„A Nyugat egy nagy lélekszámú országnak is fontos irodalmi és művészeti megmozdulása volna (…) nekünk magyaroknak pedig a reformkor után a legnagyobb erkölcsi és szellemi megújulásunk.” Néhány sor Ottlik Gézától a 20. századi Magyarországról, irodalmáról és íróiról.
Az 1908. január 1. és 1941. augusztus 1. között megjelenő Nyugat a magyar művelődéstörténet egyik legjelentősebb időszakát fémjelezte. A folyóiratot a költő, kritikus Ignotus, a politikai-közgazdasági cikkeket jegyző Fenyő Miksa és a biztos értékítéleteiről ismert kritikus, Osvát Ernő alapította. A főszerkesztő Ignotus lett, szerkesztőként Osvátot és Fenyőt jegyezték, de igazán meghatározó szerepe Osvátnak volt.
Az első szám 1908. január 1-jén jelent meg, a borítólapon Beck Ö. Fülöp Mikes emlékérme látható, utalva a literátor hagyományokra. Az első számban látott napvilágot Ignotus programadó írása, a Kelet népe, emellett olvasható Ady A magyar Pimodán című tanulmánya, a Figyelő rovatban pedig többek között Gellért Oszkár írt Szabolcska verseiről. A lap eleinte pár száz példányban jelent meg, jelentős anyagi támogatást Hatvany Lajostól kapott.
OTTLIK GÉZA: A NYUGATRÓL
(A Nyugatról c. tanulmány Ottlik Próza c. könyvében jelent meg)
A Nyugat egy nagy lélekszámú országnak is fontos irodalmi és művészeti megmozdulása volna – olyasféle jelentőségű Európa történetében, ha át lehetne tenni más nyelvterületre, mint mondjuk a francia enciklopédistáké – nekünk magyaroknak pedig a reformkor után a legnagyobb erkölcsi és szellemi megújulásunk. Nem „megújulásunk kísérlete”, noha látszólag kísérlet maradt, két vesztett világháború látszólag derékba törte. Nem, semmit sem tört derékba semmi: a szellem, amit hirdettek, nemcsak bennünk, idősebb írókban él ma is töretlenül, akik fenntartás nélkül örököseiknek valljuk magunkat – és nem henyeségből beszélek többes szám első személyben -, hanem közvetve minden értékes fiatalban is, akár hallottak életükben a Nyugatról, akár nem. Ady, Babits, Kosztolányi, Karinthy, Osvát, Schöpflin, Tersánszky, Móricz meg a többiek összefogása nem „nyugatos dekadenciát” hirdetett, hanem éppen a szellemi hanyatlással, a pangással és bágyadt középszerűséggel szembe fordulva, az egészség új forradalmát: hevesebb és hitelesebb művészetet, nagyobb szabadsággal s egyben nagyobb szigorúsággal, új felelősséget, új erkölcsi, lelki integritást. Szembefordultak nemcsak a hamissal, olcsóval, önáltató hazugsággal, hanem a jó szándékú másodrendűség minden színárnyalatával. Nem is kellettek az első világháború előtti gazdag, rohanva fejlődő Magyarországnak. Isten csodája, hogy végig meg tudtak állni a talpukon. Ne felejtsük el, hogy Tisza István, a nagy tekintélyű miniszterelnök, akit nem jellemzett az, hogy ostoba lett volna, így nyilatkozott: „Ady és a Nyugat levéltetűk a magyar kultúra pálmafáján!” A levéltetvek túlélték Tisza pálmafáját, az ország gazdasági, katonai, politikai nagyságából jóformán nem maradt ránk más, mint az ő csorbátlan, csorbíthatatlan nagyságuk. Ha valaki nem tudja fölérni ésszel, hogy ezt az örökséget nem lehet elherdálni, hát az ő baja. Ha valaki úgy érzi, jobban jártunk volna, ha inkább egy ipari, politikai nagyhatalom lennénk ma, hát bánkódjon fölötte. De bolond lenne az a magyar író, eltökélt bolond, aki a Nyugat nagyhatalmi rangjánál alább adná.
