Ottlik Géza: Próza

„Nekem a legkedvesebb könyvem a Próza, ezt szeretem a legjobban. Hogy mi fér bele műfajilag, az volt a kérdéses.”

Prózát „úgy fogták fel a kritikusok, mint regényt. Helyesen. (…) Czakó Pali regénye a világ legrövidebb, de teljes regénye, minden benne van, Czakó szerelme, élete, halála, ez ad egy keretet. Belül egyik vonulata önéletrajzi, a másik a tanulmányok, és három interjú. Közülük az egyikből most a Középiskolai Lapok szerkesztője engedélyt kért, hogy közölhesse azt a versenyfeladatot, amit én leírtam. Mi az, hogy engedélyezem, mondtam, boldog vagyok, hogy végre megtudom, hogy egyáltalán matematikailag helytálló-e, jól emlékeztem-e az egészre? Mert nagyon gyorsan kellett nyomdába adni a Prózát. Kardos György, a Magvető igazgatója soron kívül bevette, Lengyel Péter segített összeállítani, és már nem volt idő arra, hogy matematikus ismerőseimmel ellenőriztessem. Így vállaltam, hogy esetleg tökéletes hülyeség, és a fejemre fogják olvasni, de bánja a fene. Most kaptam a levelet a Matematikai Lapoktól, és azt írják, hogy teljesen rendben van. (…) Nekem a legkedvesebb könyvem a Próza, ezt szeretem a legjobban. Hogy mi fér bele műfajilag, az volt a kérdéses.”

Ottlik Géza: Próza
(Részlet a könyvből)

Első rész

Próza
[Czakó halála az Új Nemzedékben]

Próza az, amit kinyomtatnak. Gondoltam akkoriban, elsőéves matematika-fizika szakos egyetemi hallgató koromban, amikor körülbelül eldőlt, hogy mégsem költő leszek, hanem prózaíró. Attól még nem próza valami, hogy se nem vers, se nem színdarab: legfeljebb kézirat a neve. Láttam nyomdát, nyomdászokat dolgozni a házunk alagsorában már nyolcévesen. Most, tíz évvel később, láttam a Pesti Hírlap szedőtermét, rotációs gépeit. Forró ólmot, kéziszedőket újra, tördelőket, igazi sajtót. Kefelevonatot még csakugyan kefével ütögetve. Mindig újságíró szerettem volna lenni. Akinek a prózáját naponta kinyomtatják.

A Pesti Hírlap főszerkesztője, aki apró gyerekkorom óta ismert, kegyesen eltanácsolt. „Ez nem neked való. S mi amúgy sem alkalmazunk fizetés nélküli volontőröket.” Megharagudtam rá, de nem adtam fel, még évekig próbálkoztam más-más lapoknál. Így történt, hogy egy ködös téli reggelen az Új Nemzedék egyik szűk kis szerkesztőségi szobájában értesültem Czakó haláláról. A sors olyan váratlanul, olyan otromba színpadiassággal tálalta elém a hírt, hogy mindig azt éreztem, valamiféle szándé9ka volt vele. Ámbár még ma sem tudom, hogy micsoda. Regénybe az ilyen valószínűtlen véletlenek nem illenek.

Háromnegyed tízre járhatott, de a kis szobában égtek a lámpák, az erős fényű, zöld ellenzős asztali lámpák a három összetolt irodai íróasztalon, mert olyan sötét volt odakint. A szoba ablaka Budapest banknegyedének egy kis mellékutcájára nézett. A fűtőtest árasztotta magából a zsibbasztó hőség hullámait; a gépírónő közönyösen falatozott zsírfoltos papírjaiból. Hat napja jártam be ide, és a délelőttöket álomkóros tanácstalanságban könyököltem végig a külpolitikai rovatvezető íróasztalának a végében, oldalvást tekeredve a székemen, mert a lábamat nem tudtam hová tenni. Senki sem törődött velem. A három jóindulatú felnőtt férfi hol ceruzát hegyezett komoly figyelemmel, hol szórakozott magántelefonálást folytatott, hol a távirati irodák negyedóránként érkező sokszorosított lapjait vagdosta szeletekre és ragasztotta fel üres papírra, amit kutyanyelvnek hívtak. Ha rájuk figyeltem, a ritka diktálásaikra a szélsebes gépírónőnek például, ijesztően ostobának éreztem magam. Sehogyan sem tudtam felfogni, hogy voltaképpen miben állhat a munkájuk nehézsége, s hogy miként bizonyíthatnám be egyszer, ha alkalmam nyílik, rátermettségemet erre a pályára. Ha rájuk figyeltem, el-elfogott egy kis bamba elkeseredettség; azonban alig-alig figyeltem rájuk. Nagyon álmos voltam, a nyeldeklőmben éreztem még az álom ízét, és bizakodóan bóbiskoltam át ezeket a délelőttöket. Fél egyre megjelenik a lap, s akkor hazamegyek, levetkőzöm, megregge10lizem, megborotválkozom; az egyetemen nem volt semmi dolgom, még tartott a hosszú karácsonyi szünet.

