Ottlik Géza: Buda

„Visszakerültél hát Budára, ahol születtél. Ez csoda volt. Megvolt a város; az elviselhetetlen és soha véget nem érő éveket elviselted és véget értek.” Ottlik az Iskola a határon befejezésétől kezdve annak folytatásán dolgozott. Ez a folytatás végül is csak posztumusz jelent meg 1993-ban.

„Miért Buda? – Nehéz válaszolni, annyiféle oka van. Hát, mondjuk, az első oka, hogy 4 betűs szó. Jó rövid cím. Aztán Budának szemtanúja vagyok. Úgyhogy írhatom regénynek. (…)

Jó volna már a címben egy város, mert olyan regényt kellene írni, ami hasonlít a városokhoz. Lehet járkálni-mászkálni benne; utcái terei, hidai vannak; ahol lehet ődöngeni, bámészkodni; rohanni elkésve találkára, vagy elbújni vele valahol; menekülni, örülni, sírni; eltévedni emitt, hazatalálni amott.” „Szóval olyan regényt, amiben lakni lehet.”

„Ez mind belefér? Az egyetlen érzésedbe, hogy milyen volt átkelni az Oktogonon? Belefér, és még annyi más, hogy számolatlanul hányhatnád bele lapáttal a szavakat. Nem érdemes. Ezek nincsenek. Ami biztosan van, mondja Medve, az az érzés. Ennyire biztosan már semmi egyéb nincs.”

OTTLIK GÉZA: BUDA
(részlet a könyvből)

Stolta virtù, le cave nebbie, i campi
Dell’inquiete larve
Son le tue scole
(Leopardi)

(Minden út)