Személyes emlékeim a Nyugatról? Kevés van, és ez a kevés olyan elválaszthatatlan az életemtől, hogy egy háromkötetes önéletírásba se férne bele. Mindig emlékeztem vagy emlékezni véltem a kora gyerekkoromban egyszer-egyszer kezembe akadt Nyugat-példányok még sötétszürke vagy sárga, kedélytelen címlapjára és a korábbi, másféle betűcsaládból szedett címére, meg a megmagyarázhatatlan áhítatomra, amivel néztem. A magyarázatot korszakokkal később, nekem földtani, embertani korszakokkal később, Karinthy adta meg. A Nyugat íróival az Így írtok ti-ből ismerkedtem meg, méghozzá eredeti műveik helyett, azt kell mondanom, műveik elvont lényegével, tizenkét-tizenhárom éves koromban, amikor a konkrét mondanivalójukat még meg sem értettem volna. Karinthy könyve nekem nemcsak „kritikai értékű” volt, hanem megnyitotta a világot. Azt tartom, hogy mindenestől nem más – függetlenül attól, hogy utánozhatatlan, a szeméremnek és szemérmetlenségnek, útszéli nevettetésnek és mély gyengédségnek, pongyolaságnak és zenei fegyelemnek, ítélő férfiasságnak és kisfiús tisztaságnak egyszeri, megismételhetetlen vegyülete, melynek kémiája, magfizikája kifürkészhetetlen marad -, mindenestől pedig nem más, mint művészetfilozófiai, ismeretelméleti, létbölcseleti reveláció. Bocsánat az idegen szóért. Karinthy elém tárta, felmutatta, napnál világosabbá tette, hogy micsoda maga a költészet, irodalom, és hogy ez az irodalom az emberi léttel együtt nevetségességében is nagyszabású vállalkozás. Egy tizenhárom éves fiút, aki mondjuk A fekete zongorá-n vagy a Vér és arany-on csak jót röhögött volna, a paródiája úgy megbabonázta, akármekkorát is nevetett rajta, a „pastiche”-on át úgy megbűvölte az eredeti, hogy a gyerekkori felelőtlen áhítatból, gondtalan vonzódásból életre-halálra szóló szerelem támadt. „Nehéz szerelem”! – ahogy Vas István nevezi.
Huszonegy éves voltam, amikor elküldtem a Nyugatnak, igaz, hogy rossz címre véletlenül, egy hosszú elbeszélést. Soha nem válaszoltak. Mindig biztos voltam benne, hogy nem azért, mert nem kapták meg, hanem ellenkezőleg, azért, mert megkapták, és el is olvasták. Éretlen, szörnyű írásmű volt. A második próbálkozásomat, évekkel később, elfogadták. Babits azt üzente: tetszett. Ezzel befogadtak a Nyugat munkatársának. Nagyobb dicsőség soha nem ért. Ma is féltékenyen óvom az irodalomtörténeti skatulyában a helyemet, mint „a Nyugat harmadik nemzedékéhez tartozó elbeszélő”. Ma is azt érzem, hogy a dicsőségemet egy kicsit jobban meg kellene alapoznom. Babits májusban meghívott az asztalukhoz.
A légcsöve már szét volt roncsolva. Gégéjét sálkendő takarta. A munkatársi összejövetelre, akkor éppen a Duna-korzó kávéházban tartották, a Vigadó tér és a Duna parti sétány sarkán, zavaros érzésekkel menteni el. Írói és emberi nagyságától egy normális, épeszű halandónak elszorult a torka, elakadt a hangja. Talán arra gondoltam, hogy jó volna megérinteni a ruháját, a kezét. A kávéházi asztalnál azonban lefoglalták őt teljesen, körülnyüzsögték a bennfentesek meg akik bennfentesnek érezték magukat, köztük egy-két, nálam alig idősebb fiatalember, nem is igazi írók, csak „civilek”, nagyratörő egyetemi reménységek, leendő professzorok, leendő miniszterek, tudósok, akik Babitsban alig láthattak többet, mint befolyásos közéleti személyiséget. Kedves fiúk voltak tulajdonképpen, a maguk világában nemcsak túl becsvágyók, hanem ügyesek, tehetségesek is, s a hízelkedésüket rendjén valónak tartottam, akkor is, most is, hisz magam is, mondom, boldogan akár megcsókolgattam volna „Mihály” sovány kezét, csak hát valahogyan tartózkodóbb modort szoktam meg. Leültem az asztal végére, Nagy Lajos mellé. De ez sem ment. Nem számoltam Nagy Lajossal. Felpattant, erőszakkal helyet cserélt velem. Ő akart a legeslegvégében ülni az asztalnak. Gőgből, sértettségből? Nem volt rá oka. Babits nagyra becsülte, szerette, minden írását közölte. De hát én sem pusztán szerénységből ültem az asztal végébe. Az írók, a kicsik éppúgy, mint a nagyok, általában mindig mindenütt meg vannak sértve. Mikszáth írja Jókairól: „Zavarba jött, ha valahol nem kezdték ünnepelni!” Kétségtelen, hogy Nagy Lajost sem ünnepelték, engem sem. Hát, ha nem is ezért, és nem is úgy, mint Jókai, de én is zavarba jöttem.