Ilyenkor, tíz óra felé, a kis folyosón mindig megkezdődött az idegbajos ajtócsapkodás, kiabálás, „Bécsi telefon!”, és a mi szobánkba is be-benézett valaki, hogy szabad-e a gépírónő vagy a telefon. A vékonydongájú csinos szőke fiatalembert már ismertem, aki most odaült elém az asztalra, vagyis inkább odafeküdt, mert a telefonkészüléket senki sem adta neki közelébb, és át kellett nyúlnia érte egész testével.

– Igen, megvan – mondta –, a Rókusba.

Fél kezével gyorsírásjeleket firkált átlósan egy papírra. Tószt Tibornak hívták; tulajdonképpen ő volt itt az egyetlen újságíró, aki szóba állt velem néha. „Megengeditek, urak?” – kérdezte, amikor berontott, berobbant hozzánk, s a három idősebb kartársa közül rendszerint kettő felnézett rá, fájdalmas undor ült ki az arcukra, de felelni egyik sem felelt neki semmit. Tószt egyébként nem is várt választ, gépbe mondott tíz-húsz sort, kirántotta a gépből a papírokat, megplajbászozta, „petit, fett, ritka, alcím, beljebb”, aztán a nyitott cigarettatárcámból kínálás nélkül kivett egy Memfiszt, és mesélni kezdte, hogy februárban leugrik Fifivel Monte-Carlóba, akit utóbb rávett Mallarméra, hallanom kellene, hogyan szavalja, mert az démoni. Ilyenkor udvariasan motyogtam valamit, mert már sokszor hallottam, hogy a kiváló francia költő a kedvence, amit el is hittem, s hogy a híres magyar színésznő a kedvese, amit ugyan nem hittem el, de azért irigyeltem 11őt. Ha nem is éppen a „Fifi”, de valami szép szeretője biztosan van neki, gondoltam.

– Igen – mondta most a telefonba. – Nem nyerte vissza az eszméletét. Csak ennyi. Kösz.

Visszaakasztotta a kagylót, belenézett a jegyzeteibe, és diktálni kezdett: „Cím. Szíven lőtte magát a Gellért-szobor fölött… Nem. Mit írtunk?”

– „Szíven lőtte magát a Gel-” – hadarta a gépírónő, de Tószt közbevágott:

– Mellett. Nál. Mögött. Ez az. Tehát: cím, szíven lőtte magát a Gellért-szobor mellett… Nem. Mit is mondtam?

– Mögött – mondta a gépírónő szenvtelenül.

Ez a Tószt rendőri riporter volt. Valaha gyerekkoromban úgy képzeltem el a riporter munkáját, hogy kurta fapipával a szájában, buggyos térdnadrágban ugrik fel az induló repülőgépekre, vagy álruhában nyomoz külvárosi lebujokban, és lefüleli a gyilkost a rendőrség orra előtt. Riporter akartam lenni magam is. De aztán, ahogy fokról fokra kiderült, hogy az újságírás egyéb ágai sem nekem termettek, az is kiderült, hogy a riporter hivatása nagyjából abban áll, hogy ott üljön a főkapitányság sajtóirodájában, és a rendőrségtől kapott híreket betelefonálja a lapnak, vagy bent a szerkesztőségben, a telefon másik végén hallgassa meg és írja le ezeket a híreket, ahogy Tószt most is tette. Ez már nem vonzott annyira.

