A lényeg a hiány. Nemde? Amit nem látsz, az esetleges, ami csak a fantáziád műve. Nos igen, kivéve ebben a darabban. Mert itt aztán minden morális, erkölcsi, érzelmi, politikai mozzanatot ismerünk. Minden szereplő motivációja nyilvánvaló és recitálva, ismételve belénk vésődik. Épp ez a nyugtalanító hatása Székely Kriszta rendezésének. Mert itt tényleg csupán nézők vagyunk, és valami nagyon hiányozni fog… – Puskás Tibor gondolatai a Poppea megkoronázása c. darabról.
Poppea megkoronázása – avagy zéró összegű játék a világ?!
A Poppea megkoronázása a Katona József Színházban
Szögezzük le, hogy Claudio Monteverdi XVII. században született műve barokk opera. Méghozzá a korstílus és az opera műfaj nevezetes darabja. Színpadra állítása azért is megsüvegelendő, mert csupán töredékében maradt fenn. Ám az alkotók egyáltalán nem véletlenül választották ezt a töredezett világot, és nem véletlen, hogy klasszikus értelemben vett operaénekes csupán egy van a játszók között (talán nem spoiler, ha eláruljuk, hogy a filozófus, Seneca basszusa az). Mert hát a lényeg a hiányban, azaz a hiányzó részek kitöltésében van.
Nem nagyon van kit szeretni ebben a másfél órában, szóval mit csináljunk? Akarom mondani, én szeretnék azonosulni. De hát kérem, nem hagyják! Akkor most hova helyezkedjünk? Akarom mondani, kit szeressünk? Vagyis…
Nincs vagyis. A lepusztított érdek, a szenvtelen szenvedély, a középkori zsigeriséget meg nem haladó testiség, a minden mértéket meghaladó filozofálás, az ismétlés, az énekelve ismétlés van. És közben jelenkori beszélgetések, aktuális kiszólások, magamutogató mai minden-istenségek és összességében hétköznapi semmiségek jönnek-mennek.
Rá kell ébredni, és ahogy megyünk előre a darab idejében, egyre többen ébrednek rá, hogy az egész irónia. És az irónia akkor is vicces, amikor horroriróniába csap át.
Így hát képtelenség arról mesélni, hogy a vezető színészek, Jordán Adél vagy Nagy Ervin milyen zseniálisan bújtak bele a karakter bőrébe. Itt ugyanis nincsenek karakterek. Itt csak vágyak, szándékokká szelídült akaratok, megalomán semmiségek és hétköznapi eltakarhatatlanságok vannak.
Bocsássa meg a nagyvilág, hogy a motívummá, képzetekké lényegült színészek megsüvelegendően énekelnek, recitálnak. Engedje meg a szórakozni vágyó hétköznap, hogy a zenekar hibátlanul barokk, egységesen körmönfont. Derüljenek a komor átlagok, hogy íme, nincs semmi új, de mégis van izgalom. Mert alig várjuk, hogy legyen egy fix pont. Ahogy Arisztotelész is mondta. Hogy végre magunk felé mozdíthassuk az Univerzumot… De nem. Ezt nem fogod megkapni. Neked kell a saját megalo-mentes életedet értékelni. Ugyanis nem vagy Nero, se Poppea.
Érdemes-e belehalni a legfőbb vágyunkba? Nincs olyan játék, ahol erre hatost dobhatunk. De van ez a középkori misztériumba barokkosan beleénekelt, tanulság nélküli ironikus tanmese. A Poppea megkoronázása a Katonában olyan játék, hogy a derű ellenére semmi mulatságos nincs benne. Sőt, komolyan, még nyerhetünk is.
Puskás Tibor