Nem gondolom komolyan, hogy írókat „skatulyákba” lehet rakni, se magam nem kívántam soha ilyen vagy olyan „tömörülésekhez”, „élgárdákhoz”, mégoly rokonszenves csoportokhoz csatlakozni. A Nyugat volt és maradt az egyetlen kivétel. Ültem már, még fiatalabb fővel más folyóiratok munkatársi összejövetelein, az előkelő Magyar Szemle vacsoraasztalánál, csakugyan „befolyásos közéleti személyiségekkel”, ültem elsőéves egyetemi hallgató koromban az Erzsébet-kávéházban, összeszorulva a Napkelet kis asztalánál legtekintélyesebb professzoraimmal. Ott nem jöttem zavarba, csak unatkoztam, nem a megtiszteltetést éreztem, hanem azt, hogy semmi közöm sincs hozzájuk. A Nyugat asztalánál most a zavarommal, a félszeg helyzetemmel együtt boldogan, szinte csökönyösen ültem, a boldogságom sérthetetlen volt.
A hozzájuk tartozásnak azt a kézszorítását, összepillantását, fél karral magához ölelő mozdulatát, vagy ennek legalább a jelzését, a gondolatát, amit az akkor már testében is halálra sebzett Babitstól persze, hogy hiába vártam, megkaptam a sokkal hűvösebb, szárazabb Schöpflin Aladártól. Az irodalom, úgy képzeltem, ott kezdődik, ahol több önmagánál: arkangyalok összeesküvése a világ feje fölött: ami a Nyugat volt. Ezek az óriások rendületlenül, tűzön-vízen át kitartottak egymás mellett, fölébe emelkedve nemcsak mindennek és mindenkinek, hanem az egymás közötti, civilek által fel sem fogható mértékű ellentéteiknek is. Hogy csak Adyt, Kosztolányit és Babitsot említsük, roppant világaik szükségszerűen többé-kevésbé kizárták a másik roppant méretű öntörvényű világát, művük védelmében könyörtelenül csillagtávolságban kellett maradniuk az idegen csillagképtől: megint csak Isten csodája, hogy arkangyalságuk szférájában létre tudták hozni az összeesküvést, a Nyugatot, az új magyar irodalmat. Schöpflin, aki a gravitáció, a csillagokat összefogó abroncs volt köztük, tudta ezt a csodát. És szinte láthatatlanul és meg nem foghatóan, mint a gravitáció, maga is Isten csodája volt.
Ezt mind kidobná, amit itt írtam. Már rég morog rám. „Fenét!” A szemefehérje színeződéséből pedig kiolvashatom, hogy ne áradozzak, s főként ne szónokoljak. Hogy hiába, én is csak olyan vagyok, mint a többiek. Nem visz rá a lelkem, hogy bárki másik íróról szívből jót írjak. Pedig tudom, hogyan lehet megszerettetni valakit az olvasóval, mégis ömlengek róluk, túldicsérem őket, s ha talán nem is szándékosan, de mindent elkövetek, hogy ügyetlenkedő ünnepi felköszöntőmmel közönyt, ellenérzést váltsak ki, mint egy hirdetési ügynök „De hát, Ali bácsi, drága angyalom, most tényleg ünnepi köszöntőt kell írnom rólatok…” – S ki mondta, hogy azt ilyen rosszul csináld? – „Ki mondta? Ezerkilencszázhetvenegyet írunk, Ali bácsi. Én itt most csupa marslakónak beszélek.” – Istennyilát – dörmögi a bajusza alatt, de már nem olyan szemrehányóan.