Amit én fontosnak vagy érdekesnek tartottam, az sosem volt „hír”: ha a kedves, korán kopaszodó hírszerkesztőnek odatoltam, amit találni véltem: „Nézd, kérlek szé12pen, itt van valami a BudTud-ban” – beleolvasott, aztán megvetően lökte mélyen hátra a fiókjába: „Örökbecsű.” Mehetett legfeljebb állószedésbe, tartalékanyagnak, vagy fordítva, ha „úsztunk”, ki lehetett dobni.

– Nem! – döntött újra Tószt, hosszabb levegőbebámulás után. – Ikszelje csak ki. Cím, szíven lőtte magát a Gellérthegyen Czakó tábornok, cézével, volt hadtestparancsnok fia. Bekezdés. A csütörtökre virradó éjszaka. Az Erzsébet-híd budai hídfőjénél. Szolgálatot teljesítő rendőrőrszem. Revolverlövésre lett figyelmes – – –

Már én is figyelmes lettem hirtelen, a cézére.

– Megállapították, hogy Czakó Pál a Ludovika Akadémia harmadéves növendéke. A mentők bevitték a Rókus-kórházba, ahol – ahol – ahol – ahol – – –

Ahol már mindenki aludt, gondoltam gépiesen. Ahol javában folytak a műtétek. Ahol Czakó még sohasem járt. Ahol Tószt mondata elakadt megint, mert ehhez az „ahol”-hoz sehogyan sem illett a jegyzetanyaga: „mentők, Rókus, reggeli órák, nem nyerte vissza”. Végül valahogy mégis befejezte: „eszméletét, vessző, belehalt sérülésébe”. Kihúzta a papírt a gépből, és elégedetlenül morgott:

– Kevés. Ezt vagy kéthasábosan hozzuk, vagy sehogy.

Felálltam, akaratlanul. „Meghalt?” – kérdeztem. Az újságíró csodálkozva fordult felém.

– Még kellene három-négy sor – mondta.

– Jó barátom – motyogtam zavartan. – Meghalt?

Tószt köhécselt kettőt, „szomorú dolog”, ilyesfélét, de felcsillant a szeme:
13

– Akkor tudsz róla mondani valamit. Miért lett öngyilkos? Szerelem? Pénz? Betegség, zavaros ügyek? – Aztán, hogy nem feleltem, bátorítani próbált: – Csak egy-két mondat kellene még. Valami oka csak volt rá?

– Mindig szeretett játszani a pisztolyokkal – mondtam.

Erre az idősebb hírszerkesztő is felnézett, előbb rám, aztán összenéztek Tószttal. Éreztem, hogy megrezdült bennük egy halvány sajnálkozás: „Ebből se lesz soha újságíró.”

Pedig Czakó csakugyan mindig szeretett játszani lőfegyverekkel, egyszer rálőtt az apjára, gyerekkorában. Volt neki egy tollszára, belerejtett pirinyó davosi látképpel. Ezt már azért nem mondtam nekik. Inkább mentegetődztem: „Nézd, nem volt se beteg, se boldogtalan szerelmes, se nem sikkasztott, zavaros ügye sem volt.”

– Hát hozzáfűzöm – mondta Tószt –: „A körülmények arra vallanak, hogy valószínűleg pillanatnyi elmezavarában követte el tettét”, jó? Jó?

– Jó – feleltem. – Vagy még jobb: pillanatnyi kijózanodásában! – Meguntam őt. Meguntam a saját bamba szerepemet itt. De amit mérgemben odavágtam, a keserű nyegleség, majdnem telibe találta az igazságot.

Talán attól céloztam ilyen jól vaktában, hogy oda se figyeltem, mit beszélek. Megdermesztett ez a halálhír. Tegnap este Bossányiéknál voltam, amikor Czakó telefonált, Ágnes vette fel a kagylót, aztán mondta, hogy Pali feljön nemsokára; de nem jött; észre se vettük, hogy mégsem jött; bridzseztünk. Ami most eszembe jutott róla, egyszerre több dolog, de nem szép sorjában, hanem egymás14ra fényképezve, azt bajosan használhatná Tószt Tibor az újságcikkjében. Bihar megyei gyerekkoráról, számunkra ismeretlen rokonairól sokat mesélt, mindnyájunkat untatott vele, mert tücsköt-bogarat összehordott, s ráadásul folyton ismétlésekbe bocsátkozott. Legutóbb megszerezte, amire évek óta vágyott és szintén sok szót fecsérelt, a híres Kleptyák-féle csizmáját. Megvan-e még a davosi látképes tollszára? Ha egy kicsit berúgott, Ady váradi versét szavalgatta, amit Medve Gábortól hallott először, mert egyébként alig olvasott verset: „Poros a hosszú hársfasor, – Holdfényes a püspöki udvar, – Simulnak a városi párok, – Vasúthoz futnak a kocsik.”

