Az alkotás közben „totális koncentráció kell, amit nem lehet gondolkodásnak nevezni, ez annál több. Az eszközt, a szerszámot kell megtalálni, aztán már minden megy automatikusan” – vallotta Reigl Judit. Az európai absztrakt expresszionista művészet képviselőjeként számon tartott festőművész bár Párizsban élt és alkotott, szülőföldjével sem szakította meg a kapcsolatot.
Reigl Judit élete végéig gyönyörűen beszélt magyarul, a leghalványabb akcentus nélkül, pedig 1950 óta Párizsban élt. Igaz, ő zavarban volt, ha dicsérték: „nincs kivel magyarul beszélnem, már sokszor keresem a szavakat” – mondta. De minderre rácáfolva pontosan, szabatosan fejezi ki magát, amikor az életútjáról, munkásságáról érdeklődő kérdésekre válaszol.
Bár a világon mindenhol ismerték, a festőművésznek sokáig nem volt önálló tárlata Magyarországon. Annál több a nagyvilágban Párizstól New-Yorkig, Londontól Münchenig versengtek kiállításaiért. Képeit a legrangosabb párizsi modern múzeumok, köztük a Pompidou Közopont Modern Művészetek Múzeumában őrzik.
Reigl Judit (Némedy Judit) festőművész 1923. május 1-jén született Kapuváron. 1941 és 1945 között a Képzőművészeti Főiskolán Szőnyi István tanítványa volt. A főiskolán életre szóló barátságot kötött Országh Lilivel, Fiedler Ferenccel és Hantai Simonnal. Klasszikus festészeti műfajokat példázó korai műveit erőteljes, tónusos festésmód jellemezte. 1946-1948-ban a római Magyar Akadémia ösztöndíjasaként képezhette magát – kiegészítve mondja el, hogy amikor az ország bizonytalan politikai helyzete miatt megszüntették az ösztöndíj folyósítását, egy ideig portrérajzolásból próbált megélni. Majd haza jött, mert „építeni akartam a szocializmust”.
Börtön, karantén, újabb szökés
„Először hittem az eszmében, de itthon hazugságokkal, diktatúrával találkoztam – emlékezett vissza egy 2005-ös interjúban. – Rákosit és Gerőt kellett volna lefesteni. Egy megoldás maradt, elhagyni Magyarországot. Kilencedik alkalommal sikerült a szögesdrót kerítésen átjutnom Ausztriába. Szabad akartam lenni, s valóban az lettem, nem volt se útlevelem, se személyi igazolványom, se egy fillérem, és nem tartoztam egyetlen országhoz sem.”
Reigl Judit 1950-ben kalandos úton jutott ki a francia fővárosba. 1947-ben kétéves római ösztöndíjat kapott, de még elutazása előtt kért és kapott francia vízumot is. Mikor azonban az 1948-as politikai változások miatt korábban haza kellett térnie Rómából, a határon elvették az útlevelét a magyar hatóságok. Hároméves moszkvai ösztöndíjat ajánlottak neki, de ő mindenképpen Franciaországba akart eljutni és a kilencedik kísérletre, 1950-ben sikerült is kiszöknie az országból.
Egy ismerős határőr bátyja és egy osztrák paraszt segített neki átjutni Ausztriába, ahol sikerült eljutnia az angol zónába, de ott elfogták, táborba került. Később azonban továbbengedték Svájcba, ahol megint tábor következett, de a szülők utána küldték a francia vízumot, így végre elérkezett álmai városába, Párizsba – emlékezett vissza Reigl Judit, akit régi festő barátja, a pozsonyi születésű Bíró Antal fogadott be.
Festett, mindig szabadon, a maga elképzelése és akarata szerint. Nem befolyásolták divatok és divatos mesterek. Képei belső indíttatásból születtek, s azzal sem törődött soha, hogy amit alkotott, eladható-e.
Párizsi letelepedését követően fantasztikus lényekkel teli, szürreális, figuratív kompozíciókon dolgozott. 1951 és 1954 között készült nagyméretű művei a szürrealista „automatikus írás” módszerét használták. Híres lett az eksztatikus állapotban készült műveiről.
A művésznő egész életét a festészetnek szentelte, soha nem is ment férjhez, hiszen a festészet lett az ő örök szerelme. 1945-ben látta az Európai Iskola kiállítását, megtetszett neki és utána 15 évig absztrakt képeket festett.
Párizsban 1954-ben ismerkedett meg André Breton francia íróval, költővel, a szürrealista művészeti irányzat megalapítójával – a német-magyar származású francia festő, Hantai Simon mutatta be őket egymásnak -, akit lenyűgöztek a magyar festőnő alkotásai, a Hasonlíthatatlan gyönyör (Páratlan öröm) című képe váltotta ki a legnagyobb visszhangot.
Hatása akkora volt André Bretonra, a „szürrealizmus pápájára”, hogy mindjárt kiállítást rendezett neki galériájában. Levelében pedig azt írta:” Ön olyan ritka képességek birtokában van, ami meglepő egy nő részéről, és hiszem, hogy hatalmas dolgokat fog beteljesíteni.” De Breton egyénisége és művészete is azonnal nagy hatással volt Reiglre: „Kielégíthetetlenül szomjúzott a végtelenség eléréséért” – mondta a róla.
„Meglehetősen visszavonultan, csak a festésnek élek. Szerencsére hagyták, hogy tegyek, amit akarok. Nem szívesen állítok ki” – vallotta Reigl Judit, aki – saját bevallása szerint is – öntörvényű művész volt, nem tűrt korlátokat, 1957-ben szakított Bretonnal és a szürrealistákkal, többé nem csatlakozott semmilyen csoporthoz. Saját művészeti határait tágította, sokszor ujjával vagy egy fémdarabbal vitte fel a festéket a vászonra.
Örökségét Reigl Judit úgy határozza meg, hogy megtagadja magát a kreatív galambhúzást: Soha nem volt szüksége senkinek a művészi iránymutatására, támogatására, érdekei és kíváncsisága alapján alkotott. Sem a fasiszta kormány, sem a befolyásos művészeti mozgalom nem tudta elfojtani Reigl Judit fejlődését.
Az 1980-as évek második felétől festészetében a finom és a monumentális viszonya vált dominánssá. A kilencvenes években újra visszatért a figuratív ábrázoláshoz.
Reigl Judit az egyetlen olyan magyar kortárs festő volt, akinek művei megtalálhatók a világ nagy múzeumaiban a párizsi Pompidou Központtól a New York-i Metropolitan Múzeumon át a londoni Tate Modernig. Budapesten 2005-ben a Műcsarnokban volt az első nagy egyéni kiállítása, tíz évvel ezelőtt, 2010-ben pedig a debreceni Modemben retrospektív tárlata.
Élete utolsó évtizedében Reigl Judit nem foglalkozhatott már „szerelmével”, bár a bal kezét törte el, mégsem ment a festés, mert az egész testével dolgozott.
„Meg voltam rendülve, amikor olvastam az értesítést, hogy Kossuth-díjat kapok, erre nem számítottam, megtört a jég” – mondta az MTI-nek Reigl Judit Párizsban élő magyar festőművész, akinek az európai absztrakt expresszionista művészet képviselőjeként világszerte számon tartott művészi munkásságáért, művészi életútja elismeréseként ítélték oda a kitüntetést. A művésznő akkor megjegyezte: érdekes az élet, mert a Kossuth-díjról szóló értesítés kézhezvétele után 24 órán belül megtudta, hogy megkapta a Francia Köztársaság Művészeti és Irodalmi Rendjének tiszti fokozatát is.
