„Nincs oly rossz kert, melyben valami hasznos fű nem volna. Nincs oly rossz könyv, melyben semmi jó nem találtatnék.” 380 éve, 1637. március 19-én hunyt el Pázmány Péter író, hitszónok, esztergomi érsek, a magyarországi ellenreformáció legjelentősebb alakja, a magyar nyelv egyik legnagyobb mestere.
1570. október 4-én született Váradon ősi nemesi családban, amely ekkor református vallású volt. Anyja halála után apja, Pázmány Miklós bihari alispán másodszor is megnősült, s mivel új felesége katolikus volt, fiával együtt katolizált. Pázmány 1583 és 1587 között a kolozsvári jezsuita gimnázium növendéke volt, majd 1588-ban, miután elvégezte a filozófia első évét, belépett a rendbe. Elöljárói hamar felismerték kitűnő képességeit, s a legjobb külföldi iskolákba küldték tanulni. 1588-90-ben Krakkóban és Jaroslawban volt novícius, innen Bécsbe került, ahol 1593-ig filozófiát hallgatott. Bécsből Rómába küldték, s 1593-tól négy éven át a Collegio Romano teológusnövendéke volt. 1597-ben Grazba vezetett útja, ahol három évig filozófiát oktatott.
1600-ban Vágsellyére, majd Kassára küldték gyóntatónak. E néhány itthon töltött év alatt 1603-ban megírta első vitairatát, a Magyari István protestáns prédikátor Az országokban való sok romlásoknak okairól című könyvére írt Feleletet. Ugyanebben az évben visszatért Grazba, ahol teológiát tanított, ekkoriban született meg Imádságoskönyve, az első magyar katolikus imakönyv. 1606-ban teológiai doktor lett, a rá következő évben visszatért Magyarországra, s Forgách Ferenc érsek mellett az ellenreformáció irányítója lett. E tevékenységének köszönhetően számos főúri család tért vissza a katolikus hitre. Részt vett az 1608-as országgyűlésen, ahol tiltakozott a jezsuiták száműzetését kimondó határozat ellen, s ugyanakkor állást foglalt a protestánsoknak adható vallásszabadság mellett. 1609-ben írta meg az Alvinczi Péter ellen írott Öt szép levél című vitairatát, amely talán e műfaj legkiemelkedőbb darabja. Alvinczi válaszára szinte azonnal replikázott az Alvinczi feleletének megrostálása című írásával.
1613-ban hitvitáinak tanulságait leszűrve, korábbi műveinek tételeit összefoglalva és kiegészítve elkészítette a katolikus hitvédelem monumentális szintézisét, amely az Isteni igazságra vezérlő Kalauz címmel jelent meg. Művében Pázmány az addigi viták gyújtópontjába került kérdésekben fejtette ki álláspontját, így többek között a jócselekedetekről, a szentségekről, az üdvözülésről, a papi nőtlenségről, a pápaságról és a Biblia értelmezéséről.
1615-ben Forgách érsek halála után az akkor már külföldön is elismert Pázmányt tartották a legesélyesebb jelöltnek az érseki székre. 1616-ban a pápa feloldotta jezsuita fogadalma alól, s turóci préposttá, majd esztergomi érsekké nevezte ki. E tisztséggel egyben az ország főkancellárjává is vált, s a királyi tanácsban is jelentős szerephez jutott. Politikusként az erdélyi török-orientációval szemben a Habsburgokra támaszkodva vélte kiűzhetőnek a törököket, s ezért erőteljes propagandát folytatott Ferdinánd főherceg magyar királlyá választása érdekében. 1618 júliusában aztán ő koronázta meg az uralkodót, aki II. Ferdinánd néven lépett trónra.
Írói és politikusi tevékenysége mellett lankadatlan buzgalommal dolgozott a katolikus egyházi kultúra fellendítésén is, s támogatásával sorra létesültek a jezsuita rendházak, kollégiumok, iskolák, könyvtárak, nyomdák. Felismerte azt is, hogy az oktatásnak rendkívüli nagy szerepe van a nemzet fejlődésében, s ennek érdekében 1623-ban Bécsben létrehozta a Pázmáneumot, a magyar papnevelő intézetet, majd 1635-ben megalapította a nagyszombati egyetemet, amelynek jogutódja, az Eötvös Loránd Tudományegyetem, folyamatosan bővülve és átalakulva a mai napig fennáll.