Nem merném állítani, hogy mindez lényegesen vagy szervesen vagy akárhogyan hozzátartozik a történetéhez. De azt sem merném állítani, hogy nem tartozik hozzá. Nem tudom, hogy mi a lényege egy ember életének: a tettei, viselt dolgai, vagy olyasféle megfoghatatlan apróságok, mint egy ködös téli reggelének a hangulata. Nyilván elválaszthatatlanul hozzátartozik életünkhöz minden fűszál, ami az utunkba akad: minden gondolatunk, vágyunk, törekvésünk; emlékeink, indulataink; egészségünk, pénzünk, munkánk, hitünk; a szívünkben bujkáló titkos várakozások és a pillanat látható, érzékelhető jelenségei; s nyilván még sok minden. Ha regényt kell írnom Czakó Paliról, gondoltam – mert újságcikket, lám, nem tudok –, nem nehéz összeszednem, hogy mit vegyek bele; de nem tudom, hogy mit hagyjak ki belőle.

Holnap mégis benézek az egyetemre, gondoltam. A kol15légáim, meg a lányok, bejárnak most is. Színdarabot már próbáltam írni tavaly, gondoltam. Fel kell hívnom Bossányiékat. Ezt halogatom már egy félórája, gondoltam. Hová lett ez a Tószt? Valamit akartam kérdezni tőle. Hová lett? Eltűnt, nyoma veszett. Talán érte ordibálták kint, hogy „Bécsi telefon!” A pesti lapoknak volt egy közvetlen vonaluk. „Ki van a bécsi telefonon?” A Reuter, a Havas. A Bécsi Telefon! Hát azon én sosem leszek.

Elszállt a délelőtt, elszállt a Bazilika déli harangszava. A kopasz hírszerkesztő bezárta a fiókjait és vette a kabátját; átültem az asztalához. A lámpákat mégis eloltották. Most finom téli homály töltötte be a szobácskát. A gépírónő a körmét tisztogatta és ráérősen mesélte nekem a magánügyeit; aztán egy szerkesztőségi szolga bedobott az asztalokra három terpentinszagú friss lappéldányt. „Pénteken nyitják meg a képviselőház ülésszakát.” „A kalapácsos gyilkos büntetését 3 évre szállította le a Kúria.” „Kubelik Jan autóbalesete Prágában.” Nem voltak események. Kikerestem a kéthasábos cikket: „Szíven lőtte magát a Gellérthegyen…”, s megnéztem, hogy a szöveg vége felé mi áll. Ez állt: „…belehalt sérülésébe.” Csak most hittem el, hogy Czakó tényleg meghalt.

A betűk még ragadtak. Hüvelykujjammal elmázoltam a fejlécet és a vastag „Péntek” szót a címlapon. De nem volt péntek. Akkoriban a délutáni lapok valami különös versengéstől hajtva egy nappal előre keltezték magukat. Csütörtök volt, ezerkilencszázharminchárom, január tizenkilencedike. Itt félbeszakadtak a gondolataim egyelőre.
16
Félbeszakadt beszélgetés
Réz Pállal

Ez az interjúnak szánt beszélgetés elakadt, nem lett belőle semmi annak idején. Az én hibámból. Túl sokat beszéltem túl kevés dologról, s ráadásul fontos magánügyeimről, amelyek túlságosan személyesek ahhoz, hogy a rádión keresztül a hallgatókat érdekelhessék. A könyv olvasójával sokkal személyesebb, valódibb kapcsolatban van az író. Ez nem „tömegkommunikációs eszköz”. Aki unja, az leteszi vagy átlapozza. Aki kíváncsi rá, végigolvassa – és talán a sok személyes fontoskodást sem bánja benne.

– Miért kezdtél olyan későn írni?

– Tényleg későn: talán hétéves koromban, mert azelőtt csak a nyomtatott nagybetűket ismertem. Humoros egyfelvonásosokat írtam, ismerősöknél elő is adtuk őket, magam is játszottam bennük. Minden jól ment, amíg az egyik darabom meg nem bukott. „A paradicsomleves” volt a címe.

