„Csikorgó hideg volt az erdőn így karácsony előtt, de ragyogón sütött a Nap, és a napfényben itt-ott felszikrázott a hó a mesebeli tájon.” Palásthy Ágnes téli meséje a segíteni akarásról és a szeretetről minden évszakban megszívlelendő.
Palásthy Ágnes: Téli rege
– Hé! Hát te meg hogy kerülsz ide? – kérdezte csodálkozva András, a favágó, és lehajolt a didergő cicához.
Már éppen lendítette volna a fejszét, hogy odavágjon az odvas szilfa tövéhez, amikor észrevette, hogy a fa alatt egy vörös kismacska ül, fázósan összekuporodva. Csak a füle hegye állt ki a nagy hóból.
András megsajnálta a kis állatot.
– Gyere, macsek – mondta –, még megfagysz itt nekem.
Felemelte, berakta a kabátja zsebébe, és elindult vele hazafelé.
Csikorgó hideg volt az erdőn így karácsony előtt, de ragyogón sütött a Nap, és a napfényben itt-ott felszikrázott a hó a mesebeli tájon.
A mély csendben csak a favágó léptei ropogtak a havon, és néha pendült meg halkan egy – egy fagyos ág.
András a hótakaróban néhol felfedezte egy-egy állat nyomát. Ott elöl, a tölgyfánál egy álmos róka ballagott valamikor keresztül az ösvényen, amott meg egy nyúl szaladt át sebesen. De most nem mozdult semmi. Mintha minden erdőlakó mélyen aludt volna a vastag fehér paplan alatt.
A favágó hamarosan elért az erdő közepén álló gerendaházhoz, amelyben lakott.
Fürgén begyújtott a szoba közepén terpeszkedő cserépkályhába, megetette a kismacskát, és egy puha párnával bélelt kosárban a kályha mellé rakta.
Aztán főzött magának egy nagy bögre csipkebogyó teát, azzal a számítógépe elé telepedett, és írta tovább a könyvét az erdő titokzatos életéről.
A vörös cica gyorsan magához tért a jó melegben. Kíváncsian körbejárt a szobában, majd felugrott András kedvenc karosszékébe, és kényeskedve mosdani kezdett.
– Ejha –, mondta neki fejcsóválva András –, olyan kényes vagy, mint egy kisasszony.
De leesett az álla, mikor megszólalt erre a kismacska.
– Az is vagyok – felelte. – Királykisasszony.
András szólni sem tudott a csodálkozástól.
– De hát te egy cica vagy – nyögte ki végül.
– Pillanatnyilag – vágta rá a kismacska. – Mert elvarázsolt egy gonosz banya.
Leugrott a karosszékből, és a legény elé állt.
– Ha segítesz nekem megtörni a varázst – nézett fel rá határozottan –, gazdagon megjutalmazlak.
– Aztán hogyan segíthetnék neked? – kérdezte András, lehajolva hozzá.
– Menj ki az erdőbe ahhoz a fához, ahol megtaláltál. A fa gyökerei között van elásva egy aranyveretes rózsafa ládika. Hozd el azt nekem, a többit majd meglátod.
A favágó másnap el is ment újra a szilfához, és a kismacska útmutatása szerint ásni kezdett. Jól kimelegedett, el is fáradt, mire a fagyos földből sikerült kiemelnie a kis ládát, amit nagy örömmel vitt haza. Örült neki a cica is, csak úgy dagasztotta vidáman a karosszéken a párnát.
De hamar elillant a jókedvük. Kinyitni nem tudták a kis rózsafa dobozt, mert egy parányi arany lakattal le volt zárva.
– Hát a kulcsa hol lehet? – kérdezte András.
– Menj ki a tóra – felelte a vörös cica –, vágj egy léket, és hívd az aranyhalat. Nála lesz a kulcs.
András kiment a tóhoz. Léket vágott a vastag jégen, és bekiabált:
– Hahó, aranyhal! Ott vagy? Beszédem van veled.
Türelmesen várt, amíg a lék vize fodrozódni nem kezdett. Aztán hirtelen előbukkant a vízből egy viharvert csuka, horoggal a szája sarkában.
András elképedve nézett rá. Aztán zavartan megkérdezte:
– Te volnál az aranyhal?
A csuka végigmérte.
– Úgy nézek ki?
András bizonytalanul válaszolta:
– Nem kifejezetten.
– Na, ugye. Én a csuka vagyok. Az aranyhal nincs itthon. Miért keresed?
András némi habozás után óvatosan megkérdezte tőle:
– Ha azt mondanám, hogy egy macskává varázsolt királykisasszony küldött, mit szólnál?
A csuka kicsit eltűnődött, aztán azt felelte:
– Valószínűleg azt, hogy különösebb dolgok is megestek már.
Legyintett.
– Látnod kéne, milyen fura alakok járnak ide az aranyhalhoz. A jelenlévők mindig kivételek – tette hozzá sietve.