Visszakerültél hát Budára, ahol születtél. Ez csoda volt. Megvolt a város; az elviselhetetlen és soha véget nem érő éveket elviselted és véget értek. Az történt, hogy a négy, nem, a negyven – nem: a négyszáz év véget ért, elfogyott. Nehémiás próféta átkot szórt a népére, mert nem tartották észben az Úr csodáit, amiket értük tett.
Hát én, Both Benedek, észben tartom. 1926-ot írtunk, csoda volt, alig hihető. Ahogy három-négy évtizeddel később, újabb teljesen reménytelen évek után egyszerre csak külországba utazhattál és megvolt Európa, visszataláltál a gyerekkorodba, egy reggel a lille-i pályaudvaron. Az is csoda volt és hihetetlen.
„Velem annyi csoda történt életemben, három, négy – nem, még több, öt –, hogy nem volna szabad regényt írnom” – mondtam Mártának egy este, július 21-ikén, 1979-ben.
Pár pillanatnyi gondolkozás után – talán utánaszámolt – bólintott:
– Igaz.
Az élet nem ilyen. Megtévesztem az olvasókat. „Hát ne írjon regényt, Bébé” – mondta Márta. – „Hagyja a barátjára. Vagy talán Lexire. Vagy ott van a Medve Gábor kézirata. Maga csak fessen, Bébé.” És festeni szabad a csodákat? – „Igen. Festeni szabad!”
Nevettünk. Szombat volt. A festés nem igazság. Csalás, linkség, mint a költészet. (Hát persze hogy linkség, mondta Medve, csakhogy szent linkség.) Valóság, ami van, és nem igazság, ami nincs, mondom én. Mindegy, szép nyári szombat este volt. A város színei olyan porhanyósan érettek voltak, mint egyszer – nemrég – álmomban az Oktogonon. Márta tudta, hogy észben tartom a csodáimat – gyáva, istenfélő ember vagyok. Összegeztem magamban:
Nekem soha semmi nem sikerült. Úgy képzeltem, hogy harmincéves, negyvenéves, ötvenéves koromra lesz rendes nagy műtermem. Nem volt. Negyvenéves koromra lesz saját kiállításom. Nem lett. Hogy ötvenéves koromra lesz házam Mártával, kőfallal körülvett elvadult öreg kertben, egy-két hűséges régi cseléddel, mondjuk Beaulieu és Cap Ferrat hajlatában. Nem lett. Mártával úgy képzeltük negyven évvel ezelőtt, hogy hamarosan elválunk; hogy találunk majd szép új szerelmeket, igazit, mert a miénk elmúlt, de valódi volt: olyan, amilyet nem lehet testvéri összetartozással folytatni, gondoltuk. Lehetett. Nem váltunk el: ez sem sikerült.
Igaz, gondoltam, de ehhez hozzá kell tenni:
Nekem mindig minden sikerült. Az a minden, amire tudtomon kívül a legjobban vágytam: annyira csak a lelkem mélyén, hogy még titokban sem mertem remélni. Bekerültem a nagy négyszer-százasunkba: Hilbert–Both–Rodriguez–Medve. Szabad ember lettem, 1930 óta. Amikor már senkinek sem kellett, amit festek, egyszerre bevettek maguk közé az „Új Nyolcak”. A legnagyobbak és legszigorúbbak. Nehéz, nehéz negyven éven át megtartottam Mártát. Elismert festőnek végül a világ is, és ebben az a csoda, hogy nem fizettem érte nekik semmit – semmi árat. Ami megint ritka dolog, szerencsés véletlen. Hogy ezt mind így magam elé kitűzzem, erre álmomban sem mertem volna gondolni. S ezekből nem lett, miként a beteljesült vágyainkból lenni szokott, torzkép, gúnyrajz, a sors csúfolódása.
„Nekem soha semmi nem sikerült” – mondtam Mártának vigyorogva. Vigyorogva, mert Márta tudta, hogy ez igaz, és az is igaz, hogy nekem minden sikerült. Ő tudta csak, másnak ezt el sem lehetne magyarázni, de nem is kellett, hogy más tudja. Kellett, hogy Márta tudja. Tudta, nevetett. Elmeséltem neki az álmomat – amit még sohasem tettem.
Azt álmodtam nemrég, hogy megyek valahol a körúton, át az Oktogonon, lágy, szelíd késő délután van, és észreveszem, hogy gyönyörű a város, csupa szín. Pedig szomorúság van bennem, tudom, hogy holnap meg kell halnom, és semmit sem tehetünk ellene. Szomorú, hiába. A házak, a fák, járókelők, Andrássy út: még soha ilyen szép nem volt Budapest. Még soha ilyen érett, ilyen porhanyós nem volt a késő-délutáni óra. Szelíd volt. Érett. Nem fájt. Érdekes, fájnia kellett volna, és nem fájt. Gyengéd volt a levegő, az Oktogon, minden. Gyengéd? Porhanyós? Nem, nem tudok más szót rá – érett volt.
„Mint akkor, 1926-ban?” – kérdezte Márta. Nem. Egyáltalán nem. Ellenkezőleg, szinte. Ráztam a fejem.
„Hát fesse le az álmát, Bébé.”
Igen, igaz. Ezt talán le tudnám festeni, az álombelit, amazt meg, a régi nyarat, amikor kiszabadultunk az emberiségből és megvolt Buda, Júlia, anyám, és megmaradtak Szeredyék is, túléltük a kibírhatatlant – azt a nyarat lehetetlenség lefesteni. Olyan sok minden tartozik bele kihagyhatatlanul, olyan botrányosan sok, mondja Medve, hogy az emberélet botrányosan kevés hatvan-nyolcvan esztendeje még a futó áttekintésére sem elég.

(Ami biztosan van)