– Kifütyülték?

– Nem. Nem egészen. Nézd csak, bennünket, szereplőket lebilincselt, mámorosak voltunk a színjátszás művészi élményétől. Tudtuk, hogy káprázatos siker lesz, a nézők tomboló tapsorkánnal állnak majd fel a végén. Én mégis, a második vagy 17harmadik jelenetnél, hirtelen megéreztem, hogy nincs kontaktusom a közönséggel. A házigazdáék és a vendégek alig várják, hogy bridzsezni mehessenek. Emlékszem világosan az előadás minden részletére. Egy zugligeti kertben szabadtéri színpadot csináltunk, s előzőleg talán túl sok éretlen őszibarackot ettem, ami nyomta a hasamat. Soha senki sem mondta, hogy megbuktam, de a keserű kiábrándulást, amit éreztem, nehéz elfelejteni. Nyilván akkor eszméltem rá, hogy nincs igazán kedvem terrorral terjeszteni a kultúrát. Várjunk csak, ezt kiigazítom. Ezek a kínálkozó oldalvágások kisiklatják az embert. Nem ezt akartam mondani. A jó ügy, a szent ügy meggyőződésétől áthatva, gátlás nélkül, kíméletlen erőszakkal, leültettük a felnőtteket a széksorokba, figyelniük kellett, némán a helyükön maradni és a végén buzgón tapsolni. Az ember erőszakos állatnak születik. Minden ember. Én nem kevésbé. Ugyanakkor (látnom kellett) a társadalom puhán, gyáván enged az erőszaknak. Mármost a darabjaim, ha a szövegük és cselekményük talán sületlen szamárságnak látszott is, annál tisztábban fejezték ki a drámai költészet velejét a maga anyagtalan, salaktalan, elvont párlatában: a lelkesedésemet, ami valódi volt. A közönségtől azt kívántam volna, hogy élje át ezt is, ezt a lelki egzaltációt, ne csupán a fizikai kényszernek engedjen. Az első előadásokon még bizonyos fokig követték ezt a lelkesedésünket is – mert a szellemi erőszaknak is gyáván enged a világ –, de minthogy ez már a harmadik vagy negyedik darabom volt, amit végig kellett ülniük, úgy érezhették, hogy ismétlem magam, kezd kimerülni a vénám, most már elég volt a költészet salaktalan elvont lényegéből, lássanak valami 18mást. Nekem azonban más mondanivalóm nem volt. Úgy képzeltem, hogy ebből soha nem elég. S hogy bizonyára nem értették meg, vagy rosszul fejeztem ki, ha megunták. Így hát elhallgattam. És bár kiderült, hogy milyen könnyen, eredményesen lehet testi és lelki erőszakkal fellépni, nyilván kételyeim támadtak, hogy ez-e a helyes írói módszer. Egészséges emberben azonnal gyökeret ver a felelősségtudat, amikor ráeszmél, hogy a többiek engednek neki. Mindenesetre ilyesmivel kezdődik talán az író. A hallgatással.

– Szóval azzal kezdődött írói pályád, hogy abbahagytad az írást?

– Egy komoly lépés volt az íróság felé. Vagy hagyjuk a paradoxonokat? Húzzuk ki? Nem, nem, ne húzzuk ki. Ez most nem üres szellemeskedés. Látod, eszembe jutott, és ötven év múlva is élesen emlékszem erre a semmiségre. Nem a színdarabírással kezdődött az írói pályám. Az bárkivel megtörténhetett – azzal még csak a társadalomban tevékenykedő, szereplő, erőszakoskodó alkatom kezdődött –, s attól még lehetett volna belőlem bármi egyéb, nem-író, például hadvezér, bandita, politikus, filmrendező, generalisszimusz, nemzetvezető, főszerkesztő, hentes vagy hóhér. De én író akartam lenni – ezért hagytam abba az emberiség puszta terrorizálását a színdarabokkal.

– Írói pályád folyamatos volt?

