„S akkor elkezdődött valami, amiről csak verset lehet írni… akkor kezdődött volna az ifjúság? S micsoda évek! Te maradtál meg? Vagy a másik?” Önéletrajzi írásával a magyar líra egyik legismertebb alakjára, a 110 éve született Radnóti Miklósra emlékezünk.
Radnóti Miklós költő 1909. május 5-én született, szülei évszázadok óta Magyarországon élő izraelita vallású családból származtak. Édesanyja, Grosz Ilona (1881-1909) és ikertestvére a születésekor meghalt. 1921-ben meghalt édesapja, Glatter Jakab (1874-1921) kereskedő is. Radnóti egész életére kihatott, hogy születése édesanyja és ikertestvére, öccse életébe került, amit eltitkoltak előle.
1927-ben kereskedelmi érettségit tett. 1930-ban a Szegedi Ferenc József Tudományegyetem bölcsészeti karán tanult tovább. 1934-ben magyar-francia szakos tanári diplomát szerzett. Ugyanebben az évben sikeres doktori szigorlatot is tett. Zsidó származása miatt azonban nem taníthatott.
1935-ben feleségül vette az ugyancsak zsidó származású Gyarmati Fannit. 1943-ban feleségével együtt a római katolikus vallásra tért át. Sík Sándor paptanár, költő, akihez baráti szálak fűzték, keresztelte meg őket a Szent István bazilikában. Az 1940-es évek politikai viszonyai és származása miatt barátai kérték, hogy hagyja el az országot. Ugyancsak hívták külföldi barátai is. De ő nem ment. 1940-ben, majd 1942-ben is behívták munkaszolgálatos katonának. 1944-ben a harmadik munkaszolgálatából már nem tért vissza.
Felesége hű maradt férjéhez, nem ment újra férjhez. Élete végéig őrizte férje emlékét.
Radnóti Miklós: Ikrek hava
(részlet)
– Szóval haza akarsz menni?
– Haza! – válaszolok gyönge daccal, minden meggyőződés nélkül. Hirtelen értelmetlen ijedtség támad bennem. Hangomra az ágy emelkedni kezd, visszatér régi helyére, a bácsi mellé.
– Te most már itt vagy itthon, – válaszol és a mennyezetre pillant. Hová is mennél?
– Haza. Anyához és az Ágihoz.
– Anyához, anyához… – Csönd, a bácsi nem néz rám, mellém néz valahová. – A nevelőanyádhoz! – mondja hosszú szünet után, kilöki magából a szót, örül, hogy túljutott rajta, feláll és járni kezd a szobában. Ülök az ágyban, a torkom hirtelen bedagad, sírás fojtogat és düh. Nem igaz! – lobban fel bennem és kiáltani akarok.
– De, de… a nevelőanyád, – jön a válasz, megelőzve a tiltakozást, most már a rémület kap el, érzem a nyugodt hang mögött az izgalmat, a járkálás gyorsabb lesz, követem a tekintetemmel.
– …Elég nagy fiú vagy már, megtudhatod. Jó asszony, szeresd is, tíz évig nevelt, az anyád is volt az anyád helyett, de…
– Nem igaz!
– De igaz, fiam. Az anyád, az édesanyád meghalt, amikor te születtél. Egy éves voltál már te, szegény apád akkor vette feleségül az anyádat.
– Hazudik!
Leül újra a székre, az ágyam mellé és rámnéz. A hangja fáradt és meleg.
– Miért hazudnék, kisfiam? Ez így van! És az anyád nagyon szegény, nem tud két gyereket nevelni. Ő nem akarja, azt mondja, hogy ő dolgozik és eltart téged is, de az nagyon nehéz. Mondd meg neki, hogy itt maradsz.
– Nem maradok!
– Édes, édes fiam, miért nehezítenéd az anyád dolgát!
– De nem igaz, hogy anya nem a mamám!
– Anna! – kiált a bácsi a szomszéd szoba felé és feláll. Ijedten jön be a néni, sápadt. –
Felszökik a láza, – mondja és elkapja rólam a tekintetét. Hol a kép? – kérdi a bácsi, félszeg mozdulatot tesz és topog a lábával.
Ülök az ágyban, szúrást érzek a szememben, didergek és tudom, hogy igaz. Egyszer régen egy boltban voltunk anyával vásárolni, a kereskedő ismerősként üdvözölte, rokonokról érdeklődött, Ági is, én is megmondtuk a nevünket s énrám azt kérdezte a kereskedő, hogy: „A fiút kapta, úgye?”
