Robert Littell: Legendák

A Chicago Tribune kritikája szerint Robert Littell Legendák című könyve lenyűgöző pszichológiai thriller, amelynek lendületes előadásmódját és magával ragadó stílusát tekintve John le Carré legjobb művei mellett a helye.

A CIA terepen dolgozó ügynökéből magánnyomozóvá lett Martin Odum múltbeli identitásai – avagy a CIA szóhasználatával élve: „legendái” – labirintusában bolyong elveszetten. Gyakran teszi fel magában a kérdést: vajon ő tényleg Martin Odum? Nem inkább Dante Pippen, az IRA robbantási szakértője? Vagy Lincoln Dittman, az amerikai polgárháború kutatója?

Mialatt élete nyugodtabb pillanataiban ezen töpreng, és hol többszörös személyiségzavarra, hol gondosan elvégzett agymosásra gyanakszik, különös megbízást kap egy fiatal orosz nőtől: kerítse elő váratlanul és titokzatos módon eltűnt sógorát, hogy izraeli felesége végre elválhasson tőle.

Odum továbbra se tudja, hogy ki ő valójában, és bízhat-e bárkiben, de újra életre kelti magában a szunnyadó ügynököt, hogy elvégezze a munkát. Beutazza a földgolyót, s közben számos veszéllyel kell szembenéznie, ám egyik sem olyan hátborzongató, mint „a tükörképek rengetege”, hiszen ott bolyongva a múlt felidézése éppúgy végzetes lehet, mint a felejtés.

Robert Littell A Cég című regényével vált világszerte ismertté – ezt követően írta meg a Legendákat, és került be végérvényesen a kémregények legnagyobb mesterei közé. A kötetből Sean Bean főszereplésével a TNT forgatott televíziós sorozatot a Homeland és a 24 producerével, augusztus 13-án adják az első részt. Az Agave Kiadó tökéletesen időzítve pont egy nappal előtte adja ki a regényt: a Legendákat különösen izgalmassá teszik a jelen és múlt eseményei közötti állandó váltások, valamint a mesteri cselekményszövés; remekül ábrázolja az állandó feszültségből táplálkozó paranoiát, és közben döbbenetes pontossággal mutatja be a nemzetközi kémkedés világát.

Robert Littell: Legendák

Múzsáimnak:
Marie-Dominique-nek és Victoriának

„Minden név álnév.”
Romain Gary (írói álneve: Émile Ajar)
„…azoknak a sokarcú embereknek az egyike – mint oly sokan a hidegháború mitológiájának nagy kémei közül -, akikről egytől egyig kiderül, hogy mások, mint akinek tűnnek, és amikor már azt hisszük, rájuk bukkantunk valami nagy rejtvény közepén, akkor kiderül, hogy az csak egy másik, még nagyobb rejtvény része…”
Bernard-Henri Lévy: Qui a tué Daniel Pearl?

1993: AZ ELÍTÉLT MEGPILLANT EGY ELEFÁNTOT

Végre sikerült nekikezdeniük Prigorodnaja falut a négysávos Moszkva-Szentpétervár autópályával összekötő földút lebetonozásának. Az egy hétig tartó dínomdánom után a helybeli pap méhviasz gyertyákat gyújtott Irkutszki Innokentyijnek, a szentnek, aki az 1720-as években kijavíttatta a Kínába vezető utat, most pedig hamarosan elhozza a civilizációt Prigorodnajába egy aszfaltcsík formájában, amelyet középen frissen festett fehér vonal választ ketté. Oroszország anyácska működéséről valamivel felvilágosultabb elképzeléseket valló parasztok valószínűbbnek tartották, hogy a fejlődés eme bizonyítéka – amennyiben lehet ezt annak nevezni – valahogy kapcsolatban áll azzal a ténnyel, hogy a néhai és nem különösebben megsiratott Lavrentyij Pavlovics Berija terpeszkedő, fából ácsolt dácsáját néhány hónappal korábban megvásárolta egy csak „az oligarcha”-ként emlegetett férfi. Akiről szinte semmit sem lehetett tudni. A nap legfurcsább óráiban jött és ment csillogó fekete Mercedes S-600-as kupéján, a füstüveg szélvédő mögött illékony jelenésként tűnt elő időről időre ezüstös hajkoronája és sötét napszemüvege. Felvett egy helybeli nőt, hogy mosson rá, aki azt mesélte, hogy látta, amint a férfi egyszer a dácsából toronyként kiemelkedő árbockosárszerű építményből vörösen izzó cigarettahamut pöcköl ki, mielőtt visszafordult volna, hogy valakinek utasításokat osztogasson. A nő, akit halálra rémített a dácsa hipermodern elektromos mosógépe, és a mosást a folyó sekélyebb szakaszán végezte, túl messze volt, hogy néhány szónál többet halljon – „Azt akarom, hogy eltemessék, de élve…” -, ám ettől a pár szótól és az oligarcha nyers hangszínétől olyan hideg borzongás futott végig a hátán, hogy még mindig belereszketett, valahányszor felidézte a történteket. A folyó túloldalán tűzifának valót vágó két paraszt is látta a távolból az oligarchát, amint alumíniummankókon szenvedte magát előre a dácsa mögötti, heti hat napban, napi tizennégy órában óriási kéményeiből piszkosfehér füstöt okádó, lepusztult papírgyárhoz, illetve az azon túl elterülő falusi temetőhöz és a lepattogzott festésű, hagymakupolás görögkeleti templomocskához vezető ösvényen. Az oligarcha előtt két orosz agár ugrándozott: a férfi előbb az egyik oldalon előrelökte a csípőjét, majd utánahúzta a lábát, azután pedig megismételte ugyanezt a mozdulatsort a másik oldalon is. Három, Ralph Lauren farmert és telnyaskát, a jellegzetes csíkos inget – amelyet az ejtőernyősök gyakran hordtak még azután is, hogy kiléptek a seregből – viselő férfi lépkedett utána, könyökhajlatukba fektetett sörétes puskával a kézben. A gazdákat erősen csábította a kísértés, hogy közelebbről is szemügyre vegyék a faluba érkezett köpcös, csapott hátú jövevényt, de felhagytak a gondolattal, amikor egyikük emlékeztette a többieket, hogy mit is hirdetett a szószékről a Moszkvából érkezett, a görögkeleti karácsonyt két januárral korábban celebráló metropolita:
„Ha elég ostobák vagytok, hogy az ördöggel ebédeljetek, akkor legalább használjatok hosszú kanalat!”
Az útépítők, a hatalmas, harckocsilánctalpas útgyalukkal és úthengerekkel meg az aszfalttal és kőzúzalékkal csurig megpakolt teherautókkal, azon az éjszakán jelentek meg, amikor az északi fény még mindig úgy villózott, mint valami hangtalan tüzérségi tűz – nem kellett hozzá nagy képzelőerő, hogy azt higgye az ember, a láthatáron túl óriási háború zajlik. A fényszórók kísérteties izzásában az elnyúlt árnyékú emberek belebújtak szuroktól megkérgesedett overalljaikba és térdig érő gumicsizmáikba, majd munkához láttak. A hajnalpírral – és negyvenméternyi lebetonozott úttal később – az északi fény és a csillagok eltűntek, de két bolygó még mindig látszott a holdtalan égen: az egyik, a Mars közvetlenül a fejük felett, míg a másik, a Jupiter nyugaton táncolt a Moszkva borostyánsárga izzásával telített, mélyen ülő ködpára felett. Amikor az élen haladó brigád elérte az előző nap a földútba az egyik exkavátor vájta kör alakú krátert, a brigádvezető nagyot fújt a sípjába. A gépek csikorogva leálltak.