– Lyukacsos, mint a valódi ementáli sajt. Rögtön az elején hosszú szünet következett, és csak tizenkét éves koromban folytattam, konkrétabb témával, egy szürrealista drámai költeménnyel. „Az ember komédiája” volt a címe, természetesen 19Az ember tragédiájának ellendarabja. Anyám megmutatta egy vagy két író ismerősének. Azt mondták rá, hogy nagyon destruktív. Ezen meghökkentem. Bántott a bírálat. Joggal, mert hatásában, társadalmi funkciójában ez a művem volt a legkonstruktívabb. Megnevettettem vele a katonaiskolában magamat és a többieket – talán csakugyan lazítva, rombolva a ránk kényszerített gyilkos autoritást, önkényes tekintélyt. Persze, Karinthy Így írtok tijét majmoltam, azaz csak egy kicsike részét, egyetlen aspektusát – ami nekünk ott éppen a legjobban kellett. Az irodalomnak azonban nem ez a feladata, és ennyire közvetlenül gyakorlati célokra nem is mindig használható.

– Ne becsüld le azért a pesti – …

– Nem becsülöm le a híres pesti vicceket. Történelmi funkciójukat nem lehet kétségbe vonni. De hát ez népköltészet. Az én verses drámaparódiám is az volt. Jó darabig űztem is a népköltészetet. Humoros hetilapot szerkesztettem, utópisztikus Szolgálati Szabályzatot. Sőt, blüetteket írtam: ma ezt, mondjuk, minimusicalnek nevezhetnénk. Ez mind aktuális, efemer, „engagée” irodalom volt. S persze földalatti, cenzúra nélküli. Aztán, tizenöt éves koromban, beleestem Ady Endrébe, elejtettem a közügyeket, és magánköltő lettem. Verseket írtam, többnyire arról, hogy miért nem tudok verset írni, s eldugtam őket. Már amúgy is többé-kevésbé kommunistának tartottak a katonaiskola tanárai, minthogy találtak egyszer a fiókomban több keresztrejtvényt, Wilde Oszkár verseit és egy sajátomat, amely olyasmiről szólt, hogy mélyen megvetem az alantas tömeget. Egy olyan eredeti versemet, tudod, olyasfélét, 20hogy én sem leszek a „szürkék hegedőse, repülj hajóm, rajtad a Holnap hőse”. A katonáknak a maguk módján sok igazságuk volt: ezek mind olyan judeo-plutokrata-kozmopolita-szifiliszes-nyamvadt dekadens dolgok – s külön bosszantotta őket, hogy a sok lelki rothadtsággal nehezen fért össze, hogy az intézet egyik legjobb atlétája voltam. Magasugróbajnok az alreál végén, futó-, súlydobó – és 16 éves koromban már 100 méteres bajnok. Nyáron civil egyesületben versenyeztem.

– Szeretted a sportot?

– Versenyezni szerettem. A centiméterrel, stopperórával lemérhető, a salakon elért tiszta, igaz, megfellebbezhetetlen eredményeket szerettem, az atlétikát. Az életben és a labdarúgásban sok függ az erőszaktól, megfélemlítéstől. Korán abba kellett hagynom a versenyzést, mert sportszívet meg gyomorsüllyedést kaptam. Azóta is azzal vigasztalom magam, hogy nem nyertem volna meg az 1932-es olimpián a rövid távokat, és nem futottam volna soha világrekordot. De hát ez persze nem biztos. (Az ember áltatja magát, ugye, mi mást tehet keservében?) Mikor civil lettem, és beiratkoztam az egyetemre, még egyszer elindultam egy versenyen a BEAC-ban, s meg is nyertem a 100 métert „utcahosszal”, ahogy mondják, de olyan rossz idővel, hogy sértődötten otthagytam őket, azonmód. Felöltöztem, hazamentem, abbahagytam a költészetet és rövidtávfutást, és áttértem a prózaírásra.

– Miért, mennyit futottál?

– Nem fontos. Nézd csak, kétévi kihagyás után, minden tréning nélkül…

– Mégis, mennyit mértek? Nem emlékszel már rá?
21

– Tizenkettő kettőt! Hogy a fenébe ne emlékeznék. Lehetetlen, gondoltam, de akkor elhittem mégis. Jóval később jöttem rá, hogy mégiscsak lehetetlen volt. A többiek miatt. Alighanem az történt, hogy a magas gát startvonaláról indítottak bennünket tévedésből. Borítsuk hát jótékony homályba az egészet, mert mindenképpen fájdalmas számomra. Akár így volt, akár úgy.

