„Alighanem ilyen értelemben képzeltem el magamnak hétévesen az írói pályát: hogy majd a létezés-szakmában dolgozom.” Ottlik Géza, a mára kultuszregénnyé vált Iskola a határon szerzőjének Minden megvan c. gyűjteménye az író sajátos világát mutatja be.
„Ezerkilencszáztizenegy nyarán a kecskeméti földrengés összedűtötte a Sánta-Kovács-féle házat a Nagy Csongrádi utcában, s lakói – a három Mariska; Kismariska az anyjával és nagynénjével, Szücs Marival – még aznap, július nyolcadikán, átköltöztek a szemközti mellékutca egyik szobácskájába.”
„Az író sohasem mások kérdéseire felel. És nem röviden, körülbelül, nagyjából. És nincs véleménye: nem absztrahál, hanem konkretizál. Nem értelmez, hanem ábrázol. Visszaállítja a szemléletes állapotot, ahonnét a vélemények eredtek. Elölről kezdi a világot. Tulajdonképpen a hallgatás és a szó határzónáján tartózkodik, a senkiföldjén, s csak be-betör a nyelvbe, a tér-idő-anyag rögzíthetőségébe, azzal, amit át tud menteni a nyelven inneni tartalmakból. „Aztán megint elhallgat (…) – a művészet lényegében nem külön szakma, hanem egyszerűen az élet gyakorlása, az emberi lét természetes foglalkozása, amit mindenki űz éjjel-nappal. Ami megtörtént az emberrel, vagy amit tesz, amit tesznek vele, amit szeretne, amit tapasztal, érez, lát, hall: azt mind átéli, tudomásul veszi, reagál rá, visszagondol rá, rendezni próbálja, hordozza, építi, szóval éli az életét. Alighanem ilyen értelemben képzeltem el magamnak hétévesen az írói pályát: hogy majd a létezés-szakmában dolgozom.”
Első novellái a Napkelet című folyóiratban jelentek meg 1931-ben, 1939-ben a Nyugat is közölte A Drugeth-legenda című elbeszélését. Ez a megjelenés rendkívül fontos volt Ottlik számára.
„A második próbálkozásomat, évekkel később, elfogadták – írja a fentebb említett visszaemlékezésben. – Babits azt üzente: tetszett. Ezzel befogadtak a Nyugat munkatársának. Nagyobb dicsőség soha nem ért. Ma is féltékenyen óvom az irodalomtörténeti skatulyában a helyemet, mint a Nyugat harmadik nemzedékéhez tartozó elbeszélő” – olvashatjuk a Vallomások a Nyugatról című kötetben megjelent írásában.
A Minden megvan novelláit a felületesebb irodalmi közvélekedés sokáig csak afféle „hangpróbáknak”, az Iskola a határon előmunkálatainak tekintette. Ebből azonban csupán annyi állja meg a helyét, hogy az 1968-as datálású, címadó elbeszélés kivételével valamennyi a pálya kezdeti szakaszában született, azelőtt, hogy Ottlik a kőszegi katonai alreáliskolát a maradandóságba emelő, nagy műve megírásába fogott volna. Egyébként öntörvényű és önérvényű alkotás valamennyi (még Apagyi története is, amelynek címszereplője az Iskola a határon-nak is emlékezetes epizódfigurája), de nem mindegyik remekmű – van közöttük olyan (például A Drugeth-legenda vagy A rakparton), amelynek ott a helye a mindenkori legjobb magyar novellák antológiájában, s természetesen akad olyan is (például a Két mese vagy a Szerelem), amelyet inkább csak az életmű egészének rangja tart fönn az idők rostáján, róluk sem állítható azonban, hogy nem Ottlik sajátos világlátása tükröződne bennük.
Az elmúlt évtizedben szokás volt az írót a hazai posztmodern egyik ősének, példaképének emlegetni; kisprózáinak gyűjteménye viszont arról győzheti meg az elfogulatlanokat, hogy valójában ízig-vérig hagyományos elbeszélő, ezért a könyv bátran ajánlható minden olvasónak, sőt az igényesebb gimnáziumok könyvtárainak is tanácsos beszerezniük.
Ottlik Géza: Minden megvan
(részlet)
A Drugeth-legenda*1
Az ürügy
Ezerkilencszázhuszonkilenc tavaszán, Franciaországból hazafelé igyekezvén, enyhe kerülővel vettem az utamat, hogy a világhírű tengeri fürdőn, amelyet szép hamis névvel Oloron-les-bains-nek neveznek majd, meglátogassam Ervint, unokabátyámat. Ekkor már több mint tíz esztendeje nem láttam őt – egy hónappal a fegyverszünet előtt találkoztunk utoljára, s az összeomlás után nyomtalanul eltűnt. Egy ideig sokat gondoltam rá, gyerekesen vágyakoztam utána, gyermekkorom e kedves rokona után, aki – felnőtt fiú létére – komoly, valódi „barátom” volt. De aztán, mire évek múltán hírt kaptunk felőle, hogy Oloronban él, s valami szállodaigazgató, már alaposan elfelejtettem őt.
Ó, hát szállodaigazgató lett Ervinből… Hogy imádta őt mindenki, legfőképpen a nők, a tízéves elkényeztetett kis Editkétől kezdve a szivarozó, nagyszerű Zseni nagymamáig, mindegyikük. Hosszú, karcsú fiú volt, tüneményesen mozgott, remekbe faragott, végtelenül vonzó arcéle és felnyírt tarkója kisfiúsnak hatott, míg a szeme szögletében ezer apró, öreg ránc bujkált, és arcán két mély, megnyerő barázda szántott végig. Ha megérkezett, először mindig kedvencét, Zseni nagymamát üdvözölte, két izmos karjával felkapta őt a levegőbe, körültán5. o.colta vele a szobát, s csak e szertartás után varázsolta elő számára a szivarokat, a férfiszivar-költeményeket. Henri Clayt, üvegtokos Upmant; a nagymama a gáttalan, rendíthetetlenül vidám férfiasságáért szerette. Ha Editke erőnek erejével az ölébe ült, ő kissé zavartan, de elragadó udvariassággal társalgott vele; a kislány nyilván ezért a csókolni való, fiús gyámoltalanságáért rajongott, szunnyadó anyai érzéssel. Ervin mint tényleges főhadnagy szolgált a prágai fekete dragonyosoknál.
Ottlik Géza: Minden megvan, Magvető Könyvkiadó, 2005
