen dolgozik, de erről még barátainak sem árult el semmit. A regény, amelyet Ottlik 1990. október 9-én bekövetkezett halála után Lengyel Péter, az író hagyatékának gondozója rendezett sajtó alá, Buda címmel jelent meg, s az 1993-as könyvhét nagy szenzációja volt. Az egyes szereplők (Medve, Bébé) azonossága miatt a kritikusok az Iskola ikerregényének tartják a művet, de azt is hangoztatják, hogy – alkotáslélektani érdekessége és kiváló részértékei ellenére – nem éri el annak színvonalát.
Felhasznált forrás: Sümegi István: A boldogság íze – Ottlik Géza történetei
MTI, PIM