– Kaptam? Szültem uram! – És magához ölelt. Felnéztem anyára, láttam, hogy ujját a szája elé teszi és haragosan ingatja a fejét. Sokat beszéltek még, s mikor eljöttünk, nekiestem:
– Miért mondta az az ember, hogy anya kapott engem?
– A bácsi összetévesztett téged valakivel.
– Kivel? Kit kaptak?
– Engem is kaptál? – érdeklődött Ági vékonyka hangon, ijedten. Anya méregbe jött.
– Senkit sem kaptam! Ne butáskodjatok. A bácsi összetévesztett a Fazekasékkal, azok kaptak egyszer egy gyereket.
– Kik a Fazekasék? – hallom a hangom és összezavarodik bennem a kapott gyerek és a szült gyerek, mert a szült gyerek is kapott gyerek, s minden gyerek előbb nagy tengerben úszkál, de a kapott gyerek Ági, mert őt kapta anya Istentől egyszer, még emlékszem is rá. A Bakácstéren kapta, a klinikán. Apa virágot vett nekem és oda kellett adnom anyának, mikor meglátogattuk.
– Fazekasék nincsenek is, – didergek, – a Fazekasék mi vagyunk… én vagyok a kapott gyerek!
A néni jön be, kis mélyedést paskol a paplanon s egy képet tesz elém. Itt az anyád, látod, nem hazudtam! – morog csöndesen a bácsi.
Nézem a képet. Egy szép, komoly, idegen asszony áll a képen, fehér rózsák vannak a kalapján, fodros fehér ruhája van és oldalt néz, elgondolkozva. Nem nyúlok hozzá, csak nézem.
A néni az ágyhoz lép és a kép mellé fekteti a Frommert. Lassan kihúzom a kezem a takaró alól. Fölemelem a pisztolyt, az arcomhoz szorítom, behunyom a félszememet és célbaveszem az ablak kilincsét.
A néni felsír. Leteszem a pisztolyt, hanyattfekszem.
Nem gondolok semmire, magányt érzek és didergek. Aztán egy szó kezd motozni bennem, amit néhány napja hallottam egy hivatalban, ahol anyával jártunk, egy szakállas ember mondta rám, mert meghalt az apám. De nem azért mondta!
– Teljesárva vagyok! – ordítok, feldobom magam az ágyban, a falnak fordulok és nyitott szájjal zokogni kezdek. Összekuporodom, a térdem fáj és a fülem hasogat. A párna nedves lesz, lejjebb csúszom, a takaró alá. A párna csücske kerül a szám elé, összeharapom és elszakítom. Szédülök.
Mikor felébredek, üres a szoba. A félhomályban fénylenek az ablakok. Fáradt vagyok és valahogy idegen magamnak. Úgyis meghalok – gondolom, lesz majd itt ijedtség… Bosszú fészkelődik bennem, meg szeretnék büntetni mindenkit, mindenért, összefonom a karomat a hátamon, mint az iskolában szoktam. Várom a halált.
Az ablakok előtt, a folyosón anya siet el, a gyászfátyol úszik utána. Csönget. A néni benyit a szobába, villanyt gyújt, felkapja az ágy szélére csúszott képet és a Frommert, egy fiókba dobja és szalad ajtót nyitni.
– Hogy van a gyerek? – hallom anya hangját, beront, homlokon csókol és megtapogatja a kezem. Hideget hoz be s jószagot.
– Kezicsókolom! – köszönök. A hangomra megrezzen, lehajol, a szemembe néz. – Csókolj meg, – mondja és arcát az arcomhoz dörzsöli. Megcsókolom. Hirtelen felegyenesedik, a szeme villan s a nénire szól:
– Ki mondta meg? Ki merészelte megmondani? Maga?
– A Lajos, – lehelli ijedten a néni és hátrál az ajtó felé.
– Az átkozott! – sziszeg anya. Leengedi a karját, fáradtan és tanácstalanul maga elé mered.
Aztán az ágy szélére ül és szeméből lassan peregni kezd a könny. Megsimogatom a karját, mellemre bújik, rázza a zokogás. Sírni akarok én is, de nem tudok, fejére teszem a kezem, vigasztalni szeretném. Valahogy segíteni kellene, – gondolom, öregnek érzem magam és bölcsnek. Úgyis meghalok, – szeretném mondani, de nem merem. Egyedül vagyunk a szobában, akkor még idegen bútorok és idegen holmik között.
Anya feltápászkodik, a székre ül, megtörli a szemeit, elsimítja a homlokába hulló hajakat.
– De Ági azért a testvérem? – kérdezem.
