„Másrészről volt időm, hogy szabadon átgondoljam a dolgaimat, ami a korábbi életemben szinte elképzelhetetlen volt számomra, mivel egy modern nagyvárosban, ahogy azt mindenki tudja, aki kimarad, az lemarad.” – Részlet Roberto Bolaño nagyszerű történetéből, melyben sajátosan keveredik a fikció és a valóság.
„Gabriel García Márquez óta a legfontosabb latin-amerikai író.” – San Francisco Chronicle
A chilei Roberto Bolaño (1953–2003) immár világhírű nagyregényének főhősei, Arturo Belano és Ulises Lima, két zsigeri realista költő 1975 szilveszterén útnak indul egy kölcsönkapott Impalával, hogy fölkutassa a századelőn, a mexikói forradalom után rejtélyes módon eltűnt Cesárea Tinajerót. Húsz éven és kontinenseken átívelő útjuk során látnak mindent: szerelmet, halált, idegösszeomlást, párbajokat, irodalmi és kiadói életet, drogot, szerencsés és szerencsétlen fordulatokat, erőszakot, eltűnéseket és előtűnéseket.
A történetben sajátosan keveredik a fikció és a valóság, a nyomozás számtalan szereplője és tanúja között akad mocskos szájú ösztöndíjas, illegális bevándorló potyautas sokmilliós totónyereménnyel, Trockij dédunoka, lelkes Octavio Paz-rajongó, Sade márkit olvasó francia egyetemista lány, visszavonult mexikói torreádor, labilis neonáci, és mellettük kritikusok, költők, múzsák, csavargók tömege. Az ő megnyilatkozásaikból mozaikszerűen összeálló „road movie-t” thrilleri izgalmak sorozata és direkt, kíméletlen humor szövi át.
Roberto Bolaño: Vad nyomozók
Andrés Ramírez, El Cuerno de Oro bár, Barcelona, calle Avenir, 1988. december. Az életem kudarcra volt ítélve, Belano, úgy, ahogy mondom. egy régmúlt napon hagytam el Chilét 1975-ben, egész pontosan március 5-én, este nyolckor, elrejtőztem a Napoli teherszállító rakterében, vagyis szimpla potyautasként, és anélkül, hogy tudtam volna, hol lesz számomra a végállomás. Nem fogom untatni a hajóút nagyobbrészt szerencsétlen történéseivel, de annyit még elmondok, hogy tizenhárom évvel fiatalabb voltam, és santiagóban a környékemen (a pontosság kedvéért, La Cisternában) azzal a kedves becenévvel illettek, hogy szuperegér, fölidézve azt a bájos és igazságos állatkát, aki oly sok délutánon át szórakoztatott minket gyermekkorunkban. egyszóval, szerénységem föl volt készülve – legalábbis fizikailag, ahogy mondani szokás -, hogy megbirkózzon egy ilyen kaliberű út minden viszontagságával. Ne is beszéljünk az éhségről, a félelemről, a tengeribetegségről, az előttem hol elmosódott, hol rémisztő formában megjelenő bizonytalan sorsról. Mindig volt egy jótét lélek, aki lejött a hajófenékre, és odanyújtott nekem egy darab kenyeret, egy üveg bort, egy tányérka bolognai makarónit. Másrészről volt időm, hogy szabadon átgondoljam a dolgaimat, ami a korábbi életemben szinte elképzelhetetlen volt számomra, mivel egy modern nagyvárosban, ahogy azt mindenki tudja, aki kimarad, az lemarad.
