Humoros, ironikus és vakmerő volt, mely mögött mély érzékenység rejtőzött. Szeretett és viszont szerették, ám ez a szeretet nem volt elég, mindig új és újabb kihívásra, megörökítésre váró kalandra vágyott. A világ egyik legismertebb fotóriportere, Robert Capa száz éve született.
„A haditudósító a saját kezében tartja a tétet – az életét -, amelyet tetszése szerint tehet rá egyik vagy másik lóra, de visszadughatja a zsebébe, akár a legutolsó pillanatban is. Én szerencsejátékosnak születtem. Úgy döntöttem, hogy az első hullámban induló E-századot fogadom meg.”
Robert Capa döntésével azt a tanácsot követte, amelyet fotóskollégái nemegyszer hallottak tőle: „Ha nem elég jók a képeid, az az oka, hogy nem vagy elég közel.”
Száz éve, 1913. október 22-én született (Friedmann Endre néven) Budapesten Robert Capa, a fotótörténet legjelentősebb haditudósítója. „Rövid földi pályafutása során sokat élt és sokat szeretett” – írta róla öccse, a szintén híressé vált fotóriporter, Cornell Capa.
Szülei középosztálybeli zsidó szabók voltak, egy elegáns divatszalonjuk volt a belvárosban. Öccse, aki Cornell Capa néven szintén fotóriporter lett, 1918-ban született. Robert (ekkor még Endre) középiskolásként kapcsolatba került Kassák Lajossal és annak avantgárd, baloldali körével, és amikor egy tüntetés után letartóztatták, csak azzal a feltétellel engedték szabadon, hogy érettségi után elhagyja az országot.
Tizennyolc évesen, 1931-ben Berlinbe utazott, ahol szülei támogatásából élt, és a kommunista párt politikai főiskoláját hallgatta, újságírást tanult. A gazdasági válság szülei vállalkozását tönkretette, s ő nyomorgott Berlinben, míg nem a kint élő honfitársai segítségével a Dephot fotóügynökségénél kifutófiú lett, majd sikerült labormunkát kapnia. Ott felismerték képességeit, és több riporteri megbízatást is kapott, 1932-ben az ügynökség Koppenhágába küldte, hogy felvételeket készítsen a dán diákoknak előadást tartó Lev Trockijról. A riport nagy sikert aratott. Ettől kezdve egy kisfilmes Leicával fotózott, és majdnem egész pályáján ezzel dolgozott, a vaku használatát csak a második világháború után tanulta meg.
1933 márciusában el kellett menekülnie Németországból, ahol Hitler jutott hatalomra. Endre ekkor hivatalos engedélyt kapott, hogy hazatérjen Budapestre. Innen azonban ősszel a náci hatalomátvétel után a növekvő antiszemitizmus miatt Párizsba utazott, ahol még nagyobb nyomorban élt, de sármjával és ügyességével sikerült felszínen maradnia. A Montparnasse kávéházaiban rövidesen megismerkedett és barátságot kötött fotóskollégáival, André Kertésszel, David Seymourral (Chim) és Henri Cartier-Bressonnal. 1934-ben végre állást kapott egy ügynökségnél. Ekkor Saar-vidéki riportja keltett nagy feltűnést. 1935-ben már párizsi képes magazinoknak dolgozott.
1934 őszén André (ekkor már így nevezte magát) találkozott Gerda Taróval (eredeti neve Gerta Pohorylle), egy német zsidó menekültlánnyal, akivel egymásba szerettek, és össze is költöztek. Gerda gépelte le André képszövegeit, és nemsokára állást is kapott az Andrét képviselő ügynökségnél. André cserében fényképezni tanította Gerdát.
Élettársával, Gerda Taróval kitaláltak egy gazdag amerikai fényképészt, Robert Capát, aki olyan gazdag, hogy képeit nem hajlandó a szokásos áron adni, s műveiket az ő munkáiként adták el. Ez a Népszövetség genfi ülésén lepleződött le, amikor egyedül Friedmannak sikerült használható képanyagot készítenie. Álnevét később is megtartotta.
„Egy csöppet sem könnyű mindig oldalt állni, ahol az ember képtelen bármit is tenni, azon kívül, hogy rögzíti a körülötte dúló szenvedést.”
1936 nyarán Vogel, az ismert szerkesztő a polgárháború kitörésekor Spanyolországba küldte az akkor 22 éves Capát és Gerdát, ahonnan szenvedélyes tudósításai a spanyol polgárháborúról bejárták a világot. Gerda Taro gyakran dolgozott együtt Capával Spanyolországban, de lassacskán önálló fotóriporterré fejlődött maga is, élvezte a szabad munkát. Egy zavaros visszavonulás során a lányt egy köztársasági tank halálra gázolta. Capa, aki feleségül akarta venni Gerdát, soha nem gyógyult ki igazán fájdalmas gyászából.
Már első útján megszületett híres képe a spanyol milicista haláláról – mely A milicista halála címet kapta -, amelyet világszerte óriási elismeréssel közöltek a lapok. Nem bírta elviselni Gerda hiányát és a háborúk okozta kárt, ezért a Távol-Keletre ment, ahol a japán-kínai háborúról tudósított. Itt ismerte fel tehetségét a Life magazin tudósítója, s Amerikába hívta.