Kritikus sok van szerte a világon. Egy ismeretlen szerző új művéről furcsa módon ők tudják utoljára megmondani, hogy jó-e vagy rossz. A laikus nagyközönség valamivel előbb. Az átlagolvasó mindenesetre tudja, hogy tetszett-e neki, amit olvasott, vagy sem. A széles tudású irodalmárnak ilyen szempontja már nincs is. Nem veti latra saját tetszését, mert tapasztalta, hogy csalódhat benne. Schöpflinnek volt az ujja begyében, vagy a retináján vagy a dobhártyája mögött, egy rejtélyes kis mérőműszere, egy ultra-Geiger-kamrája, amilyen senkinek nincs, és amibe millió és millió olvasó százezerféle érzékenysége volt beleépítve. Ha ő bólintott, hogy jó a könyv, a darab, az életmű, akkor jöhetnek a csillogó esszéisták, akik aztán már sokkal részletesebben, hosszabban, elegánsabban ki tudják fejteni, hogy miért is jó, hogyan jó, mennyire jó, mire jó. Schöpflin, szép, bajuszos fejével, peckes tartásával inkább lehetett volna egy Nobel-díjas litván természettudós vagy egy dalmát kézműves-mester, vagy egy magyar alispán, és olyan száraz volt, mint egy árvaszéki ülnök. A szövegei is szárazak, színtelenek voltak. Az egyenessége átlátszó. Megnéztem, mit mond a lexikon a gyémántról: „A szénnek roppant nyomás alatt és magas hőfokon kikristályosodott változata; ha teljesen tiszta, színtelen és átlátszó. A legkeményebb ásvány, a Mohs-féle skála 10-ik fokát képviseli.”
A Franklin-társulat kis lektori szobácskájában kéziratok lavinája öntötte el a falhoz lapított íróasztalát, polcait, padlót, székeket, mennyezetet. Hogyan tudta ebből tévedhetetlenül mindig kitapintani az egyetlenegyet, ami ért valamit? Hogyan tudott a színtelen, száraz szavai helyett egy hümmögéssel vagy csak a szemöldöke mozdulatlanságával, a komolyságában bujkáló huncutsággal, mit tudom én, mivel, többet elárulni az irodalomról, mint a British Museum könyvtára? A Tükör című folyóiratnak is „olvasott”. Egyszer rám parancsolt, hogy adjak novellát nekik, de rövidet. Hét flekk lehet. Nincs. „Hát írjál” – mondta végérvényes hangon. Nem lehetett okoskodni vele. „Szóval, mikor hozod?” Hát, hát, jövő pénteken, mondtam. Jövő pénteken vittem neki a kéziratot. Hét flekk. A címe Hét perc. Szokása szerint, mindent félretolva, azonnal belekezdett, és egy szó, egy megjegyzés nélkül végigolvasta. Akkor felnézett, észrevette, hogy ott ülök, kirezzentette magát az olvasmányából, az olvasása mélyre merült bódulatából, és betolta valahová a kéziratomat. „Jó” – mondta, olyan hangsúllyal, mintha egy tojásra, egy lámpakörtére vagy legfeljebb egy meglékelt görögdinnyére mondaná: jó, nem tök, nem záp, ehető, becsavarható, ég.
Egy hét múlva mégis azzal fogadott, hogy a főszerkesztőnek tetszett, csak sajnos túl léha a Tükörnek. Beletörődtem. Hát akkor visszaviszem. „Nem. Ne vidd vissza.” Pár nap múlva üzent, menjek fel. A szobájából rögtön kituszkolt, előbb menjek át a főszerkesztőhöz, vár. Elég sokáig elmaradtam. A szerkesztő váratlan nyájassággal fogadott, hosszan beszélt a novellámról, elemezte, méltatta, s közölte, hogy noha kissé „frivol” a hangom, a következő számban hozzák, mert szeretnék, ha továbbra is megtisztelném őket az írásaimmal. Schöpflin csak bólintott, amikor visszaérkeztem picike szobájába. „Hát akkor mégsem léha?” – kérdeztem. „Nem” – mondta.