– Miért állunk le? – hajolt ki az egyik sofőr úthengerének fülkéjéből, és kiabált le türelmetlenül a rögtönzött arcvédő maszkján keresztül, amellyel a papírgyárból felszálló kénbűzt próbálta kiszűrni. A méterben és nem órabérben fizetett emberek alig várták, hogy továbbmehessenek.
– Bármely pillanatban várható, hogy Jézus orosz cár képében visszatér a Földre – kiabált vissza a brigádvezető hányavetin. – És nem akarjuk elszalasztani, amikor átsétál a folyón. – Meggyújtott egy vaskos török cigarettát az előző csikkjéből, és az úttal néhány kilométeren át párhuzamosan futó folyóhoz sétált. A folyót Lesznyának hívták, ugyanúgy, ahogy az erdőt, amelyen átkígyózott, miközben kikerülte Prigorodnaját. Hat tizenkettőkor a fák felett felbukkant a hidegen sütő nap karimája, és nekiállt átégetni a folyóhoz tapadt mustársűrűségű szeptemberi ködöt. A Lesznya éppen áradt, így mindkét partján sekély ingovány alakult ki, és az áramlatban tisztán látszottak a ringatózó hosszú fűszálak.
A ködből felbukkanó halászcsónak nem juthatott a partig, így három utasa kénytelen volt kikászálódni, és gázolva megtenni az út hátralevő részét. Az ejtőernyősinget viselő két férfi lehúzta csizmáját és zokniját, farmerét pedig térdig gyűrte. A harmadik utasnak erre nem volt szüksége, lévén anyaszült meztelen. A fején töviskoronát viselt, amelyből vér csordogált onnan, ahol a tüskék felsértették a fejbőrét. Egy biztosítótű rögzítette a két lapockája között a testéhez a kartonpapírdarabot, amelyre azt nyomtatták: „Kafkor, a kém.” A csuklójánál és a könyökénél kábellel megkötözött fogoly arcát gubancos szakáll borította, ösztövér testén lila véraláfutások és leginkább cigarettacsikknyomoknak tűnő sérülések látszottak. Óvatosan átlépdelt az iszapon, míg szilárd talajra nem ért, és zavart képet vágott, ahogy belenézett a folyó sekély vizébe, és meglátta tükörképét. Közben az ejtőernyősök egy régi inggel a lábukat szárítgatták, majd felhúzták zoknijukat, csizmájukat, és letűrték nadrágjuk szárát.
Kafkor, a kém láthatóan nem ismerte fel a folyó vizéből rá visszabámuló alakot.
Mostanra a három ember érkezésétől megbabonázott két tucat útépítő minden érdeklődését elvesztette a munka iránt. A sofőrök leugráltak a vezetőfülkékből, a gereblyéket vagy ásókat markolászó emberek pedig feszengve álltak egyik lábukról a másikra. Senki sem kételkedett benne, hogy valami szörnyű dolog fog történni a meztelen Krisztussal, akit már a kaptatón hajtottak felfelé az ejtőernyősök. Mint ahogy abban sem kételkedtek, hogy azt akarják, szemtanúi legyenek az esetnek, és terjesszék a történetet. Manapság mindennaposak voltak az ehhez hasonló dolgok Oroszországban.
A frissen leaszfaltozott útszakaszon a brigád vasasa megtörölte izzadó tenyerét vastag bőrkötényében, majd a hegesztőszerszámokkal teli ökrös szekérről leemelte az uzsonnásdobozát, és felkaptatott az emelkedőn, hogy jobban rálásson a menetre. A zömök és robusztus vasas acélkeretes, füstüveges szemüveget viselt: felpattintotta az uzsonnásdoboz fedelét, és belenyúlt, hogy bekapcsolja a belerejtett fényképezőgépet, amely a termosz fenekébe fúrt lyukon át fényképezett. A hőpalackot óvatosan egyensúlyozta a két térde között, és nekiállt lecsavarni a tetejét, amivel egyik képet készítette a másik után.
Odalent a fogoly hirtelen ráébredt, hogy az útépítő brigád minden tagja őt nézi, és láthatóan jobban aggasztotta meztelensége, mint szorult helyzete – amíg meg nem látta a krátert. Nagyjából egy traktorkerék széles volt. Mellette vastag deszkák hevertek a földön halomba hányva. A férfi megdermedt, az ejtőernyősöknek pedig meg kellett ragadniuk a felkarjánál fogva, és így vonszolniuk az utolsó pár méteren. A fogoly térdre roskadt a kráter szélén, és visszanézett a munkásokra, a rettegéstől üres tekintettel, eltátott szájjal és pergamenszáraz torkán át nagy kortyokban, reszelősen nyeldekelte a levegőt. A látott dolgokat felismerte, de a félelem kioldotta vegyi anyagoktól megzavarodott agya nem találta a leírásukhoz szükséges szavakat: a piszkosfehér füstfelhőket pöfögő ikerkéményeket, az elhagyatott vámházat az ajtaja fölé festett megfakult vörös csillaggal, a gacsos almafák alkotta liget melletti lejtőn sorakozó, fehérre meszelt méhkaptárakat. Úgy hitte, ez csak egy szörnyű álom. Most már bármelyik pillanatban túl rémült lesz ahhoz, hogy tovább álmodjon, és akkor átszuszakolja magát az alvást az ébrenléttől elválasztó hártyán, letörli a verítéket a homlokáról, és még mindig a rémálom hatása alatt állva, csak nehezen tud majd visszaaludni, ha egyáltalán sikerül. Ám a földet nyirkosnak és hidegnek érezte a térde alatt, abeszippantott kénes levegő szúrta a tüdejét, és a bőrét cirógató, hidegen sütő nap mintha felélesztette volna a kínt a csikkek sütötte sebekben, a fájdalom pedig visszaröpítette a vele történtekhez és ahhoz, ami még történni fog. És ez egyáltalán nem álom volt.