Mégis belekezdtél, Bébé. Kár volt, ugye? abba az ebédlőablakba a régi Fehérvári út 15/b alatt. A szemközt látható kopár tűzfalak, málló vakolatú üres boltívek, új, szokatlan világításban, ahogy a korareggeli napfény rájuk esik, mert iskolába kellett járnod újabban, rossz volt, ki az ágyból, mosdani, öltözni, Júlia, anyád, próbálod megfesteni és sehogyansem boldogulsz vele. Túl nagy fába vágtad a fejszédet.
Márta azt gondolja, hogy nem. Hogy kezdhetem akárhol, 1926-ban is, az iménti Oktogonon is, mindenhonnét Budára érek. Az érzés, amiben benne van Buda és az eddigi életem, egyvalami, egyetlen dolog: olyasféle, mint egy egyszínű kobaltkékség, vagy ólomszürkeség, vagy egy cselló egyik húrján meghúzott egyetlen cisz-hang. Ha ebből nem tudsz nagy festményt csinálni vagy zenekari szimfóniát, hát az álmod szívességből felbontotta neked látványra, összetevőkre, empirikus adatokra, részben megfesthető mozzanatokra is. Szomorúság és vágy, meg kell halni, nincs elég időd a város szépségére, a botrányosan sok kihagyhatatlan beletartozó mindenféle miatt, és – ezt is ügyesen mutatta – nem is Buda, még Pestből se, ami neked szép lenne, se ahol sokkal otthonosabban járnál (mint mondjuk a Kecskeméti utca), mégis ismerős persze, de  ismeretlen is, emlék is, vágy is, térkép, nyitottság, várakozások és nyugalom, a késő délutáni óra érettsége.
Ez mind belefér? Az egyetlen érzésedbe, hogy milyen volt átkelni az Oktogonon? Belefér, és még annyi más, hogy számolatlanul hányhatnád bele lapáttal a szavakat. Nem érdemes. Ezek nincsenek. Ami biztosan van, mondja Medve, az az érzés. Ennyire biztosan már semmi egyéb nincs. A világ, a többi ember megléte hipotétikus, vélelem, feltevés, amit elegendő számú próbálgatással valószínűsíteni tudsz. Elfogadod meglévőnek, minthogy mást nem tudsz csinálni, de jobb, ha nem felejted el, hogy csak az érzés nem hipotétikus, biztosan csak az van.

(A pontatlanság)

Kaptam egy fénykép-nagyítást 1926-ból, a pécsi katonaiskoláról, ahol akkor pár napra megszálltunk, júniusban, a mohácsi hajóutunk után. Medve egyik olyan-amilyen kis amatőrfelvételéről csinálta a kedvemért a barátom. Hát ez a nagyítás, amikor jól megnéztem, elmondta nekem pontosan a pontatlan érzést, hogy milyen volt az a nyár.
Az érzés pontatlan. Írja Medve. A szavak természetesen használhatatlanok mindenképpen – a jövendő idők első feladata lesz eltörölni a nyelvet, az összes nemzeti nyelvet. Az érzés azonban pontatlan, mielőtt szavakat keresnénk, próbálgatnánk rá. Eleve és önmagában pontatlan. Kezdjük a történetet az elején, az elejének a legelején, mikor vagy mielőtt világra jössz. „Valami van.” – Gondolat? Te magad? Az még nincs. Sőt, kezdjük azzal, hogy „Van.” – Ha van, akkor az valami. – Ebből a valamiből nekünk az kell, ami biztosan van: az érzés. Minél biztosabban van, annál pontatlanabb. Minél jobban pontosítjuk, annál kevésbé mondhatjuk rá, hogy van.
A régi Fehérvári út 15/b II. emelet 19. alatti, észak-északkeletre nyíló ebédlőablakból látható kép a kelő nap fényében, van. Ami kihagyhatatlanul hozzátartozik, azzal el fogom maszatolni a biztos meglétét. Mégis, bele kell majd festenem Júliát (aki szelíd zongorázással ébresztgetett, hárfapedálos Alla Turcával, mozizenével – akkor nálunk lakott –, ahogy Terka néni is), anyámat (aki a reggelinél felvagdosott nekem a füstölt szalonnából, mert tudta, hogy azt szeretem, és csak lustaságból eszem a könnyebben vágható abáltat – én nem tudtam, azt hittem, nekem mindegy), meg legalább Halász Petárt és mindenesetre a priznicet, Billroth-batiszttal.
Igaz, hogy a pécsi főreál homlokzata is Budára vezet, ezt látni fogjuk, én is megnézem még jobban. És csakugyan, „vezet” – miként a londoni útkeresztezés, ahol ötvenegy éves koromban irányt vesztettem. Nem irányt tévesztettem, megvolt a fejemben a térkép, ahogy ötéves koromban is megvolt (a Mátyás téren), ahogy rajzolja az ember mindig is, csak nem tudtam hamarjában, a Tottenham Court Road sarkán, miként a Mátyás téren, hogyan tájoljam. Most itt észak–dél vagy dél–észak a nagy utca iránya? Merrefelé is kell hazamennünk? Jobbra forduljunk vagy balra? Majd mindjárt kitudódik, Bébé. Finom, lámpalázas kis izgalom, várakozás, ugyanaz a pontatlan érzés (mit tudom én, boldogság?) támad az emberben ötvenegy évesen, mint ötévesen. (Hátha ettől boldog várakozás önt el, akkor az megint Buda. Még megvan Buda. Londonban még megvan.)