Egy darabig mindketten hallgattak. Végül a csuka megszólalt:
– Szóval macskává varázsolt királykisasszony.
– Az.
– Hm.
Megint hallgattak egy sort.
– És mit akar az aranyhaltól a cicus? – érdeklődött aztán a csuka.
– Egy pici arany kulcs kellene neki. Egy kis rózsafa ládikához.
– Á, ebben tudok segíteni – vágta rá felvidulva a csuka. – Van ott lent egy törött amfora, abban tartja a kulcsokat az aranyhal. Egész gyűjteménye van belőle.
– Igazán? – csodálkozott András.
– Aha. Rengetegen jönnek hozzá ilyesmiért. Na, megyek, körülnézek.
A csuka eltűnt a lékben, majd kis idő múlva újra megjelent, a szájában tartva három apró kulcsot. Letette őket András elé a jégre.
– Ezek voltak a legkisebbek – mondta. – Válassz.
András figyelmesen megszemlélte őket. Volt köztük egy kis zömök, egy szép cirádás, meg egy egészen aprócska.
– Ez túl vastag – mutatott az elsőre. – Egészen pici az a lakat, amihez kell.
– Hm. Na és ez? Ó, várj csak, ez nem is arany. Nézd, itt lekopott róla az aranyozás. Bocs, ezt viszem vissza.
Már csak egy karcsú kis arany kulcsocska hevert a lék mellett. András meg a csuka némán vizsgálgatták. Aztán tétován megszólalt András.
– Azt hiszem, ez lesz az. Mit gondolsz?
– Próba szerencse. Vidd csak el.
– Hát akkor én megyek is. Köszönöm a segítséget.
– Spongyát rá – mondta a csuka. – Sok szerencsét.
András vitte boldogan az aprócska arany kulcsot a kismacskának. Az már izgatottan várta.
– Siess – sürgette a legényt –, nyisd ki gyorsan.
András belecsúsztatta a kulcsot a parányi lakatba, de elfordítani nem tudta.
– Nem jó bele – sóhajtotta pár percnyi próbálkozás után. – Nem fordul el a zárban.
– Ó – sóhajtott csalódottan a kismacska is. – Hát akkor most mi lesz?
– Tudom már – élénkült fel hirtelen. – Egy hajtű kellene.
András rámeredt.
– Hajtű.
– Az, tudod, amivel a kontyot…
Egymásra néztek.
– Pontosan – bólintott András. – Hajtűm nincsen.
Szomorúan hallgattak.
– Á, tudom már! – kiáltott fel András. – A pipaszurkálóm!
– Pipa? – prüszkölt kényeskedve a cica – Az olyan büdös.
– Márpedig most ez a büdös dolog fogja kinyitni a ládikádat.
Addig forgatta a pipaszurkálót a zárban, míg egyszer csak halk kattanással kinyílt az apró lakat.
A cica szinte bukfencezett örömében, ahogy izgatottan toporgott András mellett.
– Nyisd már, András – sürgette a legényt.
Az felemelte a rózsafa ládika tetejét, és belekukkantott. Egy aranykeretes tükör hevert benne.
– Most aztán mi legyen? – kérdezte András.
– Megvárjuk, amíg délben legmagasabban áll a Nap. Akkor a sugarát irányítsd rám a tükörrel, és ezzel megtörik a varázs.
Lassan telt az idő, lassan kúszott a Nap egyre feljebb az égen. Amikor végre a legmagasabbra ért, András fogta a varázstükröt, és a Nap fényét a kismacskára irányította. Aztán csak ámult és bámult, mert eltűnt a vörös kiscica, és helyette ott állt a szoba közepén egy szépséges királykisasszony.
De nem ám olyan zörgő csontú, vézna kis teremtés, akit még a szél is elfúj! Szép gömbölyű volt a királylány, kék szemű, aranyhajú. Nevetett a szeme, nevetett a szája. Úgy hívták, Borsika.
– Mit nézel – kérdezte kacagva a legénytől –, mondtam, hogy királylány vagyok.
Tetszett Andrásnak a lány nagyon, ezért, amikor Borsika megkérdezte tőle:
– Mit kérsz cserébe András? Aranyat? Palotát?
András azt felelte:
– Nem kell nekem se arany, se palota, csak te legyél a feleségem.
Nevetett Borsika királylány, és a kezét nyújtotta Andrásnak.
– Jó ember vagy András, leszek a feleséged.
Karácsonykor egybekeltek, és boldogan éltek a takaros gerenda házban az erdő közepén. Még egy szép kis vörös cicát is befogadtak magukhoz. Amikor pedig gyerekeik születtek, minden karácsonykor elmesélték nekik ezt a szép téli regét az elvarázsolt királykisasszonyról.
VÉGE
Palásthy Ágnes
Ágnes mesél
Ágnes mesél