Egy csillogó Mercedes gördült végig lassan a földúton a falu felől, szorosan nyomában egy kísérő járművel, egy testőrökkel teli fémszürke Land Cruiserrel. Egyik kocsinak sem volt rendszámtáblája, és a kibontakozó eseményt figyelő útépítők megértették: ez azt jelenti, hogy a kocsikban ülők túl fontosak ahhoz, hogy a rendőrség megállíthassa őket. A Mercedes félfordulatot tett keresztben az úton, és vagy tíz méterre megállt a térdelő fogolytól. A hátsó ablak nagyjából tenyérnyire legördült. Az oligarcha vált láthatóvá, amint kikukucskál a füstüvegen. Kivette a szájában tartott cigarettát, és hosszú ideig vizslatta a meztelen foglyot, mintha csak jól az emlékezetébe akarná vésni őt, meg a pillanatot is. Majd az arcán leplezetlen rosszindulattal megveregette egyik mankójával a sofőr mellett ülő ember vállát. Az első ajtó kinyílt, és a férfi kiszállt. Közepesen magas, sovány ember volt, hosszúkás, beesett arccal. Nadrágját a derekán magasra rántó nadrágtartót hordott, és éjfélkék olasz zakó borult köpenyként nyakkendő nélküli, kiugró ádámcsutkájáig begombolt keményített fehér ingére. Az ingzsebre az „Sz” és az „U-Zs” kezdőbetűket hímezték. Odaballagott a kísérőautóhoz, és az egyik testőr szájából kivett egy már égő cigarettát. Hüvelyk- és mutatóujja közé fogta, eltartotta testétől, és odasétált a fogolyhoz. Kafkor felnézett rá, megpillantotta a cigarettát, és hátrahőkölt, mert azt hitte, az égő csikkel megbillogozzák. Sz. U-Zs. halványan elmosolyodott, de csak lehajolt, és a cigit a fogoly két ajka közé dugta.
– Ez a hagyomány – magyarázta. – A halálraítéltnek joga van még egy utolsó cigarettához.
– Bán… bántottak engem, Szamat? – kérdezte a fogoly rekedt hangon.
Innen ki tudta venni a Mercedes hátsó üléséről figyelő alak ezüst hajkoronáját.
– Egy szennyvízzel elárasztott pincébe zártak. Nem tudtam, mikor van nappal és mikor éjjel, elvesztettem az időérzékemet, amikor végre elaludtam… hangos zenével ébresztettek fel. Ha van erre magyarázat, akkor mondd meg, hogy miért. – A halálraítélt oroszul beszélt, erős lengyel akcentussal, megnyomta a nyitott o-kat, és a hangsúly mindig az utolsó szótagra került. A rettegéstől mondatai barokkos szerkezetté torzultak. – A legutolsó dolog, amit bárkinek is mondanék, az, amiről állítólag tudomással bírok.
Szamat erre vállat vont, mintha csak azt mondaná: az ügy már kikerült a fennhatóságom alól.
– Túl közel kerültél a tűzhöz, és most el kell tűrnöd, hogy megégsz, így riasztva el másokat a lángoktól.
Kafkor reszketve szippantott egyet a cigarettából. A dohányzás aktusa és a torkát égető füst láthatóan elterelte a figyelmét. Szamat a hamura meredt, és arra várt, hogy az a saját súlyától megrogyva mikor esik le – és akkor folytathatják a kivégzést. És ezt a cigarettát szívó Kafkor is megértette. Mintha a hamu magát az életet hordozta volna. Dacolt a gravitációval, dacolt a józan ésszel, és már hosszabb volt, mint a cigaretta még el nem szívott része.
Ekkor a folyó felől meglebbenő szél letörte a hamut, Kafkor pedig kiköpte a csikket.
– Posol ti na huj – suttogta, és gondosan ejtett minden o-t a „posol”-ban. – Menjetek ti a picsába! – Hátradőlt a sarkára, és a felette terpeszkedő kaptatón álló gacsos almafák alkotta liget irányába sandított. – Nézzétek! – buggyant ki belőle, ami elsöpörte a rettegést, hogy máris egy új ellenséggel, a tébollyal kerüljön szembe. – Odafent! – Élesen beszívta a levegőt. – Egy elefánt. Mondhatni, visszataszító egy jószág.
A Mercedes távolabbi hátsó ajtaja most kivágódott, és bokáig érő kosztümkabátot meg a parasztok hordta sárcipőt viselő törékeny asszony kászálódott ki belőle. Kerek, sild nélküli kalapot viselt, amelyről fátyol hullt alá és takarta el a szemét, így aki nem ismerte, csak találgathatta, hány éves.
– Jozef… – sikoltotta. A kivégzésre váró fogoly felé botladozott, majd térdre rogyott, és visszafordult a kocsi hátsó ülésén helyet foglaló férfihoz. – És mi van, ha havazni kezd? – kiáltotta.
Az oligarcha megrázta a fejét.
– Bízz bennem, Krisztyina, melegebb lesz neki a lyukban, ha belepi a hó.
– Olyan ő nekem, mintha a fiam lenne – zokogta az asszony, és a hangja megtört nyüszítéssé fakult. – Nem szabad eltemetnünk, csak ha elköltötte az ebédjét.
A még mindig térdre roskadt asszony a zokogástól rázkódva mászni kezdett a porban a kráter felé. A Mercedes hátsó ülésén terpeszkedő oligarcha csak intett, mire a sofőr kipattant a volán mögül, és tenyerével befogta az asszony száját, majd félig cipelte, félig vonszolta vissza a kocsiba, ahol bepakolta a hátsó ülésre. Mielőtt becsapta volna az ajtót, még hallani lehetett a zokogó nő kérdését:
– És mi lesz akkor, ha nem fog havazni?
Az oligarcha felhúzta az ablakot, és a többit már a füstüvegen át nézte végig. A két ejtőernyős megragadta a rab egy-egy karját, beemelték a kráterbe, ahol az oldalára fektették és magzatpózba rendezték a kör alakú lyukban. Ezután nekiálltak vastag deszkákat keresztbe fektetni a gödrön, a végüket pedig belerugdosták a talajba, hogy a tetejük egy szintbe kerüljön a földúttal. Miután végeztek, fémhálót feszítettek ki a deszkák felett. Eközben senki nem szólt egy árva szót sem. A kaptatón álló, cigarettát szívó munkások vagy félrenéztek, vagy a lábukat bámulták.
Miután az ejtőernyősök végeztek a kráter befedésével, elhátráltak, hogy megcsodálják művüket. Egyikük odaintett az egyik teherautó-sofőrnek. Az visszamászott a volán mögé, majd odatolatott a kráterhez, és előrenyomta a kart, amely felemelte a billencset, ahonnan kátrány zúdult az útra. Erre több útépítő is odaballagott, és hosszú gereblyéikkel elegyengették a kátrányt, míg csillogó felület nem fedte az immár láthatatlan deszkákat. Ezután elhátráltak, mire az ejtőernyősök intettek az úthengeresnek. A gép kipufogójából fekete füst gomolygott elő, ahogy a rozsdás szerkezet a kráter széléhez döcögött.
Amikor a sofőr láthatóan habozott, megszólalt a Mercedes dudája, a közelben álló egyik testőr pedig bosszúsan megfeszítette a karját.
– Nem érünk rá egész nap – harsogta túl az úthenger motorja ütötte dübörgést. A sofőr fokozatba tette a gépet, és elindult, át a kráteren, hogy elsimítsa a kátrányt. Amint a túloldalra ért, visszatolatott, majd kiugrott a vezetőfülkéből, hogy szemügyre vegye a frissen leaszfaltozott autóutat. Ekkor hirtelen letépte arcáról a rögtönzött arcvédő maszkját, és kétrét görnyedve lehányta a cipőjét.
A Mercedes szinte nesztelenül visszatolatott, utasa beszállt, majd a kocsi elhajtott a kísérőautó mellett, a földúton a Prigorodnaja nevezetű falu szélén terpeszkedő dácsa felé, a falu felé, amelyet hamarosan egy középen frissen festett, fehér vonallal kettéválasztott aszfaltcsík kapcsol a Moszkva-Szentpétervár sztrádához – és a világhoz.