És ilyen módon végig tudtam gondolni a gyerekkoromat – mivel ha az ember be van zárva egy hajó mélyére, akkor a legjobb, ha szorosan ragaszkodik egy bizonyos rendhez -, nagyjából a Panama-csatornáig, onnantól kezdve pedig, amíg az átkelés tartott az Atlanti-óceánon (jaj, milyen messze jártam már addigra szeretett hazámtól, sőt az amerikai kontinenstől, amit ugyan nem ismertem, mégis úgy éreztem, hogy bensőséges viszony fűz hozzá), tulajdonképpen boncolgatni kezdtem az akkor véget érő kamaszkoromat, majd arra a következtetésre és végleges elhatározásra jutottam, hogy mindennek meg kell változnia, bár az igaz, hogy akkor még nem volt világos előttem, hogy hogyan is fogjak hozzá, merre fordítsam a lépteimet. Igazából – engedje meg, hogy ezt mondjam – ezt a formát választottam a sok közül, hogy agyonüssem az időt, és hogy ne menjen tönkre, ne gyengüljön el a szervezetem, mivel önmagában már attól majdnem megőrültem, hogy ennyi időt töltöttem abban a nedves, morajló sötétségben, amit nem kívánok az ellenségemnek sem. Viszont egy reggel megérkeztünk Lisszabon kikötőjébe, és a gondolataim egészen más körül kezdtek el forogni. Ahogy az érthető volt, már az első napon nekiindultam volna, hogy partra szálljak, de az egyik olasz tengerész elmondása szerint – ő volt az egyike azoknak, akik néha megetettek – jobb volt nem erőltetni az átkelést a portugál tenger és a szárazföld között. Így aztán várnom kellett, és még két további napig – ami számomra két hétnek tűnt – be kellett érnem azzal, hogy egy üres hordó belsejében elrejtőzve hallgassam a hajó kitárt rakteréből – úgy nézett ki, mint egy bálna torka – átszűrődő hangokat, percről percre lettem egyre betegebb és egyre türelmetlenebb, időnként csak úgy rám tört a váltóláz, míg végül egy este fölszedtük a horgonyt, és magunk mögött hagytuk a sürgő-forgó portugál fővárost, amelyet a lázálmaimban fekete városként képzeltem el, ahol az emberek feketében járnak, a házak ébenfából vagy fekete márványból épülnek, talán azért, mert a lázas kábulatban egyszer eszembe jutott eusebio, a ’66-os angliai világbajnokságon – ahol velünk, chileiekkel oly igazságtalanul elbántak – remekül szereplő válogatott fekete párduca.
És folytattuk az utat, megkerültük az Ibériai-félszigetet, én pedig továbbra is beteg voltam, de annyira, hogy az egyik este néhány olasz fölvitt a fedélzetre, hogy levegőzzek kicsit, onnan láttam a messzi fényeket, és megkérdeztem, hogy mi az, a világ (a velem oly mostohán bánó világ) melyik részéhez tartoznak azok a fények, az olaszok pedig azt válaszolták, Afrikához – mintha csak azt mondanák, csőr, mintha csak azt mondanák, alma -, erre aztán még annál is sokkal jobban reszketni kezdtem, mint azelőtt, a váltóláz már szinte epilepsziás rohamra emlékeztetett, pedig csak váltóláz volt, aztán hallottam, hogy az olaszok otthagynak a fedélzeten ülve, és félrevonulnak, mint aki odébb megy, hogy ne zavarja a beteget, miközben elszív egy cigarettát, és hallottam, hogy az egyik olasz azt mondja a másiknak: ha meghal itt nekünk, legjobb lesz a tengerbe dobnunk, a másik olasz pedig azt válaszolta: rendben, rendben, de nem fog meghalni. És bár én nem beszéltem olaszul, ezt mégis teljesen tisztán hallottam, végül is mindkét nyelv újlatin, ahogy egy nyelvészprofesszor mondaná. Tudom, hogy maga átesett hasonló válságos pillanatokon, Belano, ezért nem fogom hosszúra nyújtani. A félelemtől vagy az életvágytól, a túlélési ösztöntől vezérelve végül mozgósítottam minden erőmet, és odaszóltam az olaszoknak, hogy jól vagyok, nem fogok meghalni, melyik a következő kikötő? Aztán megint levonszoltam magam a hajófenékre, bekuporodtam a kuckómba, és elaludtam.
Amikor megérkeztünk Barcelonába, már jobban éreztem magam. A kikötés utáni második éjszaka titokban elhagytam a hajót, és kisétáltam a kikötőből, mint egy munkás az éjszakai műszakból. Csak az volt nálam, amit viseltem, és tíz dollár, amit még santiagóból hoztam magammal az egyik zoknimba rejtve. Az élet tele van csodálatos pillanatokkal, és mindegyik más, mint a többi, de én sosem fogom elfelejteni a barcelonai Ramblát és a szomszédos utcákat, amelyek úgy tárultak ki előttem, mint egy nő karjai, akit az ember ugyan még sosem látott, mégis fölismeri benne élete nőjét! Nem telt – esküszöm – három órába sem munkát találnom. egy chilei, ha erős a karja és nem lusta, megél akárhol, ezt mondta nekem apukám, amikor elmentem hozzá elbúcsúzni. Én jó szívvel lekevertem volna egy pofont az öregnek, basznámegazanyját, de az egy másik történet, és nem akarom itt szítani az indulatokat. egy biztos, azon az emlékezetes éjjelen beálltam mosogatónak – miközben még el sem múlt belőlem az a ringatózó érzés, amelyet a hosszú tengeri utazás okoz az emberben – a La tía Joaquina nevű létesítményben, a calle escudillersben, hajnali öt körül végeztem a bárban, aztán fáradtan, de elégedetten a Conchi panzió felé vettem az irányt – aminek elég jópofa neve volt -, a La tía Joaquina egyik pincére ajánlotta, egy murciai srác, aki szintén abban a lyukban állomásozott.
