De mit is keresnek a Kern által megszemélyesített, egykor grundon focizó szemüveges, a kivándorlással félig amerikaivá vált értelmiségiek és szerencselovagok? A Kvartettről Hegedüs Barbara írt.
A Kvartett a Pesti Színházban
1989. A rendszerváltás előtt járunk néhány másodperccel, és ebben az évben mutatja be a Vígszínház Kornis Mihály Körmagyar című darabját is. A legendás előadás valahanyadik jelenetében Kern András hatalmas virágcsokorral jelenik meg a színen és becsenget az Igó Éva által játszott színésznő lakásába. Odabent régi rossz mosógép zakatol, szakadt Schwarzenegger-plakát virít a hasadások szabdalta falon, a sarkok a szocialista panellét áporodott levegőjét árasztják. A Kern által játszott figuráról hamar kiderül, hogy Amerikába szakadt hazánkfia, sokszoros milliomos, aki befektetni jött a rendszerváltás hajnalán, de hamar ráébred, hogy annak a meghittnek gondolt-emlékezett városnak, amit ő keresni és keblére ölelni tért haza, már nyomát sem találja.
2014. Pesti Színház. Jó, ne szaladjunk ennyire előre: 1996. Ekkor született meg Kornis kortársának, Spiró Györgynek Kvartett című darabja. A drámát a Pécsi Harmadik Színház mutatta be 1997-ben, tavaly pedig a Pesti Színházban Marton László rendező vette elő és porolta le (a Váci utcai teátrum mellesleg 2007-ben a Körmagyarba is megpróbált ezredforduló utáni friss levegőt pumpálni). Kern András (a Vendég) a színdarab nyitójelenetében hatalmas virágcsokorral csenget be egy áporodott levegőjű panellakás ajtaján: zörög a kulcs, nyílik a hevederzár, csinos színésznő helyett ezúttal nyúzott háziasszony nyit ajtót. Az élő kellékek változtak, a végeredmény ugyanaz: a gazdag ember nem találja, amit keres, és csalódottan távozni kényszerül.
De mit is keresnek a Kern által megszemélyesített, egykor grundon focizó szemüveges, a kivándorlással félig amerikaivá vált értelmiségiek és szerencselovagok? Valamit, ami sosem létezett, és ami a rendszerváltás után önmaga még elrettentőbb, torz paródiájába fordult. Hazát keresnek, gyökereket, családot és szeretetet – csupa olyan dolgot, amit száműzött magányukban érleltek naggyá és nemessé, és amit nem kapnak meg, hiába kínálnak cserébe pénzt, testi szerelmet, egy csipetnyi Amerikát.
A Vendég furcsa magyart beszél: még emlékszik rá, hogy a viheder Jókainál a sújtólég, a magyar mondatokba mégis minduntalan angol szavakat kever – csak úgy röpködnek a manpower-ek, a skillek, a security-k. A másik oldal azonban nemcsak a nyugat nyelvét nem érti: a magyarul elhangzott mondatok is süket fülekre találnak, mintha külön szótár kellene a megértésükhöz. De kik képviselik ezt a másik oldalt? A Kvartettben egy karikaturisztikusan ábrázolt magyar panelcsalád. Repetitív létezést kialakító, félszenilis nyugdíjas szövőnő (a Feleség – Börcsök Enikő): pótcselekvésként megállás nélkül szvettereket kötöget, amivel dugig van a lakás, senki nem hordja őket. Motyogó beszédje a cselekvés legelemibb szintjeit érinti: az ebédet, a család tagjainak listaszerű sorolgatását, férje életfilozófiájának monoton, gyakran ismétlődő idézgetését. Hites ura (az Öreg – Hegedüs D. Géza) komplett összeesküvés-elméletek hordozója, szorgosan őrzi a kommunista tűz pislákoló lángját, marxista-leninista szemináriumokon bemagolt közhelyekben kommunikál, kódexírókat megszégyenítő alapossággal másolja a korabeli újságokat a könyvtárban, mert hite szerint a múltat a jövő úgyis meghamisítja-megsemmisíti. Lányuk (a Nő – Péter Kata) megkeseredett harmincas, a pénzimádó, haszonelvű új generáció oszlopos tagja, aki valamennyire beszél angolul, és lelkesen használja könyvelő szakmájának bizarr zsargonját: offshore, hitelkamat, tőzsdeindex. A gazdag Vendég ajánlatára egyedül ő mond buzgón igent, még saját lányát is feláldozná a vagyon oltárán – igaz, azzal a meggyőződéssel, hogy csak a javát szolgálja. Kiszolgáltatott, emberszerűtlen, életben felejtett kompánia. Őket vásárolná meg családjául a fehér lovon – márkás sportkocsin – érkező amerikás magyar. Merthogy a férj annak idején, 1957-ben megmentette őt a forradalmat követő számonkérésektől, és ezt a jótettet szeretné meghálálni. A férj, a hithű kommunista azonban nem akar emlékezni semmire – az egymás melletti elbeszélések már ott elkezdődnek, amikor a Feleség, aki következetesen “biztosítósnak” nézi a Vendéget, ellenforradalomként dekódolja 1956 felemlegetését.