1997: MARTIN ODUM MEGGONDOLJA MAGÁT

A kifakult kezeslábast és a fejét védendő moszkitóhálós parafa sisakot viselő Martin Odum óvatosan közelítette meg a háztetőn lévő méhkasokat azok vak oldaláról, hogy ne kerüljön a keretekbe visszatérni igyekvő méhek útjába.
Működésbe hozta a füstölő fújtatóját, és finom fehér felhőt köpött a két legközelebbi kaptárra; a füst riasztotta a kolóniát, veszélyre figyelmeztetett, amitől a bent sürgölődő húszezer méh rávetette magát a mézre – ettől majd megnyugszanak. Az április volt a legkönyörtelenebb a méhekhez, mivel csak egy hajszálon múlt, hogy marad-e elég mézük a télről, hogy ne kelljen éhezniük; ha a benti kereteken csak gyéren folydogált a méz, kandiscukrot kellett főznie és bejuttatnia a kaptárba, hogy a királynő és kolóniája kibírja a melegebb hónapokig, amikor már a Brower Park fái rügyezni kezdenek.
Martin puszta kézzel nyúlt be, hogy leválassza az egyik keretet; korábban mindig kesztyűben dolgozott a kaptáraknál, egészen addig, míg Minh, akivel időnként lefeküdt, és aki a biliárdszalon alatti földszinti kínai étteremben dolgozott, el nem árulta neki, hogy a méhcsípés stimulálja a hormonokat és fokozza a szexuális étvágyat. Martin két éve tartott méheket ezen a brooklyni háztetőn, és ezalatt elég sok csípést begyűjtött, viszont a legcsekélyebb hatást sem tapasztalta a hormonháztartásában; másfelől viszont a tűszúrások láthatóan olyan emlékeket ébresztettek benne, amiket nem nagyon tudott hova tenni.
Martin szeme alatt sötét karikák húzódtak, de nem az alváshiánytól; kifeszegette az első keretet, majd óvatosan kilépett vele a déli napsütésbe, hogy szemügyre vegye a lépeket. Több száz felriasztott, döngicsélő dolgozó kapasz18 kodott a megfogyatkozott, ám a kolónia táplálásához még elegendő mézet tartalmazó lépbe. Levakargatta a sorjás lépeket, és a nyúlós költésrothadás nyomait kereste. Mivel ilyet nem talált, óvatosan visszacsúsztatta a táblát a kaptárba, majd elhátrált, és levette fejéről a méhészsisakot, majd játékosan elhessegette a bosszúszomjasan utánalóduló maroknyi méhet.
– Ma nem, barátaim – nevetett fel Martin lágyan, ahogy visszatért az épületbe, és becsapta maga után a tetőtéri csapóajtót.
A lépcsőn lejutott az egykori biliárdszalon hátsó szobájába, amely a szállásaként szolgált, kibújt kezeslábasából, rádobta az összecsukott tábori ágyra, és töltött magának egy pohár whiskyt – tisztán. Az indiai cigarettákkal teli keskeny bádogtárcából kihúzott egy szál Ganesh Beedie-t. Meggyújtotta, beleszívott az eukaliptuszlevelekbe, majd belezuttyant a hátát karmoló, törött vesszőfonatú forgószékébe; szinte fillérekért jutott hozzá egy Crown Heights-i garázsvásáron aznap, amikor kivette a biliárdszalont és a földszinti ajtóra kiragasztotta Alan Pinkerton soha le nem hunyt szemét a „Martin Odum – magándetektív” felirat fölé. A Beedie marihuánát idéző füstje hasonló hatással volt rá, mint az a másik füst a méhekre: meghozta az étvágyát. Kinyitott egy szardíniakonzervet, tartalmát kimerte egy napok óta mosatlan tányérra, és a hűtőszekrényben talált állott szelet fekete zabkenyérrel jóízűen befalta. A hűtőszekrényről eszébe ötlött, hogy az már jócskán megérett a leolvasztásra. A fekete kenyér héjával kitörölte a tányért, amit megfordított, hogy csészealjként szolgáljon. Ezt a szokást Dante Pippen a vad és terméketlen pakisztáni törzsi területeken szedte fel a Haibár-hágó mellett; a maroknyi ott működő operatív amerikai ügynök kézzel ette a rizst és a faggyús bárányt a tányérból, amit azután megfordítottak, és a hátáról falták be a gyümölcsöt, már amikor akadt valami, ami gyümölcsre hasonlított. A múlt egy darabjának felidézése, lett légyen bármennyire is jelentéktelen, Martint enyhe megnyugvással töltötte el. A tányér hátán ügyesen meghámozott egy mandarint apró, borotvaéles késének sebészi pontosságú használatával.
– Vicces, hogy az ember milyen ügyesen csinál bizonyos dolgokat, még ha először is csinálja – osztotta meg dr. Trefflerrel az első alkalmak egyikén.
– Mint például mit? – tudakolta a nő olyan színtelen hangon, ami elárulta, hogy a legkevésbé sem kíváncsi a válaszra.
– Mint például a mandarinhámozást. Vagy amikor a plasztikbombához elég hosszú kanócot vág az ember, hogy még idejében kijusson a robbanás hatósugarából.
Mint amikor sikerül észrevétlenül átadni egy kioldót Bejrút valamelyik zsúfolt piacán.
– Milyen legendát használtál Bejrútban?
– A Dante Pippent.
– Nem ő volt az – dr. Treffler lapozott egyet cserélhető lapos noteszében -, aki állítólag történelmet tanított egy főiskolán? Aki a polgárháborúról írt könyvet, amit magánkiadásban meg is jelentetett, miután nem talált kiadót, amelyik hajlandóságot mutatott volna a kiadására?
– Nem, te Lincoln Dittmannre gondolsz: két t-vel és két n-nel. Pippen egy ír robbantó volt Castletownbere-ből, aki robbantási instruktorként kezdett a Farmon. Később mint az IRA robbantója, beszivárgott egy szicíliai maffiacsaládba, a pesavari tálib mollahok közé egy Hezbollah-egységbe a libanoni Bekaa-völgyben. Ebben az utolsó bevetésben lepleződött le.
Dr. Treffler bólogatott, miközben ismét felírt valamit.
– Nincs könnyű dolgom, ha követni akarom a különböző személyazonosságaidat.
– Nekem sincs. Ezért is vagyok itt.
A doktornő felnézett kivehető lapos noteszéből.
– Biztos vagy benne, hogy azonosítottad az összes műveleti személyazonosságodat?
– Azokat azonosítottam, amelyekre emlékszem.
– Nincs olyan érzésed, hogy elfojtasz még párat?
– Nem tudom. Az elméleted szerint fennáll a lehetőség, hogy legalább egyet elfojtok.
– A témáról szóló szakirodalom többé-kevésbé egyetért…
– Azt hittem, nem vagy róla meggyőződve, hogy rendesen beleillek a témáról szóló szakirodalomba.
Dr. Treffler felvillantotta roppant ritka mosolyai egyikét, ami általában kifejezéstelen arcán oda nem illő jelenségnek látszott.
