„A téves hívással kezdődött minden. Három ízben csengett a telefon az éjszaka közepén, és a hang a vonal túlsó végén olyasvalakit kért, aki nem ő volt.” Paul Auster New York trilógia című kötetéből egy részletet közlünk az Európa Kiadó ajánlásával.
Paul Auster (1947) amerikai regényíró, esszéista, költő és műfordító a 80-as évek közepén vált szélesebb körben ismertté kísérleti detektívregény-sorozatával, a New York trilógiá-val.
Ennek első darabja, az Üvegváros egy Quinn nevű, álnéven publikáló író története, akit felbérelnek, hogy kövesse Stillmant, a börtönből szabaduló filozófust, hátha az meg akarja ölni a fiát. Ahogy Quinn elmélyed az ügyben, egy olyan labirintusba téved, amelyben a szereplők kiléte egyre zavarosabb lesz, s már-már szétválaszthatatlan, mi tény és mi fikció.
A Kísértetek című második regény a detektívtörténet lecsupaszított váza. Az ügy eléggé egyszerűnek látszik. White kívánsága, hogy szemmel tartson egy Black nevezetű egyént, amíg csak szükségesnek mutatkozik. Míg Brownnak dolgozott, Blue elég sok hasonló jellegű munkát végzett, és úgy tűnik, ez az ügy sem lesz másmilyen, talán még könnyebb is az átlagnál így kezdődik a történet, amelyben végül csak arra a kérdésre kapunk választ, hogy ki kicsoda és miben sántikál, arra azonban nem, hogy mit is jelent ez az egész. Sötéten, titokzatosan érik a múltban a jelen, jelenben a jövő – írja Auster. Ilyen a világ: vakon tapogatózunk, lépésben, szavanként botorkálunk előre. Keserves a tudás, s gyakorta bizony nagy árat kell fizetnünk érte.
A bezárt szoba főszereplőjének egyes szám első személyű története a hasonmás-téma variációja. A narrátor egy eltűnt és halottnak hitt író, Fanshawe kéziratának birtokába jut, amelynek publikálása valóságos irodalmi szenzáció. Oly mértékben azonosul ezzel az íróval, hogy még a feleségét is elveszi, holott tudja egyedül ő tudja, hogy Fanshawe valójában él. Ez a nyomozás, melynek során irodalmi alakok kopírozódnak egymásra, az önazonosság-keresés parabolájaként olvasható, s mint ilyen, nem csak a trilógiát zárja le, hanem továbbmutat a későbbi magyarul ugyancsak egytől egyig megjelent Auster-regények felé.
Paul Auster: New York trilógia
(Részlet a könyvből)
A téves hívással kezdődött minden. Három ízben csengett a telefon az éjszaka közepén, és a hang a vonal túlsó végén olyasvalakit kért, aki nem ő volt. Jóval később, amikor már képes volt elgondolkodni a történtek felett, arra a következtetésre jutott, hogy a véletlen az egyetlen kézzelfogható valóság. Ez azonban jóval később volt. Kezdetben semmi mást nem érzékelt, mint magát az eseményt és következményeit. Hogy végződhetett volna másképp is, vagy hogy az első szó, mely elhagyta az idegen ajkát, eleve eldöntött mindent, bennünket nem is érdekel. Egyedül a történet számít, és hogy jelent-e valamit vagy sem, az pusztán a történetből nem derül ki.
Ami Quinnt magát illeti, vele kapcsolatban szükségtelen különösebb részletekbe bocsátkoznunk. Hogy ki volt ő, honnan jött és mivel foglalkozott, nincs nagy jelentősége. Tudjuk róla, példának okáért, hogy harmincötödik életévében járt. Valaha családos ember volt és apa, de felesége is, kisfia is meghalt. Azt is tudjuk róla, hogy könyveket írt. Detektívregényeket, hogy pontosak legyünk. Regényeit William Wilson álnéven írta, évente átlag egyet, amiért éppen elegendő pénzt kapott, hogy szerényen eléldegéljen egy kisebb New York-i lakásban. Mivel egy-egy regény megírása öt-hat hónapnál több időt nem igényelt, az év fennmaradó részében szabad volt, azt csinált, amit akart. Könyveket olvasott, tárlatokra, moziba járt. Nyáron baseballt nézett a tévében, télen operát hallgatott. Mindennél jobban szeretett azonban gyalogolni. Csaknem mindennap, esőben, hóban, napsütésben elment otthonról és a városban kóborolt, minden igazi cél nélkül; csak ment, amerre a lába vitte.
