„A zene mindig is volt és mindig is lesz Ray Charles halála után is. Csak itt szeretném hagyni a névjegyemet, szeretnék valami zeneileg jót hagyni magam után.” Ray Charles Grammy-díjas amerikai zongorista, énekes, zeneszerző 10 éve halt meg.
A blues és a soul hangszeres és énekes mestere
„Mi a soul? Olyan, mint az elektromosság – nem igazán tudjuk, mi is az, de az egy erő, amely megvilágít egy szobát.”
A bebop-korszaka fekete, nagyvárosi zenészei általában kerülték mindazt, ami túl élénken emlékeztette őket a déli életre, arra, amivel a legtöbb fekete továbbra is szembesülni kényszerült Délen. Egy időre még a blues is kiesett a kegyeikből. A polgárjogi mozgalom terebélyesedésével azonban változás következett, és sok fiatal fekete már nemhogy szégyellte, de büszke volt a fekete kultúra megannyi „hazai”, déli aspektusára. Ez hamarosan a zenében is tükröződött. Az utat Ray Charles mutatta meg, aki a bluest orgonára emlékeztet ő zongorajátékkal és a templomi kérdezz-felelekkel kombinálta. Őt és követőit hamarosan soulzenészeknek nevezték.
Ray Charles fekete bőrű, vak amerikai zongorista, énekes, dalszerző, a szórakoztató zene egyik legnagyobb alakja 10 éve, 2004. június 10-én halt meg Beverly Hillsben. Teljes nevén Ray Charles Robinson a déli Georgia államban született 1930. szeptember 23-án. Hétévesen zöldhályog (glaukóma) következtében megvakult, így nemcsak a betűvetést, de a kottaolvasást is a Braille-írás segítségével sajátította el a vakok St. Augustine-i intézetében, ahol zenét is tanult. Nemsokára szüleit is elveszítette.
Tizenhárom évesen már zenekarokban játszott, két évvel később a muzsika kedvéért felhagyott tanulmányaival. Gázsija az első időkben szerény volt, néha csak halkonzervet vacsorázott. Tizenhét évesen úgy döntött, hogy vidékről egy nagyvárosba költözik: New Yorkot és Chicagót túl nagynak találta, ezért Seattle mellett döntött. Itt aratta első komolyabb sikereit, és itt jelent meg első, még Nat King Cole hatását tükröző lemeze is 1949-ben.
Mivel eredetit akart alkotni, az ötvenes évek elején a blues és a gospel vegyítésével „feltalálta” a soult. Erről mindig úgy nyilatkozott, hogy csak önmagát akarta adni, és megpróbált mély érzéseket kelteni hallgatóiban.
Drogfüggősége miatt többször került összetűzésbe a törvénnyel, 1965-ben egy évet ki is kellett hagynia, de végül megnyerte a heroinnal vívott harcát. Visszatérve már nem a soulra összpontosított, hanem a szélesebb közönség kedvében járva érzelmesebb dalokat, popot és countryt énekelt.
Pályájának emlékezetes állomása a What I’d Say, az I Got a Woman, az Unchain my Heart, a Hit the Road Jack és a Georgia on my Mind című dalok. Hangja pályafutása végén sem fakult meg, különösen a koncerteken volt elemében.
1971-ben Magyarországon is fellépett. 2003-ban tízezredik koncertjén ünnepelték, de hanyatló egészsége miatt újabb turnéját már le kellett mondania. Amerikában nemzeti intézménynek számított, Frank Sinatra szerint ő volt az egyetlen zseni a műfajban. Öntudatos, de érzékeny, sértődős ember volt. Egy interjúban kifejtette, hogy a hatvanas évek polgárjogi mozgalmát csak anyagilag támogatta, mert tudta, hogy ha a rendezvényeken is részt vesz, összetűzésbe keveredik a rendőrökkel.
Megszámlálhatatlanul sok lemeze jelent meg, csaknem száz kislemeze került fel a toplistákra. Tucatnyi Grammy-díjat őrzött vitrinjében, megkapta a Polar-díjat, és természetesen bekerült a Rock Halhatatlanjai közé. Filmekben is szerepelt, például az önéletrajzi ihletésű Kék rapszódiában, remek epizódszerepet kapott a Blues Brothers című filmben, népszerűségét a Pepsi Cola reklámjaiban is kamatoztatta. Az életéről készült Ray című film (amelynek elkészítésébe még beleszólhatott) hitelesen mutatja be pályafutását, a címszerepet alakító Jamie Foxx megérdemelten nyerte el alakításáért az Oscar-díjat.