– Martin, te műfajidegen vagy, efelől ne legyenek kétségeid. A szakmámban még senki sem futott össze olyasvalakivel, mint te. Nagy port kavar az eset, amint publikálom a tanulmányomat…
– Az ártatlanok védelme érdekében megváltoztatva a neveket.
Martin meglepetésére a doktornő már-már humoros megjegyzést tett.
– És megváltoztatva a neveket a bűnösök védelme érdekében is.
Martin most arra gondolt – miközben azért fejben tovább beszélgetett dr. Trefflerrel -, hogy vannak más dolgok, amelyeket mindegy, hányszor csinál az ember, láthatólag mégsem tud jobban csinálni. Ilyen például – máris folytatta, mivel számított a kérdésre – a keményre főtt tojás meghámozása. Ilyen betörni egy olcsó hotelszobába, és lefényképezni házasembereket, amint éppen prostituáltak orális úton elégítik ki őket. Ilyen azt a benyomást kelteni a Cég által tisztának nyilvánított dilidokinál, hogy nincsenek nagy reményeid azt illetően, miszerint éppen ő oldja meg az identitásválságodat. Mondja el újra, mit remél ezektől a beszélgetésektől! – csendült a fejében a doktornő felszólítása. Amire azt a választ adta, amiről úgy vélte, a nő hallani akar: Elméletileg azt szeretném megtudni, hogy melyik legendám vagyok én. Már hallotta is a következő kérdést: – Miért csak elméletileg? – Ezen eltöprengett egy kis időre, majd megrázta a fejét, és meglepetten hallotta, amint hangosan így felel: – Nem tudom biztosan, hogy kell-e tudnom. Gyakorlatilag lehet, hogy jobban ellennék az unalmas életemmel, ha nem tudnám.
Martin a puszta időtöltés kedvéért még jó darabig elnyújthatta volna képzelt társalgását dr. Trefflerrel, ha nem szólal meg a bejárati csengő. Mezítláb átcsattogott az irodává alakított biliárdszalonon – az egyik asztalból lett az íróasztala, míg a másikon Lincoln Dittmann polgárháborús tűzfegyvergyűjteményét tartotta. Az utcai ajtóhoz vezető, halványan megvilágított keskeny falépcső tetején leguggolt, és hunyorogva próbálta megállapítani, ki csengethet. A levélládán és a Mr. Pinkerton-féle magánkopós szemen át az ajtónak háttal álló nőalakot tudott kivenni, akit az Albany Avenue forgalma kötött le. Martin várt, hogy becsenget-e ismét. Amikor megtette, leballagott az előcsarnokba, kinyitotta a két zárat, és kitárta az ajtót.
Bár a nap sütött, a nő mégis hosszú esőkabátot viselt, és egyik vállán bőrtáskát vetett át. Sötét haját hátrafogta, és a gerince mentén egészen a medencéjéig futó lófarokba fonta – addig, ahol Martin tartotta a kézifegyverét (ki kellett vágnia a pisztolytáskát, hogy beigazíthassa egy régi, repesz hagyta sebbe) még akkoriban, amikor a cinizmusnál halálosabb fegyvereket használt. A nő esőkabátjának alja meglebbent a bokája körül, amint a tulajdonosa megpördült, hogy szembenézzen vele.
– Szóval maga detektív? – érdeklődött a látogató.
Martin úgy mérte végig a nőt, ahogy arra tanították, mert egy nap talán fel kell majd ismernie a kémelhárítók egy képes albumában. Látogatója a harmincas évei közepén-végén járhatott – a nők korának megsaccolása sosem tartozott az erősségei közé. Enyhén, de szüntelenül hunyorgó szeme sarkából szarkalábak futottak szét. Vékony ajka távolról azt sugallhatta, hogy a mosoly árnyéka játszadozik rajta, de közelről elfojtott haragnak tűnt. Amennyire Martin meg tudta ítélni, nem sminkelte ki magát; a rózsaillatú parfüm halvány aromája mintha a tarkója mögül, a gallér alól szűrődött volna elő.
Csinosnak lehetett volna mondani, ha nincs a csorba metszőfoga.
– Ebben a megtestesülésemben – felelt végre Martin – nevezhetnek detektívnek.
– Ezt azt jelenti, hogy más megtestesülései is vannak?
– Mondhatjuk így is.
A nő egyik lábáról a másikra állt.
– Most akkor behív, vagy mi lesz? Martin oldalra lépett, és állával a lépcső felé intett. A nő habozott, mintha csak azt mérlegelte volna, hogy ha valaki egy kínai étterem felett lakik, lehet e tényleg hivatásos nyomozó. Nyilván úgy döntött, nincs vesztenivalója, mert vett egy nagy levegőt, és oldalra fordulva, mellét behúzva elaraszolt a férfi mellett, és elindult felfelé a lépcsőn. Amikor felért a biliárdszalonba, hátranézett a lépcső árnyékából előbukkanó Martinra. Észrevette, hogy járás közben a bal lábára nehezedik.
– Mi történt a lábával? – tudakolta.
– Idegbecsípődés. És zsibbad.
– A maga szakmájában ez nem hátrány?
– Éppen ellenkezőleg. Épeszű embernek eszébe sem jut arra gyanakodni, hogy egy sánta alak követi. Hiszen túl kézenfekvő lenne.
– Attól még meg kellene nézetnie.
– Járok egy haszid akupunktúráshoz meg egy haiti herbalistához, de egyiknek sem beszélek a másikról.
– És segítettek magán?
– Ühüm. Az egyikük igen… Már nem zsibbad annyira… De nem tudom, melyikük.
A mosoly árnyéka ült ki a nő ajkára.
– Úgy látom, van érzéke az egyszerű dolgok túlbonyolításához.
Martin fagyos udvariassággal álcázta, hogy milyen közel jár ahhoz, hogy elveszítse érdeklődését az ügy iránt.
– Az én szótáramban ez megelőzi a bonyolult dolgok leegyszerűsítését.
A nő a táskáját a padlóra tette, kibújt az esőkabátjából, és gondosan ráterítette a korlátra. Futócipőt viselt, derékban redőzött, jól szabott pantallót és balról jobbra gombolt férfiinget. Martin észrevette, hogy a felső három gomb ki van gombolva, láttatva melle sápadt háromszögét. Alatta láthatóan nem viselt semmit. A megfigyelés hatására beszívta arcát, és felmerült benne, hogy végeredményben a méhcsípéseknek mégis lehet valami hatása.
A nő hátat fordított Martinnak, és beljebb merészkedett a biliárdszalonba: tekintete végigsuhant a két vén asztal kifakult zöld posztóján, az evezőgép melletti sarokban a költöztetőcég felhalmozott, ragasztószalaggal lezárt kartondobozain és a fejük felett végtelen lassúsággal forgó ventilátoron, amely szinte elárasztotta letargikus ritmusával a szobát. Egyértelmű volt, hogy ebben a tartományban lelassult az idő.
– Nem úgy néz ki, mint aki szivarozik – találgatott a nő, mikor megpillantotta az íróasztalként funkcionáló biliárdasztalon heverő, beépített hőmérős mahagónihumidort.
– Nem is azért van. Hanem a biztosítékoknak.