Megint rögtön másról kezdett beszélni, fényképészről, színdarabról. De a kurta „nem”-je ott maradt a levegőben meg a fülemben, s meg kell próbálnom lekottázni. Nem azért vágta el a témát, mert röstellte, hogy a saját kiadóvállalatánál nincs elég szava – hisz ezúttal épp az ellenkezője derült ki, aránylag simán kiharcolta a novellám közlését, sőt -, nem is csak az örömöm és hálám jeleit akarta belém fojtani, és nem is csupán szelíd rendreutasításnak szánta: hogy nem hajlandó kinevetni velem a derék szerkesztőt – akit inkább védelmezett, még azzal is, hogy az idegen „frivol” jelzőjét nekem már magyar szóval tolmácsolta -, hanem hallani véltem az elharapott „nem”-jében még valamit, egy icipici felhangot, amitől még harminc év múlva is jobbnak láttam kihagyni az összegyűjtött novelláskötetemből ezt a Hét perc címűt. „Nem: nem léha. Bár az volna. Bárcsak lenne egy igazi jó léha írónk. De a léhák mind rosszak, a jók meg mind komolyak. Halálosan komolyak, egy kicsit nagyképű erkölcscsőszök a szívük mélyén, mint te is. Úgy látszik, egy ilyen kicsi országnak csak gyenge vagy legföljebb közepes léha írója lehet, de sohasem támadhat egy igazi, bátor, jó léha írója. Kár.”
Csaknem tíz évvel később, már nem sokkal a halála előtt, még mindig neki köszönhettem nagyrészt, hogy az Iskola a határon című regényem első, sokkal rövidebb és nyersebb változatát volt lelkierőm visszavenni a kiadótól. Nem mintha szidta volna. Ellenkezőleg, ő fogadtatta el a Franklinnal, ahol hétről hétre nógattak, menjek már fel hozzá, áradozik a kéziratomról, el van ragadtatva. Akkor már Gödöllőn laktam, ritkán jártam be. Nem tudom, hogyan történt, de hónapok is elteltek, amíg felkerestem végre. Egy hosszú délutánt töltöttünk kettesben, ránk esteledett. A kéziratomat nem hozta szóba. Időnként suttyomban cigarettát kért tőlem. Órák múlva elszántam magam, és megkérdeztem egyenesen, mi a véleménye, milyen a regényem. „Jó” – mondta. Megint beszélgettünk pár órát mindenféléről. Hát hiszen, gondoltam, soha nem mondott többet az embernek szemtől szembe. De még egyszer nekiduráltam magam búcsúzás előtt. „Nem túl vázlatos?” Ezen egy pillanatig eltűnődött, aztán „Nem” – mondta határozottan. Többet egy szót nem lehetett kiszedni belőle. A Franklinnál nem hitték el, amikor elmeséltem a délutánunkat. A kedves, okos Zádor Anna tanúkat hívott és sorolt fel, akiknek Schöpflin a nála ritka felsőfokon beszélt a könyvemről. „Már nincs mindig jól, tudja!” – mondták szomorúan a kiadóban. De nem volt Schöpflinnek semmi baja. Öregségében, testi hanyatlásában is kritikai lángelme maradt. Ha fűnek-fának, fontos helyeken agyondicsérte a kéziratomat, az a jóságából, az irántam való szeretetéből fakadt. De hogy nekem az – egyébként őszinte – két egytagú szón kívül mást is mondott – a szemöldöke, valamije, a tenyere a kezem fején -: ebben a hozzám való még igazabb szeretete, a magyar irodalomhoz való legnagyobb keménységi fokú hűsége, lelke gyémántszerkezete vezérelte. Szerencsére értettem a közlési rejtjeleit. Harminchét éves voltam, és még nem jelent meg könyvem. Ebben az állapotban az író a lelkét is eladná az ördögnek, legalábbis én így voltam vele, hogy végre kinyomtassák a regényét. Az akkori cenzúraféle, talán Könyvhivatalnak hívták, jóváhagyta, ráütötte pecsétjét a kéziratomra. Mégis visszavettem, már a nyomdából szinte. Más súlyos okom is volt rá, de a Schöpflinnel töltött délután döntött; abban pedig, hogy tíz év múlva újraírtam, már egyedül az ő keze volt. Kérdés persze, hogy mit szólt volna a munkámhoz. Mert ha azt mondja: „No, ezt most már érdemes harmadszor is újraírnod”, vagy: „Hát akkor hozd a folytatást. Ne legyen több hétszáz flekknél” – vele nemigen lehetett volna kukoricázni.