– Megkockáztatom a feltevést, hogy akkor is abbahagytad volna a versenyzést, ha 10,9-et mérnek neked a BEAC-ban.

– Lehet. Akkor azt képzeltem, hogy az irodalom, a matematika és a filozófia fontosabb és jobban érdekel.

– Mikor jelent meg nyomtatásban először írásod?

– Nemsokára. 1931-ben. Még nem voltam tizenkilenc éves. Egy előkelő irodalmi folyóirat közölte két kis novellafélémet tavasszal, de mire nyáron a harmadik is megjelent, már nem lehetett nem észrevennem, hogy szégyenletesen rosszak mind. Nagy csapás volt ez nekem. Sokk vagy trauma, ahogy tudálékosan mondhatnám, de tényleg seb, nem múló sérülés. Vereség. Mondom, versenyző vagyok – vereséggel kezdtem a pályát, de a világrekorderek is vereséggel kezdik –, a vereségek fontos dolgok, a futók tudják jól. Belemerültem tehát a matematikába és a filozófiába. Nekifogtam egy egzakt filozófiai nyelv megszerkesztésének – mert azzal is baj volt, elakadtam a híres nagy bölcseleti művekkel, amelyek mind a köznapi nyelv ambivalens, rosszul definiált szavait használták. Álgörög kifejezéseket eszkábáltam; aztán jött a második vereségem: szaporodtak a céduláim, elárasztottak a szobámban; gyártottam őket rendületlenül. Mielőtt belefulladtam volna 22képtelen vállalkozásomba és a céduláimba, szemétbe dobtam az egészet, és kimentem az új tavaszba, le az édes Budapestre, táncolni rumbát a szép, undok lányokkal és bridzsezni a csúnya, kedves fiúkkal.

– Közben egyetemre is jártál?

– Igen, Fejér Lipót tanítványa voltam. Magyar–francia–matematika szakra akartam beiratkozni, ki is töltöttem a nagy barna íveket, de a tanárképzőben figyelmeztettek, hogy ez együtt nem megy, húzzam ki a matematikát. Vitatkozni próbáltam, még csak nem is válaszoltak, persze; mire dühömben kihúztam a magyart és franciát. Önfejű, pökhendi zöld kölyök indulatos meggondolatlanságában ritkán csinált még ilyen bölcs dolgot. Matematikából abszolváltam négy év múlva, sőt doktorálni készültem hat év múlva.

– Láttad-e hasznát matematikai és fizikai tanulmányaidnak mint író?