– Mint amilyen a villanyóráké?
– Mint amilyen a bombáké.
A nő kinyitotta a fedelet.
– Ezek sörétes puskába való papírtöltényeknek tűnnek.
– A biztosítékot és a papírtöltényeket is szárazon kell tartani.
A nő feszengve pillantott rá, és folytatta a helyiség felmérését.
– Nem feszül meg, hogy lakályossá tegye ezt a helyet – jegyezte meg, és szavai már a válla felett jutottak el Martinhoz, ahogy látogatója elfordult tőle.
Martinnak erről eszébe jutottak a védett házak, ahol élt, az idejétmúltan modern dán stílusú berendezések; sejtése szerint a CIA ezres tételben vásárolhatta a sörnyitókat, citromfacsarókat és vécékeféket, mivel mindegyik házban ugyanazokkal találkozott. És lévén védett házak, egyikük sem volt tökéletesen védett.
– Hiba lakályos dolgokat birtokolni – felelte. – Puha kanapékat, nagy ágyakat, még nagyobb fürdőkádakat, meg ilyeneket. Mert ha nincs a lakásban semmi lakályos, nem telepszik be az ember, hanem költözik tovább. És ha továbbköltözik, jobb az esélye, hogy megelőzi azokat, akik megpróbálják elkapni. – Felvillantott egy gyűrött vigyort, és hozzátette: – És ez különösen érvényes ránk, sántákra.
A nő a nyitott ajtón át benézett a hátsó szobába, és megpillantotta a katonai priccs körül heverő összegyűrt újságokat.
– Mi ez a rengeteg hírlap a padlón? A hangjáról Martinnak az ugrott be, hogy milyen kellemes és dallamos lenne most egy hétköznapi beszédhang.
– Ezt a kis trükköt A máltai sólyomból vettem. Egy Thursby nevű alak újságokat szórt szét az ágya körült, hogy álmában senki se lopózhasson oda hozzá. – Kezdett elfogyni a türelme. – Mindent, amit a detektívesdiről tudok, Humphrey Bogarttól tanultam.
A nő leírt egy teljes kört, és megállt Martin előtt: tanulmányozta az arcát, de nem tudta eldönteni, hogy a férfi ugratja-e. Végiggondolta, jó ötlet-e felbérelni valakit, aki a nyomozósdit hollywoodi filmekből tanulta.
– Amikor még az igazi detektíveket hekusoknak hívták? – nézett le a férfi lábára. Visszasétált az elöltöltős tűzfegyverekkel, lőporszarukkal és a vérvörös vánkosra tűzött unionista érmekkel teli biliárdasztalig, és közben megpróbált rájönni, hogy melyik regényt említse, amivel anélkül keveredhetne ki a csávából, hogy megbántaná a férfit. Mivel egy sem jutott eszébe, végigsimított egy antik puska réz távcsövén. – Apám a Nagy Honvédő Háború fegyvereit gyűjti.
– Hmm. Akkor a maga apja orosz, ugyanis Amerikában mi második világháborúnak hívjuk. Nagyra értékelném, ha nem nyúlna a fegyverekhez. Az egy angol Whitworth, és a Konföderáció mesterlövészeinek kedvelt puskája volt. A humidorban látott papírtöltények a Whitworthbe valók. A polgárháború idején a Whitworth-töltények drágák voltak ugyan, de egy ügyes lövész bármit eltalálhatott, amit célba vett ezzel a fegyverrel.
– Maga valami polgárháború-rajongó?
– Az alteregóm az. Nézze, már eleget csevegtünk. Elő a farbával, hölgyem! Nyilván van neve.
A nő bal tenyerével lefedte melle háromszögét.
– Estelle Kastner a nevem – közölte. – Az a pár kedves barátom, aki van, Stellának hív.
– És ki maga? – tört előre Martin, aki a nő személyazonosságának mélyebb rétegeibe akart hatolni annál, mint amit egy név ad.
A kérdés megriasztotta a látogatót; a férfiban egyértelműen több lapult, mint amit a külseje sugallt, és ez növelte annak esélyét, hogy végül még akár a segítségére is lehet.
– Figyeljen rám, Martin Odum, nincs rövidebb út! Ha tudni akarja, hogy ki vagyok, ahhoz rengeteg időre lesz szükség.
Martin nekidőlt a korlátnak.
– Reményei szerint miben segíthetek magának?
– Reményeim szerint megtalálja a nővérem férjét, aki igazolatlanul hiányzik a házasságából.
– Miért nem a rendőrségnél próbálkozik? Van erre szakosodott, eltűnt személyekkel foglalkozó irodájuk.
– Mert a szóban forgó rendőrség Izraelben van, és van sürgősebb dolguk is annál, mint hogy eltűnt férjeket hajkurásszanak.
– Ha a nővére férje Izraelben tűnt el, miért Amerikában keresi?
– Úgy véljük, hogy ez lehetett az egyik hely, ahova tartott, miután elhagyta Izraelt.
– Véljük?
– Én és az apám, aki a második világháborút Nagy Honvédő Háborúnak mondja.
– Mi a többi hely?
– A nővérem férjének Moszkvában és Üzbegisztánban vannak üzlettársai.
Láthatóan valamiféle zűrbe keveredett Prágában, és volt egy londoni fejléces levélpapírja is.
– Kezdjük az elején! – rendelkezett Martin.
Stella Kastner felült a Martin által íróasztalnak használt biliárdasztal szélére.
– Íme, a történet! – fonta össze két lábát a bokájánál, és inge legalsó, kigombolatlan gombjával kezdett játszadozni. – Féltestvérem, Elena, aki apám lánya még az első feleségétől, vallásos útra tért, és belépett az itteni Crown Heights-i Lubavics szektába, nem sokkal azután, hogy 1988-ban Amerikába emigrált. Évekkel ezelőtt a rabbi felkereste apámat, és házassági ajánlatot tett egy Izraelbe kivándorolni akaró orosz Lubavics-hívő nevében. A férfi nem beszélt héberül, és oroszul tudó engedelmes feleséget keresett. Apám vegyes érzelmekkel fogadta, hogy Elena elhagyja Brooklynt, de a nővérem mindig is arról álmodozott, hogy Izraelben éljen, így rábeszélte apámat, adja áldását a frigyre. Olyan okokból, amelyekbe túl bonyolult lenne belemenni, apám nem utazgathatott kedvére, így én kísértem el Elenát, amikor Izraelbe repült. Ott egy sérútba szálltunk – a nő felfigyelt a Martin arcára kiülő értetlenségre -, vagyis egy iránytaxiba, azzal vitettük magunkat a Hebron melletti ciszjordániai Kirjat-Arbába. Elena, amint Izrael földjére lépett, Járára változtatta a nevét, és egy és negyed órával a gép leszállása után már össze is adta őt a férjével a tíz évvel korábban Crown Heightsből kivándorolt rabbi.
– Meséljen erről az oroszról, akihez a nővére látatlanban hozzáment.