Adósság, tartozások? Az ember a legtöbbet az életben mégiscsak tőlük kapta, a költőktől. Ha a Nyugat első nemzedékéből még néhány nevet leírok, azokét, akiket az imént megengedhetetlen módon besoroltam a „meg a többiek” közé, holott önálló pályájú és teljes fényű csillagok, mint Tóth Árpád, Juhász Gyula, Somlyó Zoltán, Szép Ernő vagy Szomory, Krúdy, Füst Milán! – össze sem tudom számolni az adósságaimat. Adyval tizenöt-tizenhat évesen csordultig teltem, s még egyetemi éveim alatt is ott állt a fényképe az íróasztalomon, a Hunn, új legenda utolsó sorai belevésve egy márvány levélnehezékbe. A versei velem voltak, bennem zümmögtek, doboltak, zakatoltak, este, reggel, utcán, mezőn, menetelve, hanyatt fekve, a katonaiskola tantermeiben vagy szerelmi bánatban, 200 méteres síkfutás döntőiben, vagy ügyelve Fejér Lipót előadására a Fourier-sorokról. Ady beleivódott az érrendszerünkbe, szívverésünk ütemébe. Ha ma már sokan, s érthetően a fiatalok, eltávolodtak vagy eleve idegenkednek a költészetétől, hát fogalmuk sincs, hogy az ő vérkeringésüknek is rég a részévé vált, és hogy mekkora forradalom volt, amit hozott. És hogy hiába próbálták annyifelé félremagyarázni, kisajátítani, meghamisítani, a nagysága éppen olyan valódi volt, és a maga módján éppúgy a teljes felelősség szigorú elkötelezettségét és boldog gyötrelmét hagyta ránk, mint Babits és Kosztolányi. Igaz, hogy ezt már nem tőle tudtuk meg, hanem éppen emezektől – miután megtanultunk járni.
Adynak rögtön a mozdulatát és hangját kezdte próbálgatni az ember: ez beugratás volt. Babits nem taglejtésekre, hanem talán – kedvenc szavával – „attitűd”-re tanított meg: olyan egyensúlyos testtartásra, amely kibírja a magasfeszültségű indulati töltést, és lehetővé teszi, hogy megtaláljuk a magunk természetes mozdulatait. Kosztolányi pedig nem egy hangra, hanem beszédtechnikára nevelt. Amit Gide szép, dagályos retorikájából senki nem fog megtanulni soha, azt ők saját példájukon, kézen fogva, szemünk láttára mutatták meg. S ennél többet is. Kosztolányi a megoldhatatlannak nekivágó, „solvitur ambulando” munkamódszerét világosan ki is mondta: „Mit fecseg az, aki érti az életet? Az igazi költő nem érti az életet, s azért ír, hogy az írással mint tettel megértse. (Nem azért, hogy másokkal, mint valami tanítómester, megértesse.)”
Van Gogh írja a leveleiben, hogy a művészet lényege: nyugalom a katasztrófában. Kosztolányitól nemcsak a saját hangunk használatát tanultuk meg, nemcsak a gége helyes tartását, hanem a lélek helyes tartását az íráshoz. „Kissé lehajtani a fejet. De a szívet, azt föl, föl, barátaim” – mondja, a rajtolás technikáját ismertető futóedző szabatosságával, csodálatos Széchenyi-vázlata végén. Lépésről lépésre mutatta meg, hogy a fájdalmat, boldogságot, eksztázist, megrendülést, a túláradó mindenséget vagy az „ősebb, ismerősebb” semmit hogyan lehet, milyen minőségű alázatból és fegyelemből nyert költséges nyugalommal lehet a katasztrófában verssé, prózává átkovácsolni. Csak látásból ismertem. Bánom, hogy nem mertem odatolakodni hozzá soha. A barátom bátrabb volt. 1934 karácsonyán – akkor jelent meg a Pesti Hírlap évkönyvében a Halotti beszéd-je – felhívta ismeretlenül telefonon. Bemutatkozott, „Örley István tüzérhadnagy”, gratulált a vershez, bocsánatot kért a háborgatásért, és gyorsan letette a kagylót. Mit mondott Kosztolányi? – kérdeztem. Valami gorombaságot? Dehogy, „nagyon kedves, igazán örülök, roppant kedves” – csak ezt mondta. „No látod, marha!” – mondtam Istvánnak diadalmasan, pedig én voltam, aki le akarta beszélni a tervéről.