Bólint, szája elé kapja a zsebkendőjét és újra belezokog.
S az akkor még idegen bútorok, idegen holmik közt éltem sokáig, az otthoni bútorok anyával és Ágival N.-re vándoroltak. S ha két-három évenként ott töltöttem egy-egy szünidőt, már barátkoznom kellett a régi bútorokkal.
– Hogy halt meg anya? – kérdeztem három év múlva egy alkonyatkor a nénit.
– Tanulj, és ne kérdezz butaságokat! Meghalt!
– Hogy halt meg? Miért halt meg? – A hangom megijeszthette, mert felém fordult, és összekulcsolta a kezét.
– A szíve nem bírta, ikerszülés volt.
– Ikerszülés volt? – mondtam ámulva utána. – Mi mindent rejtegetnek ezek még! – csikordítottam össze a fogam és a kezem ökölbe szaladt… Micsoda család! Minden másképpen van, mint másoknál, rendes embereknél!
– Hol az ikertestvérem? – támadtam a nénire gyanakodva.
– Meghalt, gyönge volt, egy-két percig élt csak. Az is fiú volt.
– És?
– Mit és?
– És… és anya azért halt meg, mert ikergyerkei lettek?
– Azért – törtöl ki gyorsan egy könnyet a szeméből a néni –, de ezen már úgysem lehet segíteni, ne kérdezgess és különben sem való ilyesmiről beszélgetni. Szégyelld magad!
– Dehogyisnem való! – dühöngtem – és apa!
– Hát nem hagysz békén? Apád nem volt Pesten, egy órával később érkezett meg. Tanulj és hagyj békén!
Egy nagy lélekzettel visszanyeltem torkomból a szívemet.
– Huszonnyolc éves volt akkor szegény Ilona, – sírta hirtelen a néni és kiment a konyhába.
Rányitottam, de visszanyomta az ajtót és megfordította a kulcsot a zárban a konyha felől.
– Tanulj és hagyj békén, – kiabálta nedves hangon.
– Én a falhoz vágtam volna apa helyében azt a kölyköt, tudja? – ordítottam az ajtón át.
– Bolond vagy? Milyen kölyköt? – nyílt ki hirtelen az ajtó.
– Engem, – sziszegtem összeszorított szájjal, – mindenki meghalt neki, csak én maradtam! És most azt se lehet tudni, hogy én haltam– é meg, vagy a testvérem. Ha ikergyerekek vannak, honnan lehet azt tudni?!
– Megbolondultál? – akadtak el a néni könnyei, – gyere, elmegyünk a moziba!
– Nem megyek a moziba! – tomboltam, – nem kellett volna engedni, hogy gyerekei legyenek anyának, ki volt az a hülye orvos, aki hagyta? Majd megölöm! – rúgtam bele a dívány sarkába és az utcára rohantam.
S akkor elkezdődött valami, amiről csak verset lehet írni… akkor kezdődött volna az ifjúság? S micsoda évek! Te maradtál meg? Vagy a másik? Megölted őket, – beszélt a hang, megölted őket, megöl ted ő ket, megölted ő…
Éjfél után. Apa meghalt, meghalt anya is. És anya távol él, távol él Ági is. És meghaltak sorra mind a többiek s most halt meg az Amerikát járt, kötözködő, drága Eduárd. Jean is elutazott tegnapelőtt. Mozgósítási hírek keltek újra szárnyra, fölment a követségre. Szabad a szolgálati lapját, – nyújtotta két ujját a tisztviselő. Jean előkotorta. A férfi megnézte, visszaadta. – Azonnal utazik, de nem Párisba, hanem az állomáshelyére. Jó utat, – nyújtotta a kezét. Vártam az utcán a követség előtt. Jean sápadtan jött le s elmesélte. Megállítottam egy autót, a szállodába mentünk s onnan a pályaudvarra. Nem beszélgettünk. S mikor fel kellett szállnia, hirtelen megcsókoltuk egymást. Ma már a Maginot-ban ül. S ki tudja, élek- e? Él-e?
Mikor múlik el a gyerekkor? S mikor az ifjúság? S az élet? Észre se venni.
Kétszer leshettem csak meg a pillanatot, mikor a szirom elhagyja helyét s a földre perdül. S tulipán volt mind a két virág és mind a kettő fehér.
S halott– e már a perdülő szirom,
ha hullni kezd?
agy akkor hal meg, hogyha földet ér?
1939 augusztus végén.
Forrás: Radnóti Miklós: Napló / Ikrek hava, MEK.OSZK