A II. világháború eseményeit már mint a szövetségesek haditudósítója örökítette meg. Járt a lebombázott Londonban, képek sorát készítette az olaszországi előrenyomulásról, a normandiai partraszállásról, lefényképezte Párizs felszabadítását és Berlin elestét. Képein a háború okozta szenvedéseket elsősorban nem véres jeleneteken keresztül, hanem tekintetek és pillantások megörökítésével érzékeltette. A háború után elnyerte az amerikai állampolgárságot. A nagy tekintélyű angol magazin, a Picture Post tizenegy oldalt töltött meg a 25 éves Capa képeivel, és itt írta a portréja alá Stefan Lorant: „Robert Capa, a világ legnagyobb háborús fényképésze.”
1947-ben francia, lengyel-amerikai és angol társával (Henri Cartier-Bresson, Chim, George Rodger és William Vandivert) megalapította a Magnum fotóügynökséget, amely a szabadúszó fényképészek első közös nemzetközi ügynöksége lett. Céljuk az volt, hogy anyagilag és erkölcsileg is függetlenítsék magukat.
„Capa sehogy sem találta a helyét, ő ugyanis minden nyelven beszél, csak oroszul nem. Mindegyik nyelvet egy másik nyelv akcentusával beszél. Spanyolul magyar akcentussal szólal meg, franciául spanyol akcentussal beszél, németül francia akcentussal, angolul pedig olyan akcentussal, amelyet még soha nem sikerült azonosítani. De oroszul nem beszél Capa. Egy hónap elteltével fölszedett ugyan egy kis oroszt, méghozzá olyan akcentussal, amelyet egyöntetűen üzbégnek vélt mindenki.” (John Steinbeck – Robert Capa: Orosz napló)
E cég égisze alatt a polgári életről is számos képsorozata jelent meg. 1947-ben John Steinbeckkel a Szovjetunióban járt, együtt kapták a The New York Herald Tribune megbízását, hogy első amerikai tudósítókként utazzanak a vasfüggönyön túlra, és készítsenek képekkel gazdagon illusztrált útinaplót az országról. Capa 70 fotója illusztrálja az Orosz napló című kötetet. A következő évben a Holiday magazin
Magyarországra és Lengyelországba küldte Capát Theodore H. White újságíróval, az 1948-as palesztinai történésekről, az első izraeli-arab háborúról is beszámolt fotóival. 1949-ben pedig Irvin Shaw társaságában készítette el a Report on Israel (Izraeli riport) című munkáját.. A Life tudósítójaként 1954-ben, az indokínai harctéren – a vietnami Thai Binh-ben – taposóaknára lépve vesztette életét.
Steinbeck így emlékezett meg barátjáról: „Capa pontosan tudta, mit kell keresnie, és ha megtalálta, mit tegyen vele. Tudta például, hogy a háborút képtelenség lefényképezni, mivel az javarészt emóció. Neki mégis sikerült lencsevégre kapnia ezt az emóciót, mégpedig úgy, hogy melléje célzott. Egyetlen gyermekarcon egy egész nép rettegését volt képes megmutatni. Capa kamerája megragadta és megörökítette az érzelmeket.
Sokat utaztam, sokszor dolgoztam együtt vele. Lehet, hogy voltak bizalmasabb barátai, de senki nem volt, aki nálam jobban szerette volna. Szívesen megjátszotta, hogy közömbösen, hanyagul kezeli a munkáját. Egyik sem volt igaz. Képeinek semmi közük nem volt a véletlenhez. A bennük rejlő emóciók eredete a legkevésbé sem esetleges. Capa fényképezni tudta az indulatokat, a vidámságot, a szív gyilkos fájdalmát. Még a gondolatokat is. Egy világot tudott ábrázolni, és ez a világ Capa világa volt.”
2013-ban Eduardo Rossoff mexikói rendező filmet forgatott Robert Capáról, aki mindig benne volt az események sodrában, ezt támasztja alá egyik híres mondása is: „Ha nem elég jók a képeid, nem voltál elég közel.” De nem csupán hadi cselekményekről készített képeket, hanem híres művészekről is – barátai között tudhatta például Ernest Hemingwayt és Pablo Picassót. Richard Whelan, Robert Capa barátja és életrajzírója egy koraérett budapesti sihedernek látta a fotóst, akit végül Robert Capa néven ismert meg a világ, eszébe sem jutott fotós babérokra törekedni.
2009-ben a világhírű fotóművész hagyatékából több mint ezer darabos gyűjteményt vásárolt a Magyar Nemzeti Múzeum a New York-i International Center of Photographytól. Ebből is láthatóak képek a Nemzeti Múzeum szeptemberben nyílt centenáriumi kiállításán, amely 2014. január 12-éig látogatható. Capa születésnapja alkalmával nyílt meg októberben Budapesten a róla elnevezett Kortárs Fotográfiai Központ.
Felhasznált irodalom:
Robert Capa: Kissé elmosódva, Park Könyvkiadó
John Steinbeck: Orosz napló, Park Könyvkiadó
Susana Fortes: Robert Capára várva, Libri Könyvkiadó
Felhasznált képeket közül: Robert Capa © International Center of Photography, New York. (icp.org) A Magyar Nemzeti Múzeum gyűjteménye