(Új szeptember)

Ahová olyan csodálatosan visszakerültünk, Buda a magyar fővárosnak a Duna folyam jobb partján fekvő része. Ősi település. Már a bronzkorban város volt. Túlélte sorra a lakóit, keltákat, rómaiakat, hunokat, gótokat, longobárdokat, avarokat, valószínűleg túl fog élni bennünket, magyarokat is, és mindig fiatal maradt, mert folyton lerombolták. Első kerület: Vár, Krisztinaváros, Tabán. Második kerület: Víziváros, Országút. A hűvösvölgyi katonai főreál a Törökvész dűlőn volt, a második kerület dombjai között húzódó Ördögárok mellett. A Retek utcai huroknál kellett átszállni a nyolcvanhármasra. „Kadétiskola!” – mondta a kalauz, régi nevén, ahogy mindenki hívta. A városi villamos itt már töltésen, talpfákon csörömpölt. Amíg elhaladt, elnyomta a távoli tárogató-szót. A kert közepén, egy szobortalapzatnál gyülekeztünk. Szeptember elején jártunk. Ebben az évben, a locarnói szerződés ratifikálása után, és az angliai általános sztrájk előtt, R. A. Locke Nebraskában húsz ötöt futott kétszázon, ami három tizeddel jobb volt Paddock világrekordjánál. Mindenki Szeredy új gitárját próbálgatta.
Egy negyedéves átterelt bennünket a főépülethez vezető széles lépcsők mellé, a haranglábhoz. Itt is elkülönülve maradtunk a másik alreáliskolából jött, még ismeretlen évfolyamtársainktól. Nézegettük őket. Csak óvatosan. Kik lehetnek a főkolomposok? Medve erősködött a legjobban: „Ne menjünk oda!” Úgyhogy amikor egyszer csak fogta magát, megpillantva Hilbert Kornélt, se szó, se beszéd, odaszaladt hozzá, hiába kiabáltam utána: mérgemben sarkon fordultam és nekiiramodtam az ellenkező iránynak. Valaki mintha utánam ordított volna:
– Hátra arc!
Megfordultam.
– Bébé, maga vadbarom. Nem értette, hogy ne tapossák össze azt a kurva futópályát?
Egy negyedéves kiabált rám, s máris fordult vissza a társaihoz. Visszakanyarodtam a pálya széléről. Féltették, mert ők építették három éve. Most elég jó állapotban volt a salakja. Talán azt is meg kell magyaráznom, hogy ez a negyedéves magas, kellemesen hunyorgó fiú volt, azaz, ahogy beszélt, közben nagyokat, lassúakat pislogott, a „vadbarom” nyugalmas, szinte társalgó hangú megállapítása, és hogy ilyen magától értetődően megismert és emlékezett a lehetetlen nevemre három év után, több volt, mint meleg fogadtatás. Meghitt, testvéri ülepenbillentés volt. És nemcsak nekem szólt. Mindnyájunknak, bundásoknak.
Itt negyedévesből megint újoncok lettünk, elsőévesek. És még négy év, négy év, ki tudja, milyen hosszú, négy könyörtelenül letöltendő esztendő. Ez a nagyokat hunyorgató negyedéves, meg az egész szabadon, oszoljban való lődörgés a futópálya körül, a zászlóalj sorakoztatása helyett ez a „Garden Party” hangulat – túl szép volt. Gyanús, mint júniusban itt, a mohácsi út előtt, Takátsy Tibor, a feketehajú negyedéves magatartása, egész lénye. Kimenőt kaptunk délelőttre, s az eligazítás előtt felhúzatta velem a saját tartalék fehér kesztyűjét, mert a napostisztnek, a sok-fejlövéses bakaszázadosnak ez volt a fő szórakozása, eltépni a kimenőjegyét annak, akinek nem elég tiszta a kesztyűje. Mondom, túl szép volt júniusban ez a zászlóaljügyeletes negyedéves, akit véletlenül kifogtunk. Hány Takátsy Tibort kapunk majd? És hány Joneszkó századost?