Karinthyval egyszer, még tizenöt-tizenhat éves koromban, összefutottam a Fórum mozi délelőtti üres előcsarnokában. Megismertem rögtön, a fényképeiről, és hirtelen merészen köszöntem neki. De nem fogadta. Igaz, hogy nem hallotta, mert hangtalan köszönés volt. Egyenruhát viseltem emberemlékezet óta, és nem tudtam másképp köszönni, mint némán, a jobb kezemet feszesen a sapkámhoz emelve. Rám nézett, aztán kutyafuttában a háta mögé, hogy vajon kinek szólt a tisztelgésem, s ahogy jött, sebbel-lobbal elrobogott. Senki rajtunk kívül nem volt az előcsarnokban. Leégtem, de mindegy, gondoltam. Nem látta senki. Majd egyszer elmondom neki. Meg voltam elégedve. Aztán mégsem mondtam el soha ezt a maflaságomat, pedig hét-nyolc év múlva, már felnőtt fiúként, barátságot kötöttem vele.
A barátságunk abból állt, hogy én imádtam szőröstül-bőröstül, ő pedig békésen megtűrt maga mellett, például a Centrál kávéházban sokszor, ebéd után, ha egyedül volt, és írt éppen valamit. Verset vagy cikket a Pesti Naplónak, novellát, azaz „tárcát”, krokit vagy levelet. Időnként megkérdezett valamit – hogy mondják azt angolul? „Nem tudok angolul” – feleltem szégyenkezve, huszadszor is. „Persze, persze, már mondtad” – szabadkozott, de láttam, hogy nem hiszi. Ő sem tudott angolul, de azért fesztelenül írt hosszú angol leveleket. Azt rögtön készségesen elfogadta, hogy én író vagyok. Évekig aggódtam, gyanakodtam, hogy hátha aztán csak egy fiúnak vesz mégis. Egyszer kiderült, hogy a nevemet is tudta. Őt is körülnyüzsögték, borotvaeszű mindentudók, nők, pumpolók, munkanélküli zsenik és szabályos őrültek. A Modern kávéházban az asztala sokszor percről percre nőtt. A Centrálban egy délután, kettesben ültünk szerencsésen, bejött hozzá egy esőkabátos férfi, és arra kérte, jöjjön át a Ferenciek udvarára, már a tűzoltók is megérkeztek, és mindjárt elkezdődik. „Jó, jó – mondta Karinthy -, megyek!” – írta tovább írnivalóját. „Mi kezdődik el?” – kérdeztem. „Á, semmi – legyintett. – A kísérlete. Feltalált egy tűzoltó szerkezetet…” Öt perc múlva, vagy tíz perc múlva, újra megkérdeztem: „Hát nem megyünk át?” – mert nyugodtan írdogált, mintha megfeledkezett volna a dologról. „Hová?” – Hát a Ferenciek udvarára. Ott várnak a tűzoltók. „Á, dehogy. Nincsenek tűzoltók. Nincs semmi.” Nem értettem. „De hát azt mondtad…?” – Összeráncolta a homlokát. „Lehet, hogy feltalált valamit. Mit tudom én. Kosztolányi hagyta rám. Sült bolond.” Persze saját bolondjai is voltak, jártak a nyakára önállóan. Úgy tisztelte az emberi méltóságot, hogy félig még az őrültek rögeszméit is elhitte, elfogadta. Ha nem nyaggatom a tűzoltókkal, szívesen annyiban maradt volna, hogy ott vannak az átjáróban. De a képzelet és valóság viszonyáról, a világ rejtett szövésmintájáról is többet tudott: például azt, hogy ezentúl már neki is, nekem is, talán annak is, aki ezt olvassa, egy kicsit örökre ott lesznek a tűzoltók a Ferenciek udvarán. Ezzel a türelemmel fogadta el az én rögeszmémet is, hogy író vagyok. S végül ennyiben is maradtunk, mintegy hitelben, mert a hírrel, hogy Frici, Frici! a Nyugat közli a novellámat: már nem tudtam lerohanni hozzá a Centrálba egy márciusi napon. Előző nyáron halt meg Siófokon. A szabályos, polgári gyászjelentést, amit kaptam, megőriztem; a címzése: Ottlik Géza úrnak, író. Az értesítés komikusan fölösleges volt. Augusztusban mentek le Arankával, és a hónap végén, az Eskü út és az Apponyi tér, a régi Kígyó tér sarkán, ahol meghallottam, a nyáresti alkonyatba, és a térnek még sok-sok eljövendő nyáresti alkonyatába, örökre belerajzolódott az esti lapok vagy különkiadások öklömnyi betűs címét kiabáló rikkancsok panaszszava: „Meghalt Karinthy! Nyolc-órai Újság! Új Nemzedék! Meghalt Karinthy!”