Számára New York a kimeríthetetlen tér, léptek végtelen labirintusa volt: függetlenül attól, messzire gyalogolt-e, s hogy milyen alaposan kiismerte már minden negyedét, utcáját, a város mindig a tökéletes elveszettség érzését keltette benne. És nem csak a városban: úgy érezte, önmagában vész el. Valahányszor gyalogolni ment, mintha hátrahagyta volna személyiségét; azzal, hogy az utcák forgatagába vetette magát, hogy lényét egyetlen nyitott szemre redukálta, végre sikerült kibújnia a gondolkodás kényszere alól, elmerült egyfajta lelki békében, boldog belső ürességben, ami semmi máshoz nem volt fogható. A világ kívüle volt, körülötte, előtte, és olyan sebesen változott, hogy lehetetlen volt sokáig elidőznie egyetlen dolog felett. A lényeg a mozgásban rejlett, az aktusban, ahogy egyik lábát a másik elé helyezi, átengedi magát teste ritmusának. A céltalan bolyongásban minden hely egyenértékűvé vált a számára, teljesen mindegy volt, merre jár. Legjobban azok a gyaloglásai sikerültek, amikor úgy érezte, nincs is sehol. És végső soron egész életében erre vágyott: hogy ne legyen sehol. New York volt az a légüres tér, amit felépített maga köré; ráébredt, hogy esze ágában sincs valaha is elmenni innen.
Régebben Quinn még várt valamit az élettől. Fiatal korában több kötet verset is publikált, drámákat, kritikát, esszéket írt, számos hosszabb fordításon dolgozott. Később azonban egyszerre feladta mindezt. Egyik énje meghalt, mondta barátainak, és nem szeretné, ha visszajárna kísérteni. Ekkor kezdte használni a William Wilson nevet is. A Quinn nevű énje nem tudott már könyveket írni, és bár bizonyos tekintetben tovább élt, végérvényesen meghalt a többi ember számára.
Azért nem hagyta abba az írást, mert úgy érezte, semmi másra nem alkalmas. A detektívregény látszott a legértelmesebb megoldásnak. Nem kellett soká törnie a fejét, míg kiagyalt egy kellőképpen kusza rejtélyt, s jól írt, minden különösebb erőfeszítés nélkül, ami gyakran őt magát is meglepte. Mivel nem tekintette úgy, hogy ő e könyvek szerzője, nem érzett felelősséget irántuk, s nem is kényszerült mentegetőzni önmaga előtt. William Wilson végső soron kitalált személy volt, s még ha Quinn agyában született is meg, most már független életet élt. Quinn tisztelettel, alkalmasint csodálattal adózott neki, az azonban meg sem fordult a fejében, hogy ő és William Wilson egy személy volnának. Ezért is nem fedte fel soha álnevét. Ügynöke sem ismerte; kizárólag levélben érintkeztek, Quinn postafiókot tartott fenn külön erre a célra. Hasonlóképpen állt a helyzet a kiadóval is, aki a szerzői honoráriumot ezen az ügynökön keresztül fizette. Egyetlen William Wilson-könyv sem közölt fényképet vagy életrajzi jegyzetet a szerzőről. Nem szerepelt az írók névjegyzékében sem, sohasem nyilatkozott, és minden levélre, amit William Wilson kapott, az ügynök titkára válaszolt. Amennyire Quinn meg tudta ítélni, a titokról nem tudott senki. Kezdetben, amikor barátai megtudták, hogy már nem ír, kérdezgették, miből akar megélni. Mindig ugyanazt felelte: hogy feleségétől havi járadékot örökölt. Igazából azonban feleségének sohasem volt pénze; és lassan Quinn-nek sem volt már többé egy barátja sem.
Több mint öt év telt el azóta. Quinn már nem gondolt állandóan a kisfiára, és nemrég felesége arcképét is eltávolította a falról. Néhanapján meglepte ugyan az érzés, milyen is volt a karjai közt tartani hároméves gyerekét, a szó szoros értelmében azonban nem gondolt, sőt nem is emlékezett már rá. Ez csak fizikai értelemben vett érzet, a múlt egy lenyomata volt, amely a testében maradt, s amely fölött nem rendelkezett. Egyre ritkábban is jelentkeztek az ilyen pillanatok, s többnyire úgy tűnt, bizonyos dolgok elkezdtek kicserélődni Quinnben. Nem akart már mindenáron meghalni. Még kevésbé állíthatjuk azonban, hogy különösebben örült volna, hogy él; de legalább nem méltatlankodott miatta. Élt, és érdekesnek, sőt egy idő múltán valósággal lenyűgözőnek találta ezt a csökönyös élni akarását. Mintha rejtélyes módon túlélte volna önmagát, mintha valami különös halál utáni életet élne. Nem aludt már meggyújtott villany mellett, és több hónapja nem tudta felidézni egyetlen álmát sem.