A Pesti Színház színpada kihasználatlan marad, az óriási térben nem éreznénk magunkat klausztrofób egérlyukba zártan. Az apró díszlet, a panellakás egyenkonyhája az előadás kezdetével a színpad szélére húzódik, a látvány azonnal szűk térbe vonzza be a nézői tekintetet, a színészek egészen közelről játszanak az arcunkba. A konyha tipikus nyolcvanas-kora kilencvenes évekbeli prolikellékekkel berendezett lyuk: viaszosvászon az asztalon, szarvasos falvédő, gázrezsó, koszfoltos hűtő, az ablakon ki lehet látni az égre, de inkább befedik egy ronda fehér csipketerítővel. Szinte érezzük az állandó főzés nyomait, mintha csirke- és káposztaszag, mákostésztától sűrű levegő gomolyogna a nézőtér körül is. A láthatatlan nappaliból beszűrődik a tévé ordító hangja, Ejroszport, hangzik el a feleség szájából vagy hússzor, a családfő ezzel tölti ki napjait, ha épp nem a könyvtárban másol, az asszony a negyvenedik, senki által nem hordott szvettert köti. Aztán színre lép a deus ex machina, bekopog az amerikai isten, és kezdetét veszi egy másfél órán át tartó groteszk, keserűen röhögtető dialógus, melyből kiderül, hogy a mindent uraló amerikai felszínességben csalódott disszidens és a homo kádárikusz is bezárult saját nyelvi és ideológiai horizontjába, és értelmes párbeszéd köztük, a planéta ezen részén – talán máshol is – teljességgel elképzelhetetlen.
A Körmagyar és a Kvartett egymáshoz közeli időben született, a szövegekben egymásra reflektál Kornis és Spiró, akik valami nagyon hasonlót gondolnak a rendszerváltás környéki prolikról és kívülálló gazdagokról, erkölcsökről, változásról illetve változhatatlanságról. Kérdés, hogy a Kvartett 2015-ben mennyire aktuális, mit mond nekünk, a jelen embereinek. A Pesti Színház előadásából kicsit hiányzott az aktualizálás, zavart, hogy még egy 1996-os naptár is kint lóg a díszlet-konyhaszekrényen, nehogy azt higgyük: ez akár itt és most is történhetne (így, ebben a formában talán már nem is). Börcsök Enikő kvázi-mimikátlan, repetitiv játéka mögött néha felsejlik a bízni vágyó fél- vagy egész mosoly, ritkán és váratlanul előtörő könnyei múltat, valamikor megvolt érzelmeket sejtetnek (például amikor a Vendég legalább a falvédőt elvinné, de az asszony nem engedi, mert emlék – több nem derül ki). De a gonoszság is egy pillanat alatt süvít ki belőle, amikor lányára toppant: miért nem lettél fiú. Az előadás csúcsalakítása kétségtelenül az övé. Kern András újrajátssza-keveri a már többször említett Körmagyar-féle milliomost: a magányos ember végső kétségbeesése kimarad játékából, az alkotásban hívő építészt némi cinizmussal idegeníti távolabb a nézői azonosulástól. Hegedüs D. Géza viszont túl arisztokratikus a férj szerepében: hiába vakargatja koszosfehér atlétája alól elővillanó hasát, szépen kerekített mondatai és zengő hangja mögé nehezen tudom odaképzelni a makacs, fontosnak hitt elvekbe kapaszkodó, bukott kommunistát. A lányukat alakító Péter Kata keserű arckifejezése, fáradt szeme, hajszolt viselkedése viszont hitelesebben ittenivé teszi a figurát, mint a darab helyenként ma már kicsit szájbarágósan csengő dialógusai.
A Kvartett minden hibája ellenére emlékezetes alkotás, harmincöt nézői év felett kétségtelenül. A máig érvényes referenciapontok – a szimbolikus 1956, a pénz szerepe, a szegénység nem szűnő társadalmi problematikája, a közös nyelv ellenére egymást nem értő társadalmilag vagy politikailag polarizált csoportok – azonban megfelelő fogódzókat kínálhatnak a fiatalabbak számára is.
Hegedüs Barbara