– Szamat Ugor-Zsilovnak hívták. Se nem magas, se nem alacsony, valahol a kettő között, és sovány, noha repetázik az étkezéseknél, és köztük is szeret nassolni. Nyilván ilyen az anyagcseréje. Az a rugóra járó típus, aki mindig mozog. Az arca olyan, mintha satuba szorult volna, hosszúkás, vékony és gyászos képű, és mindig sikerült úgy kinéznie, mintha éppen egy közeli rokona halálát siratná. Hínárzöld szeme teljesen érzelemmentes. A hideg és számító kifejezéssel tudnám leírni. Drága olasz öltönyöket hordott, és olyan ingeket, amelyek zsebére ráhímeztette neve kezdőbetűit. Sosem láttam rajta nyakkendőt, még az esküvőjén sem.
– Felismerné, ha újra látná?
– Furcsa a kérdés. Akár arab módra a fejét is befedhetné, de ha látom a szemét, még tömegben is felismerném.
– Mit dolgozott?
– Ha a dolgozást a szó hagyományos értelmében érti, akkor semmit. Készpénzért vásárolt egy új kétszintes házat Kirjat-Arba szélén, a rabbi ezt suttogta a fülembe a zsinagóga felé menet, az esküvőre tartva. Volt egy vadonatúj japán Hondája, és mindenért készpénzzel fizetett, legalábbis amikor én ott voltam. Tíz napig maradtam Kirjat-Arbában, majd két évvel később újabb tíz napra odautaztam, de sosem láttam, hogy eljárt volna a zsinagógába a Tórát olvasni, vagy hogy bejárt volna valami irodába, mint a telep többi tagja. A házban két telefon és faxgép állt, és szinte állandóan szólt valamelyik. Időnként bezárkózott az emeleti hálószobába, és órákig beszélt telefonon, megállás nélkül. Amikor párszor előttem telefonált, mindig átváltott örményre.
– Ühüm.
– Mi az, hogy ühüm?
– Ez a fickó olyan orosz újtőkésnek tűnik, mint akikről az újságokban lehet olvasni. A nővérének van gyereke? Stella megrázta a fejét.
– Nincs. Ha be akarom vallani magának a szörnyű igazságot, abban sem vagyok biztos, hogy elhálták a házasságot. – Lesiklott a biliárdasztalról, és az ablakhoz sétált, hogy kinézzen rajta. – A helyzet az, hogy nem hibáztatom, amiért elhagyta a nővéremet. Nem hiszem, hogy Elenának, így hívom, mert sosem tudtam megszokni a Járát, szóval Elenának akár a leghalványabb fogalma is lenne róla, hogyan tegyen egy férfi kedvére. Szamat valószínűleg egy tejfölszőke cicababával lépett le, aki tudja, hogyan elégítse ki az ágyban.
Martin, aki eddig némán hallgatott, most felélénkült.
– Ugyanazt a hibát követi el, mint a legtöbb nő. Ha egy másik nővel lécelt le, akkor azért tette, mert több örömet tudott szerezni annak a másiknak az ágyban.
Stella résnyire húzott szemmel fordult vissza Martinhoz.
– Nem úgy beszél, mint egy detektív.
– Dehogynem! Ilyesmiket mondana Bogart is, hogy meggyőzze ügyfelét, a zord külső alatt érző lélek lapul.
– Ha erre törekszik, akkor jelentem, sikerrel járt.
– Van egy kérdésem. A nővére miért nem kérte fel a helyi rabbit, hogy tanúsítsa, a férje otthagyta, majd válik el tőle annak távollétében?
– Nos, ez itt a probléma. Izraelben a vallásos nők válását csak vallási bíróság mondhatja ki, és csak utána élhetik tovább a saját életüket. Ezt a válást getnek hívják. Get nélkül a zsidó nő aguna marad, vagyis megláncolt asszony, aki a zsidó törvények szerint nem mehet újra férjhez, és még ha polgári esküvőt tart is, a gyerekeit zabigyereknek tekintik. A nő pedig csak úgy rendezheti el a getet, ha a férje megjelenik a vallási bíróság rabbijai előtt, és beleegyezik a válásba. Nincs más mód, legalábbis a vallásosak számára. Többtucatnyi haszid férje tűnik el évente, hogy így büntesse feleségét, lelépnek Amerikába vagy Európába. Időnként még új nevet is fölvesznek. Találja csak meg őket az asszony, ha tudja! A zsidó jog értelmében a férj együtt élhet a feleségén kívül más nővel, de a feleségét nem illeti meg ugyanez a jog. Nem mehet ismét férjhez, nem élhet másik férfival, nem lehetnek gyerekei.
– Most már kezdem kapiskálni, miért van szüksége egy detektív szolgálataira.
Mikor oldott kereket ez a Szamat nevű alak?
– Jövő hét végén lesz két hónapja.
– És csak most próbál meg nyomozót felbérelni?
– Nem tudtuk biztosan, hogy nem jön vissza, ezt csak azután kezdtük sejteni, hogy nem jelentkezett. Utána meg arra fecséreltük az időnket, hogy felkeressük a kórházakat, hullaházakat, az izraeli amerikai és orosz nagykövetséget, a kirjat-arbai helyi rendőrséget, a tel-avivi országos rendőrséget. Még újságban is feladtunk hirdetést, jutalmat ajánlva a nyomravezetőnek.
– Megrántotta a vállát. – Félek, hogy nincs túl nagy tapasztalatunk eltűnt személyek hollétének kinyomozásában.
– Korábban azt mondta, hogy az apjával együtt gondolják, Szamat Amerikába is jöhetett. Mi alapján jutottak erre?
– A telefonhívások miatt. Egyszer láttam egy pillanatra a havi telefonszámláját. Több ezer sékel volt, elég nagy ahhoz, hogy nyomot hagyjon egy normál bankszámlán. Felfigyeltem rá, hogy többször hívta ugyanazt a brooklyni számot. Felismertem az ország- és a körzetkódot. Az 1 Amerikáé, a 718 Brooklyné, mert ugyanaz a miénk is a President Streeten.
– Véletlenül nem írta le a számot? A nő csüggedten megrázta a fejét.
– Eszembe sem jutott.
– Ne hibáztassa magát. Nem tudhatta, hogy ez a Szamat nevű alak lelécel a nővérétől. – Martin észrevette, hogy a nő gyorsan elkapja a tekintetét. – Vagy mégis?
– Sosem hittem abban, hogy ez a házasság tartós lesz. Nem hittem, hogy Szamat élete végéig eltemetkezik Kirjat-Arbában. Túlságosan érdekelte a világ, túlságosan dinamikus volt, túlságosan vonzó…
– Maga vonzónak találta?
– Nem azt mondtam, hogy én találtam vonzónak – védekezett a nő. – Csak azt láttam, hogy más nők vonzónak találhatják. A nővérem azonban nem. Soha életében nem mutatkozott meztelenül férfiak előtt. Amennyire tudom, még meztelen férfit sem látott. Még egy tetőtől talpig felöltözött férfi láttán is lesütötte a szemét. Amikor Szamat egy nőre nézett, rezzenetlen pillantással mindig egyenesen a szemébe nézett, és levetkőztette a tekintetével. Vallásos zsidónak állította be magát, de most már azt hiszem, ez csak valamiféle álca volt, hogy így jusson be Izraelbe és tűnjön el a haszidizmus világában. Sosem láttam, hogy feltekeri a tfilint, sosem láttam, hogy zsinagógába járna, sosem láttam imádkozni naponta négyszer, ahogy az a vallásos zsidók sajátja. Nem csókolta meg a mezuzát, amikor belépett a házba, ahogy a nővérem tette.