– Nem tudom. G. M. Hardy szerint a matematikának az a létjogosultsága, hogy nincs semmi haszna. Talán inkább úgy áll a helyzet, hogy ez teljesen irreleváns szempont: a matematika messze fölötte áll minden evilági és túlvilági hasznossági kritériumnak, akárcsak a művészet. Ettől még véletlenül hasznuk is lehet, mind a kettőnek: szerintem csakugyan, véletlenül mind a ketten az emberiség létét, életben maradását biztosítják. De persze, ha nem tennék, vagy az ellenkezőjét tennék, akkor is azok lennének, amik, s éppoly elpusztíthatatlanok. Talán láttam hasznát annak a lélektani „algoritmus”-nak, amit a matematikustól lestem el. Például, ahogy már említettem, hogy az író hallgasson, ha nincsen semmi mon23danivalója. Ez nem olyan egyszerű követelmény, mint ahogy hangzik. Végtére is a költőt mindenekfelett közlésvágy mozgatja. Hisz magában, mondanivalója fontosságában. Ezt a hitét nem engedheti megingatni. Ezért aztán be nem áll a szája. Mindenhez hozzászól, kiteregeti, elemzi, közli a lelkét, aggódik a haza sorsáért, megváltja az emberiséget. Bölcseleti rendszert alapít, elutasítja a Nobel-díjat, leírja apróra a gyerekkorát. Mindezt szakszerűen csinálja, jól, hozzáértéssel, s amit ír, az mind helyes, hasznos és igaz. Mit lehet ebben kifogásolni? Csupán azt, hogy ez olyasféle eljárás, mintha valaki, aki megtanult szorozni-osztani, harminc éven át különböző szorzásokat és osztásokat végezne el, és közölné a – helyes, igaz – eredményeket könyv alakban. Hát még ha hatványozni és gyököt vonni is megtanult, vagy netán differenciálni és integrálni: micsoda orgiákat rendezne az öncélú műveletvégzésekből! A matematikus, ha elkészített egy szerszámot, sohasem használja többé, eldobja: amit megtart, az a szerszám elkészítési módja, a módszer, amivel célt ért – az „algoritmus”. Sohasem számít ki eredményeket: a matematika épületén dolgozik. Fejér Lipót olyan nagy volt, hogy nemcsak szorozni-osztani, de differenciálni-integrálni sem tudott. (Zárójelben: ezt úgy értsük, hogy – ha nem lett volna már felfedezve – fel tudta volna fedezni az infinitezimális-számítást, de használni nem tudta, nem volt képes a figyelmét ilyen alacsonyra lecsavarni.) Ha a táblán egy ilyen sorhoz ért, kissé gyötrött hangon hátraszólt rendszerint: „Diktálják, kolléga urak!” Néha pedig kizökkent: az Egyetemi Nyomda zajos teherautója kanyarodott az ablak alá, Lipi idegesen elhallgatott, becsukta az abla24kot, visszajött, tanácstalanul bandzsított ránk, majd a táblára, elolvasta, amit addig felírt rá, s lassacskán rájött, hogy hol is van és miről ad elő. „Á, á!” – mondta felderülve. Nyilvánvaló volt, hogy miközben előad, egészen másutt jár az esze. Nem is az esze, hanem egész valója, valamerre, ismeretlen, hallatlan, számunkra elérhetetlen távoli tájakon jár. Ezt a bűvészmutatványát úgy csinálta, hogy a nyolcad- vagy tizenhatod-figyelemmel előadott igen nehéz tárgyát még az is erőfeszítés nélkül rögtön megértette, aki esetleg szintén csak félig figyelt a szavaira. Én olyat is megértettem nemegyszer az előadásából – vagy a testi jelenlétéből? –, amit nem mondott, nem mondhatott. De ez már szakmabeli magyarázatot kívánna. Kívülállónak nem lehet elmondani, hogy milyen volt Fejér Lipót. Óriás volt. Földöntúli vigasztalás a puszta lénye. Aki nem ismerte, az valamit nem tud a világról, és sohasem is fogja megtudni.

– Kívülálló is felfogott valamit belőle mégis, ahogy mesélted egyszer, amikor beültek az órájára zöldsapkás jogászok, tüntetni ellene, és végül meg sem moccantak…

– Már negyedévesek voltunk, amikor egyszer felrohantak értünk a lányok, kolleginák, hogy az ötös teremben idegenek vannak, nyilván meg akarják zavarni Lipi előadását. Mire a barátommal lóhalálában leértünk a laborból, Fejér Lipót már ott volt a katedrán. Elkéstünk. Most már nem lehetett kidobni az idegen hallgatókat, csak leültünk a hátsó sorban, és hátulról figyeltük minden mozdulatukat. Kár volt lerohannunk. Az elszánt „tüntetők” két óra hosszat mozdulatlanul, dermedten, hipnotizálva a delejes varázstól, ami megtöltötte a termet, s 25amit ez a finomszálú szőkeőszes hajú, nagykeretes szemüvegű, félrebillentett fejjel kancsin a levegőbe bámuló férfi árasztott, megbabonázva csak ültek némán, tátott szájjal, véges-végig. De hát ez csak állatszelídítés volt Fourier- és Laplace-sorokkal. Koromzay Dénes barátom, a világhírű Magyar Vonósnégyes brácsása, mesélte nekem vagy harminc évvel később, hogy egy előkelő amerikai fogadáson valahogyan egy nagynevű ottani matematikaprofesszor mellé került, aki láthatólag jól értett a zenéhez. Dénes, csak hogy mondjon valamit, megjegyezte, hogy az ő barátjának is, mármint nekem, volt egy zeneértő matematikaprofesszora, akit ők nagyra tartottak, Fejér Lipótnak hívták, de hát nem valószínű, hogy valaha is hallotta volna a nevét itt Amerikában. Mire az idős professzor felhördült, elvörösödött, hebegni kezdett, hátrált: „Hogy – hogy – hogy – hogy hallottam-e a nevét? Ember! Életem legnagyobb élménye, hogy egyszer egy kongresszuson ötlépésnyire álltam Fejér Lipóttól! Ott állhattam egészen közel hozzá! Ez évtizedekre erőt adott nekem!”