„A szokásos közös karácsonyra készültek, amit az erdei tisztás lakói a nagy fenyőfa körül ünnepeltek minden évben.” Mi lehet jobb annál, ha ajándékot adunk? Palásthy Ágnes Karácsonyi történet című meséje a szeretet erejével bír.
Palásthy Ágnes: Karácsonyi történet
Mókus Rézi elmélyülten válogatott az odúja sarkában felhalmozott tobozok között.
– Melyik legyen? – motyogta magában – Ez a szép fényes, vagy ez a kis kerek?
Tanácstalanul forgatta a kezében a két tobozt. Annyira elmerült a gondolataiban, hogy összerezzent, amikor Szibill, a szarka vidáman ráköszönt.
– Szia, Rézi! – rikkantotta Szibill. – Mit motyogsz itt magadban?
– A frászt hoztad rám – fordult felé bosszúsan Rézi. Aztán eléje tartotta a két markát. – Te melyiket választanád? Mókus Marcinak lesz karácsonyi ajándék.
Szibill oldalra hajtott fejjel, megfontoltan méregette a tobozokat egy ideig.
– Hát – szólalt meg végül tétován -, én talán erre a kis tömzsire szavaznék.
Kicsit morfondírozott, aztán mentegetőzve hozzátette:
– Bár magam nem élek vele, úgyhogy azt nem tudom, melyik a finomabb – és széttárta a szárnyát.
– Mindkettő finom – legyintett Rézi –, bár az a fényes talán egy kicsit ropogósabb. Egyébként én is a kerek felé hajlanék. Az mutatósabb.
Némán nézegették a két tobozt. Végül Rézi a szarkára pillantott.
– Szóval a kerek?
A szarka bólintott.
– Akkor ezt el is döntöttük – mondta elégedetten Rézi.
A fényes, hosszabb tobozt visszarakta a kupacba, a kis tömzsit meg a hóna alá csapta. Aztán a barátjához fordult.
– Te kinek viszel ajándékot?
A szokásos közös karácsonyra készültek, amit az erdei tisztás lakói a nagy fenyőfa körül ünnepeltek minden évben.
December elején kisorsolták, ki kinek ad ajándékot. A fa tövébe mindenki lerakott egy-egy kavicsot, tollat, makkot, vagy egyebet, aztán a halomból egymás után húztak valamit, csukott szemmel. Közben nagyokat nevettek.
Szibillnek most is fülig szaladt a szája.
– Képzeld, idén a siklót húztam.
– És mit adsz neki?
– Jaj, nagyon jót találtam ki – a szarka göcögve felnevetett. – Tudod, mindig mondogatja, mennyire szeretne csörgőkígyó lenni.
– Igaz. Höhö. Csörgőkígyó. Tényleg – bólogatott a mókus.
– Na hát. Van nekem ez a kis csengőm, amit a patak partján találtam. Azt adom neki. Felköti a farkára, és olyan csörgőkígyó lehet, hogy csak na.
Mókus Rézi elképedten meredt a barátjára, aztán kitört belőle a kacagás. A szarka is vele nevetett.
– Hát, ez nagyon jó ajándék – jelentette ki végül Mókus Rézi. – Jól kitaláltad, Szibill. Alig várom, hogy lássam, mit szól hozzá. Gyere, indulhatunk is.
Útközben sok ismerőst láttak, akik mind az erdei tisztás felé igyekeztek. Sün Samunak segítettek is visszatenni a hátára a jókora vargányát, ami minduntalan lecsúszott róla.
Amikor a tisztás szélén álló sudár fenyőhöz értek, ott már nagy volt a sürgés-forgás. A barátok köszöntötték egymást, jártak-keltek, csevegtek, átadták egymásnak az ajándékokat. Mókus Rézi is elnevetgélt egy darabig Marcival, aztán körülnézett, hogy lássa, milyen sikere volt Szibill ajándékának. Hanem Szibill még mindig a kezében szorongatta a kis csengőt, amint lógó orral, kissé félrehúzódva álldogált.
– Nem adod át a siklónak? – kérdezte tőle meglepetten Rézi.
– Még nincs itt – felelte borúsan Szibill –, talán nem is jön el.
– Nézzünk még egyszer körül – javasolta Rézi.
– Nem láttátok a siklót? – fordult a közelben álló nyúl családhoz.
– Nem – felelte Nyúl Bella – Fura, mert eddig minden évben itt volt.
– Ármin, nem láttad a siklót? – kérdezte a mókus Napóleon apját, a nagy vadkant.
– Nem hinném – felelte Ármin elgondolkodva. – Úgy látszik, késik egy kicsit.
– Remélem, nem történt valami baja – szólt közbe aggódva Napóleon anyja.
Hamarosan mindenki a siklóról beszélt. Megállapodtak, hogy várnak még egy kicsit, és ha nem érkezik meg, akkor utána néznek, hol lehet.
A sikló kicsit megkésve indult otthonról. Egy csokor csipkebogyót vitt volna ajándékba Mókus Rézinek, de állandóan szétcsúszkáltak a kis ágak. Végül egy hosszú fűszállal ügyesen összekötözte őket, és a hátára vetette, mint egy batyut. Az ajtóból még visszafordult, és a nyakába kanyarította a csíkos sálját, amit Leó, a pók szőtt neki tavaly karácsonykor, aztán sietve elindult a nagy fenyő felé.