Hogy visszakerülni Budára miért volt csoda, és hogy a mohácsi hajón miért éreztem azt a szívem mélyén, hogy mégis minden csodálatosan jól van, ami van: ehhez nem elég, ami történt – hogy kibírtuk a kibírhatatlan négyszáz évet –, hanem kell hozzá az előtte való, a gyerekkorból való tíz naptári esztendőnek a körülbelül negyvenezer felnőttkori év tartalmával felérő anyaga, sőt kell a tudása az eljövendő éveinknek is.
Én tudtam, a második emeleti folyosón egyszer ébresztő előtt szerzett váratlan, mélységes nyugalommal, hogy festő leszek, hogy hegyek közt, negyvenévesen, tóparton, szivarozva, valódi olajfestékkel fogok valódi vászonra festeni, majd. Szabad ember leszek, majd.
Medve ezt a „majd”-ot szükséges előfeltevésnek nevezi. „Majd az anyja is meg fogja érteni, hogy ő milyen egyszerű és igaz ember.”
„Majd meglátja, hogy ő – még nem tudja pontosan, hogy mit –, de valami neki magának is tetsző valódi és jó dolgot fog csinálni az életéből. Olyat például, amilyen néha a beeső napfény csíkja a szőnyegen. Vagy amilyen például Bilbao főterén, esőben, estefelé, keserű sorssal szembenézni, felhajtott gallérral. Vagy akár, amilyen a bodzaillat annak, aki szereti.”[Hilbert Kornél kérdezte egyszer tőlem, hogy én is tüzér leszek-e? „Dehogy.” – Hát mi? – „Festő.” Festő?! Milyen festő? „Spanyol” – mondom. Medvéhez fordult: Hát te? – „Én? Mi leszek? Természetesen költő és hadvezér!” (ha nem lehetek bodzafa, gondolta Medve.)
Voltak legendás nagy futói a főreálnak, a mi időnk előtt. Az intézeti rekordot százon Veress Elemér tartotta, 11,1-gyel. Ennélfogva az embernek az a természetes legnagyobb becsvágya, hogy 100-as bajnok legyen, olyan elérhetetlenségben volt, hogy egyáltalán nem lehetett tekintetbe venni. Zrínyi Miklóst? Sokkal inkább. Talán ez se szerényebb életcél, mint a tizenegy-egy, de Medvének nem állt módjában, hogy nagyratörését öntelt vagy üres ábrándnak tekintse, mert munkahipotézisnek használta amely tartható, ameddig tartható. Ha illúzió és összeomlik, ezzel olyan súlyos kockázatot vállal, ami jogossá teszi. De jogos, nem jogos, ez tárgyalási alap, neki, platform, nincs más módja a dolognak. Értse, aki érti – írta.]
Hát én, kivételesen, értem. (Platform? Kiindulási alap? Mártával volt egy hasonló kimondatlan megegyezésünk. Elejétől fogva. Hogy majd egy egyszerű és igaz, hazugság nélküli, és nekünk is tetsző jó dolgot csinálunk az életünkből. Kimondatlan? Nem. Nemcsak hogy soha szavakba nem foglaltuk, hanem ki sem gondoltuk tulajdonképpen. Éreztük, biztosan, tehát pontatlanul. Ma sem lehet megfogalmazni, a „majd” pedig időközben kiesett belőle. Tehát marad:) Én kivételesen értettem. Festő akarok lenni. Ami grandiózus szerénytelenség.