A Nyugat-összejövetelekre végül nemigen jártam el. Kritikát, recenziót összesen egyszer írtam, egy rám tukmált svájci regényről, hiába biztattak kedvesen. Az utolsó Nyugat-számban ugyan még megjelent egy novellám – „Mihálynak tetszett”, hozta megint az üzenetet Gellért Oszkár, lefegyverző őszinteséggel szinte vállat vonva, mit lehet tenni, így hát kénytelenek közölni -, de Babits halála után, 1941-ben, az új szerkesztő visszaküldte egy kéziratomat, udvariasan másikat kérve. Nem küldtem másikat. Színdarabot, regényt próbáltam írni, sikertelenül, és két évig már csak azért sem érezhettem magam a kényszerűségből Magyar Csillaggá átkeresztelt lap munkatársának, mert egy sorom sem jelent meg benne. Időközben azonban odakerült segédszerkesztőfélének Örley István barátom, aki leszerelte tiltakozásomat, pontosabban fütyült rá, és elvitte két új novellámat. Illyés Gyula nemcsak a novellákat közölte rögtön, hanem pár hónap múlva elfogadta a neki nyilván éppoly idegen, talán céltalannak tetsző, Hajnali háztetők című kisregényemet is. Most már leszámíthattam a baráti protekciót. Főképp, mert a regény utolsó folytatása már nem jelenhetett meg, a lappal együtt elmerült, nem örökre, a náci-német megszállásban. Nem bántam. Ebben már szépen összefonódott sorsom a Magyar Csillagéval, ami a kedvemre volt. Annyira, hogy nemsokára, még ugyanazon év fordulóján, és a hadak fordulóján, egyenesen jogot éreztem hozzá, hogy a barátaimmal együtt a Nyugat újramegindításában törjük a fejünket.
Buda ostromának első heteiben, 1945 januárjában, amikor a pesti oldalon még folytak a harcok, mi a Pasaréten, csikorgó hóban, tündöklő napsütésben megkezdtük a békét, és jártunk az orosz parancsnokságra lapengedélyt kérni. A Széher úton az ideiglenes magyar közigazgatás is megindult. Tárgyaltunk perzsaszőnyeges szobában és ablaktalan folyosón, s mindnyájan megegyeztünk abban, hogy a Nyugat 38-ik évfolyamát indítjuk meg, beleszámítva az „álnéven” futott folyamokat. Engedély, papír – a Szépilonai kocsiszínnél rotációshengerek hevertek – s talán nyomda – egy vízivárosi kis épen maradt műhely – ígérkezett. Rám bízták, hogy gyűjtsek az első számhoz anyagot. Hamar össze is gyűlt egy dossziéra való kézirat, rajz, cikk. Illyésen és Németh Lászlón kívül ott volt Budán Szabó Lőrinc, Fodor József, Rónay György, Vas István, Berény Róbert, Vilt Tibor, Márffy Ödön, Somlyó György, meg Weöres, Szentkuthy, Jékely, ha jól emlékszem. Sokáig őriztem az irattartót, cédulákat, verseket, engedélyeket, aztán kiköltöztünk Gödöllőre, és öt-hat év múlva, egy csüggedt pillanatomban darabokra szaggattam és eldobtam az egészet. Most már bánom, de akkor, ahogy a kezembe akadt, olyasféle indulat fogott el, mint Arany János parasztját a jégverésben; az a rémlátomás tört rám egy rossz órára, hogy soha nem fogjuk újraindítani a lapot.
Forrás: MEK.OSZK