Éjszaka volt. Quinn az ágyban feküdt és cigarettázott, hallgatta, hogy veri az eső az ablakot. Azon gondolkodott, mikor áll el, s hogy vajon reggel hosszabb vagy rövidebb sétához érez-e majd késztetést. Nyitott könyv feküdt mellette a párnán, lapjával lefelé: Marco Polo utazásai. Amióta két héttel korábban befejezte a legutóbbi William Wilson-regényt, Quinn többnyire tétlen heverészett. Könyveinek narrátora, Max Work, a magándetektív újabb mesterien kidolgozott bűntett-hálót bogozott szét, számos verekedésnek volt aktív résztvevője, élete nemegyszer függött egyetlen hajszálon. Erőfeszítései Quinnt is a végsőkig elcsigázták. Nagyon közel került Workhöz az évek folyamán. Míg William Wilson némiképp elvont figura maradt, Work egyre inkább életre kelt. A személyiségtrióban Wilson mintegy hasbeszélőként dolgozott, Quinn volt a bábu, és Work a nagy attrakció, a hang, mely vállalkozásuknak értelmet adott. Ha Wilson nem volt is több, mint illúzió, igazolta, szentesítette a másik kettő létét. Ha nem élt is, híd volt, melyen Quinn átkelhetett önmagából Workbe. Work pedig apránként egyre fontosabb tényező lett az életében, egyik énje, testvére lett, társa a magányosságban.
Újra felemelte a Marco Poló-t, és az első oldalt kezdte olvasni. „Természetesen akad benne egy s más, amit nem láthatott, de ezeket szavahihető és idézésre méltó emberektől hallotta; mi tehát írásba foglaljuk a látott dolgokat úgy, ahogy látta őket, és a hallottakat úgy, ahogy hallotta: és nem fogja a hamisságnak egyetlen foltja sem bemocskolni könyvünk igazságát, és senki, aki olvassa vagy hallgatja, nem fogja mesének minősíteni tartalmát.” Quinn éppen mérlegelni kezdte volna e szavak értelmét, azok nyers önbizalmát latolgatva elméjében, amikor megcsörrent a telefon. Jóval később, amikor képes volt már rekonstruálni az azon az éjszakán történteket, felidézte, hogy az órára pillantott, tudomásul vette, hogy éjfél is elmúlt, és csodálkozott, hogy lehet ilyen későn telefonálni. Több mint valószínű, gondolta, hogy valami kellemetlenség lesz. Kikecmergett az ágyból, meztelenül odament a készülékhez, s a második csöngetésre felvette a kagylót.
– Igen?
Hosszú csöndet hallott a vonalban, és egy pillanatig arra gondolt, hogy az illető letette. Aztán gyengén, mintha nagyon messziről beszélne, megszólalt egy hang: semmi másra nem emlékeztetett, amit Quinn valaha is hallott életében. Gépies volt, s egyszersmind érzéssel teli, suttogásnál alig hangosabb, s mégis tisztán hallható, annyira színtelen, fénytelen, hogy képtelenség volt megállapítani, férfi vagy nő hangja-e.
– Halló! – szólt a hang.
– Ki beszél? – kérdezte Quinn.
– Halló!
– Itt vagyok, hallgatom. Ki beszél?
– Paul Austerral beszélek? Paul Austerral szeretnék beszélni.
– Nincs itt senki ilyen nevű ember.
– Paul Auster. Auster Nyomozó Iroda.
– Sajnálom. Bizonyára rossz számot hívott.
– Életbe vágó dologról van szó.
– Semmit sem tehetek önért. Itt nincs semmiféle Paul Auster.
– Nem érti. Az idő lejár.
– Éppen ezért azt tanácsolom, tárcsázzon még egyszer. Ez itt nem nyomozó iroda.
Quinn letette a kagylót. Ott állt a hideg padlón, nézte lábfejét, térdét, kókadt fütykösét. Egy rövid pillanatra sajnálkozás fogta el, hogy ilyen kurtán leszerelte a telefonálót. Lehet, hogy érdekes lett volna egy kicsit belemenni a játékba. Kikérdezhette volna az ügyről, talán még segíteni is tudott volna. „Meg kell tanulnom gyorsabban kapcsolni az ilyen helyzetekben” – gondolta.