Elena és Szamat két külön világban élt.
– Van róla fényképe?
– Amikor eltűnt, a nővérem fényképalbuma is eltűnt vele együtt. Van egy képem, amelyet az esküvőjük napján készítettem, és elküldtem apámnak, aki bekeretezte, és kiakasztotta a kandalló fölé. – A nő felkapta a táskáját, kihúzott belőle egy barna borítékot, abból pedig óvatosan kihalászott egy fekete-fehér képet. Egy pillanatra rámeredt, elkínzott mosoly árnyéka torzította el az ajkát, majd átnyújtotta a fotót Martinnak.
Aki lépett egyet hátra, és feltartotta mindkét tenyerét.
– Hozzáért Szamat? A nő egy pillanatig gondolkozott a válaszon.
– Nem. A filmet a jeruzsálemi német kolónián hívattam elő, és postán küldtem el apámnak a fényképésszel szemközti postáról. Szamat a létezéséről sem tudott.
Martin átvette a fényképet, és a fénybe fordította. A menyasszony, a sápadt bőrű és észrevehetően túlsúlyos fiatalasszony fehér szaténblúzt viselt, magas nyakú pruszlikkal, míg a vőlegény, aki ádámcsutkáig gombolt keményített fehér inget vett, hanyagul a vállára vetette fekete öltönyzakóját, és szenvtelen arccal meredt a fényképezőgépbe. Martin maga előtt látta, amint Stella elkiáltja a „csíz!” orosz megfelelőjét, hogy kifacsarjon belőlük egy mosolyt, de láthatóan sikertelenül: a testbeszéd – az ara és a vőlegény egymás mellett álltak, de nem értek egymáshoz – egy halottvirrasztáson egymás mellé sodródott két idegent láttatott, nem egy házaspárt az esküvői szertartás után. Szamat arcát szinte teljesen elrejtette bozontos fekete szakálla és bajsza. Csak a haragtól viharos sötét szeme volt jól kivehető. Láthatóan bosszús volt, de miért? Túl sokáig tartott a vallásos szertartás? Vagy attól lett bosszús, hogy milyen házassági örömök várnak rá egy ciszjordániai várbörtönben, ahol egy engedelmes Lubavics-hitű asszony lesz a cellatársa?
– Milyen magas a nővére? – tudakolta Martin.
– Négy láb öt hüvelyk. Miért?
– A férje valamivel magasabb, tehát olyan öt láb hat-hét hüvelyk lehet.
– Nem bánja, ha kérdezek valamit?
– Kérdezzen csak, kérdezzen – türelmetlenkedett Martin.
– Hogyhogy nem jegyzetel?
– Nincs rá okom. Azért nem jegyzetelek, mert nem vállalom el az ügyet.
Stella arcára kiült a szomorúság.
– Az isten szerelmére, miért? Az apám kész fizetni magának, akár megtalálja, akár nem.
– Azért nem vállalom el az ügyet – jelentette ki Martin -, mert könnyebb megtalálni egy tűt a szénakazalban, mint a nővére eltűnt férjét.
– Legalább megpróbálhatná – nyögte ki Stella.
– Csak az apja pénzét és az időmet pocsékolnám. Nézze, a nővére férjéhez hasonló szakállt az orosz forradalmárok növesztettek a századfordulón. Ezt a trükköt a rosszban sántikálók azóta ismerik, hogy Mózes kémeket küldött az ellenséges hadrend kiderítésére a jerikói csata előtt. Ha elég sokáig él az ember szakállasan, akkor a szakállal fogják azonosítani. Aznap, amikor el akar tűnni, azt teszi, amit az orosz forradalmárok is tettek. Lenyírja. Még a saját felesége sem fogja tudni ezután kiválasztani egy rendőrségi szembesítésen. A vita kedvéért tételezzük fel, hogy Szamat egyike volt azoknak a kapitalista gengsztereknek, akikről annyit hallani manapság. Talán forróvá vált a talaj a talpa alatt Moszkvában a maga jövendő volt sógorának, abban az évben, amikor felbukkant Kirjat-Arbában, hogy elvegye a maga féltestvérét. A Kremllel szemközti szállodamonstrumban, ha jól rémlik, Rosszija a neve, működő csecsen bandák a Szláv Szövetséggel csatáztak a főváros jövedelmező védelmi pénzeinek ellenőrzése felett. Mindennap leszámolások zajlottak, ahogy a bandák a területekért harcoltak. A leszámolások tanúit még azelőtt kinyírták, hogy a rendőrségre mehettek volna. A reggel munkába indulók lámpaoszlopokra akasztott embereket találtak. Lehet, hogy Szamat zsidó, de az is lehet, hogy talán örmény nazarénus. Nem igazán számít. Vesz egy születési anyakönyvi kivonatot, ami igazolja, hogy az anyja zsidó, fillérekért lehet kapni tucatjával a feketepiacon, és kérvényezi az izraeli letelepedést. A papírmunka hat-nyolc hónapba is beletelhet, ezért, a dolgokat felgyorsítandó, a sógora szerez egy rabbit, hogy az elrendezzen egy házasságot egy Lubavics-hitű brooklyni asszonnyal. Tökéletes legenda, tökéletes módszer, hogy lelépjen a színről, amíg a moszkvai bandaháború ki nem futja magát. Kétszintes védett ciszjordániai házában a férfi érintkezésben maradhat üzlettársaival: részvényeket adhat-vehet, szervezheti az orosz nyersanyagexportot cserébe japán számítógépekért vagy amerikai farmerekért. És azután egy derűs reggelen, amikor Oroszországban elcsendesültek a dolgok, úgy dönt, elég volt az izraeli raboskodásból. Nem szeretné, ha a felesége vagy a rabbik, netán az izraeli állam megtudná, hova megy, így hát fogja a felesége fényképalbumát, lenyírja a szakállát, kioson Izraelből, és ezzel eltűnik a föld színéről.
Stella eltátotta a száját, ahogy Martin lefestette a helyzetet.
– Honnan tud ennyi mindent Oroszországról és a bandaháborúkról? A férfi vállat vont.
– Ha azt mondom, nem tudom biztosan, honnan tudom ezeket a dolgokat, hinne nekem?
– Nem.
Martin leemelte a nő esőkabátját a korlátról.
– Sajnálom, hogy vesztegette az idejét.
– Nem vesztegettem – mondta a nő csendesen. – Sokkal többet tudok, mint amikor idejöttem. – Átvette az esőkabátot, beledugta a karját az ujjába, és szorosan maga köré húzta a hamarosan a csontjáig hatoló érzelmi rohamok miatt. Mintegy utólagos gondolatként előhúzott egy golyóstollat a zsebéből, megfogta a férfi tenyerét, és beleírt egy 718-as körzetszámú telefonszámot.
– Ha meggondolná magát… Martin megrázta a fejét.
– Ne várja lélegzet-visszafojtva, hogy felhívom.

Robert Littell: Legendák, (Legends), Fordította: Sziklai István, Agave Könyvek, 2014