Csendes volt körülötte a tisztás. Már mindenki a fenyő körül sürgölődött. És volt valami különös a levegőben. Ráadásul egyre hidegebb lett. A sikló valahogy furán érezte magát.
– Mintha elfáradtam volna – dünnyögte magában. – Azt hiszem, megállok itt egy kicsit pihenni.
Álldogált, nézelődött egy darabig, és közben egyre álmosabb lett. Egyre laposabbakat pislogott. Végül nem bírta tovább. Leheveredett az ösvényen, összetekeredett, és elaludt. És egyszer csak szállingózni kezdett a hó. Libbenő hópelyhek táncolták körül a siklót, aztán puhán a hátára telepedtek. Ő pedig moccanás nélkül, mélyen aludt, talán még álmodott is valamit. Közben a hó egyre jobban befedte. Végül csak egy formás fehér halom látszott ott, ahol a sikló feküdt. Csak a tarka sál vége kandikált ki a hó alól. És akkor egyszerre elállt a hóesés.
A fenyőfánál nagy örömmel fogadták a havazást. A gyerekek ugráltak, kapkodták a hópelyheket, vagy elvetve magukat a földön, hó angyalt csináltak. Egy ideig el is feledkeztek a siklóról. Hanem amikor elállt a hóesés, megint eszükbe jutott, mi lehet vele.
– Menjünk el hozzá – javasolta Ármin, és mindnyájan elindultak a tisztáson át a sikló háza felé.
Egyszer csak Szibill, aki előttük repült, felkiáltott.
– Nicsak! Valaki elvesztette a sálját. Egészen belepte a hó. Kár ezért a szép sálért.
Leereszkedett a kis halom mellé, és csőrébe kapva húzkodni kezdte a sál végét. Aztán ijedten felkiáltott:
– Jaj! Itt fekszik valaki a hóban!
Mindnyájan odasiettek. Napóleon, a csíkos kis vadmalac vigyázva beletúrt a hókupacba.
– A sikló az! – mondta izgatottan.
Mókus Rézi a farkával elkezdte óvatosan lesöpörni a siklóról a havat. Amikor sikerült teljesen letakarítania, mindnyájan körbe állták.
– Meg… meghalt? – kérdezte megszeppenve Napóleon.
– Dehogy – mosolygott az apja –, csak hibernálódott. Túl hideg van. A siklók így csinálják ilyenkor.
– Hanem – tette hozzá tanácstalanul –, most mihez kezdjünk vele?
– Haza kell vinni, az odújába – jelentette ki határozottan Mókus Rézi.
A többiek bólogattak.
– Az ám, de hogyan? – vakarta meg a fejét Ármin. – Én felvenném a hátamra, de lecsúszik róla.
Elgondolkodtak.
– Kellene valami nyereg féle. Már, ha meg nem sértelek, Ármin – mondta Bagoly tanító úr.
– Tudom is, mi lenne az! – kiáltott fel izgatottan Szibill. – Nekem van egy üres fészkem a közelben. Sajnos, kinőttem.
– Nem fért el benne a sok csecsebecse, mi? – bökte oldalba Mókus Rézi nevetve.
– Most nem erről van szó – legyintett a szarka. – Abban szállíthatnánk a siklót.
– Segítünk neked idehozni – ajánlkozott a harkály punk rock zenekar három tagja – Gyerünk, Szibill.
Térültek-fordultak, a karmuk között hamarosan hozták a szarkával a fészket, és letették a földre. A többiek óvatosan belegördítették a siklót, aztán nagy nehezen feltornászták a lekuporodó Ármin hátára.
A vadkan elkezdett óvatosan felállni, a fészek meg, benne a siklóval, azonnal csúszni kezdett lefelé a hátán. Ármin megdermedt.
– Valaki csináljon valamit – dörmögte. – Nem maradhatok így az idők végezetéig.
– Gyere, Marci! – intett Mókus Rézi, azzal a két mókus felszökkent a vadkan hátára. Két oldalról megfogták a fészket, Ármin pedig óvatosan felállt.
A többiek éljeneztek. Aztán lassan megindult a menet a sikló odúja felé. Komótosan ballagott a vadkan, a két mókus pedig cirkuszi akrobatákat megszégyenítő ügyességgel egyensúlyozott a hátán. A szarka fölöttük repült, és vidáman biztatta őket.
Végül megérkeztek.
– Lefelé könnyebb lesz – somolygott Ármin, és lehasalt a hóba. A két mókus óvatosan leengedte a hátáról a fészket, amit Napóleon bevonszolt a sikló odújába.
– Napóleon, vidd ezt is utána – nyújtotta feléje Szibill a kis csengőt. – Tedd a fészek mellé, hogy ha felébred a sikló, megtalálja.
Egy ideig még toporgott a társaság a sikló odúja előtt, de aztán lassan szétszéledtek. Mókus Rézi meg Szibill letelepedett egy kicsit beszélgetni az öreg bükk egyik ágán.
– Szeretném látni a sikló arcát, amikor felébred a fészekben – jegyezte meg vigyorogva Szibill. – Kíváncsi vagyok, mit gondol majd magában.
– Hát én is – mondta Rézi, és kitört belőle a nevetés.
Nevetni kezdett a szarka is. Nem is tudták jó darabig abbahagyni. Úgy kacagtak, hogy még a könnyük is kicsordult.
A sikló pedig eközben mélyen aludt az odújában, összetekeredve a szarkafészekben, és egy fényes csengő őrizte az álmát.
VÉGE
Palásthy Ágnes
Ágnes mesél
Ágnes mesél