„Pázmány Péter (Nagyvárad, 1570 – Pozsony, 1637) esztergomi érsek, bíboros, a magyarországi ellenreformáció vezető alakja, író. „Maga vallja, hogy ‘felmelegített tintával’ ír. Tollán forró tinta, kalamárisában pedig tűz van, égi szikra, de a poklok kénköves lángja is. Füstölgő állapotban kotorja ki szavait, melyeken még érzik egy barbár élet nyersesége, s minden tő és gyök messze-messze időről regél. Ő maga a magyar próza atyja és törvényhozója, öntudatos stílusművész, aki már a 17. század elején becsüli a művészi gondot, inti a prédikátorokat, hogy ne rögtönözzenek… Azon a nyelven, amelyen még csak enni és inni lehetett, kérni és meghányni-vetni a családi élet történéseit, a földművelés kezdetleges műveleteit, egyszerre leheletnyi gondolatárnyalatot bűvöl elő, váratlanul hangot ad a harag, szeszély, önkívület és részvét minden rezzenésének. Nincs többé lehetetlen ezen a nyelven. Még csak néhány húrja van, de azért úgy játszik rajta, mint hangszeren. Csodát művel.” (Kosztolányi Dezső)
Műfordítóként is jeles személyisége volt irodalmunknak, neki köszönhető Kempis Tamás Imitatio Christi című művének magyarra fordítása, a Kempis Tamásnak Krisztus követésérül négy könyvei, amelynek ajánlásában megfogalmazta a műfordítás máig érvényes alapelvét, a tartalmi pontosságot és a csiszolt, szép magyar stílust.
1636-ban az erdélyi fejedelmi trónért folyó küzdelemben sikeresen közvetített I. Rákóczi György és Bethlen István között, s addigi Erdély-ellenes álláspontját feladva, egy Habsburgoktól független, erős és önálló Erdély szükségességét hangoztatta.
1636-ban jelent meg addig hitszónoki tevékenységének összefoglalása, a több mint száz prédikációját tartalmazó gyűjteménye, amelyet sokan legjelentékenyebb művének tartanak. Beszédeiben, mint a katolikus egyház erkölcsi vezetője, normát, útmutatást kívánt adni a mindennapok számára. Etikájának központi eleme a szándék, amely tetteinket minősíti, de nagy jelentőséget tulajdonított az akaratnak és az okosságnak is.
„Nincs hamisabb dolog, mint mikor az ember azt gyűlöli, amit nem ért, ha szinte gyűlölségre méltó volna is. Mert akármi is akkor méltó gyűlölségre, mikor megismerjük méltó voltát: mely isméret nélkül nincs igaz mentsége az gyűlölségnek. Ha jól megértenék, semmiképpen nem gyűlölhetnéjek. De csak ebben restül meg az emberi elmének nyughatatlan volta; érteni sem akarják, amit egyszer mód nélkül meggyűlöltek.” (Pázmány Péter: Pázmány Péter művei)
1636-ban utoljára prédikált hívei előtt, ezt követően romló egészségi állapota visszavonulásra kényszerítette. 1637. március 19-én hunyt el Pozsonyban, végakaratához híven az itteni Szent Márton székesegyház kriptájában temették el.
Nézeteit sokan vitathatónak tartották, abban azonban mindenki egyetért, hogy Pázmány a magyar nyelv legelszántabb védelmezője, s egyben egyik mestere is volt. Írásai valóságos stílusbravúrok, jellemzői a többszörösen összetett körmondatok, a képekben való láttatás, olykor az élőbeszéd elevensége, s háttérben a hatalmas műveltség és életismeret. Ahogyan Kosztolányi írta róla: „tollán forró tinta csordogál, kalamárisában pedig tűz van, égi szikra, de a poklok kénköves lángja is.”