Két napig voltam a Conchi panzióban – ahonnan végül muszáj volt lelépnem, mert kitartóan ragaszkodtam hozzá, hogy nem adok le papírokat a rendőrségi nyilvántartásba vételhez -, és egy hétig a La tía Joaquinában, pontosan addig, amíg a főmosogató föl nem épült a makacs influenzájából. A következő néhány napban jártam más pan – ziókban is, a calle Hospitalban, a calle Pintor Fortunyn, a calle de la Boqueríában, míg egy nap találtam egyet a Junta de Comerción – ez volt az Amelia panzió, milyen édes és aranyos neve volt -, ahol nem kértek tőlem papírokat, azzal a feltétellel, hogy megosztom a szobámat két másik fickóval, és hogy minden alkalommal, ha megjelenik a rendőrség, szó nélkül elbújok egy dupla falú ruhásszekrényben.
Az első pár hetem azzal telt Európában – nem nehéz elképzelni -, hogy munkát kerestem és dolgoztam, mivel hetente kellett fizetnem a szállásért, ráadásul az étvágyam – ami a tengeri átkelés alatt mérséklődött vagy szinte el is múlt – a szárazföldön annál is sokkal mohóbban tért vissza, mint ahogy emlékeztem rá. De miközben gyalogoltam az egyik helyről a másikra, vagyis a panzióból a munkába, vagy az étteremből a panzióba, fokozatosan történt velem valami, amire még soha azelőtt nem volt példa. Nem kellett hozzá sok idő, hogy fölfigyeljek rá, mert azt álszerénység nélkül állíthatom, hogy azért mindig ébren jártam, és oda szoktam figyelni, mi történik velem. Ráadásul a dolog elég egyszerű volt, bár eleinte, mi tagadás, aggasztott. Magát is aggasztotta volna. Összefoglalva: mondjuk, hogy sétáltam a Ramblán, életvidáman, egy hétköznapi ember hétköznapi problémáin gondolkodva, és hirtelen elkezdtek számok táncolni a fejemben. Mondjuk, először az 1, aztán a 0, aztán az 1, aztán megint az 1, aztán a 0, aztán megint a 0, aztán ismét az 1, és így tovább. először azt hittem, hogy mindez a Napoli gyomrába zárva eltöltött időnek köszönhető. De igazából jól éreztem magam, rendesen ettem, nem volt problémám az emésztésemmel, rendszerint úgy végigaludtam a hat-hét órámat, mint egy mormota, még véletlenül sem fájt a fejem, így aztán valami más kellett hogy legyen a háttérben. Aztán a környezetváltozásra gyanakodtam, ami az én esetemben ország sőt kontinens-, félteke- és életmódváltozást is jelentett, mindent egyszerre. Aztán – más se hiányzott volna – az idegeim számlájára írtam a dolgot, a családomban előfordult már őrület, sőt delirium tremens is, senki sem tökéletes. De ezek közül egyik magyarázat sem volt meggyőző, és lassanként alkalmazkodtam, hozzászoktam a számokhoz, amelyek egyébként – ugye, milyen érdekes a természet – csak akkor jutottak az eszembe, amikor gyalogoltam, vagyis amikor nem volt dolgom, soha nem munka közben, soha nem evés közben, vagy amikor bebújtam az ágyba a szobámban, amelyen harmadmagammal osztoztam. Akárhogy is, nem volt túl sok időm töprengeni a dolgon, mert a megoldás hamar megérkezett, és teljesen váratlanul. Egy délután az egyik munkatársam a konyhán adott egy totószelvényt, amire nem volt szüksége. Nem emlékszem, miért, de nem akartam kitölteni, így aztán elvittem a panzióba. Aznap este, amikor hazafelé sétáltam a félig kihalt Ramblán, megint megjelentek a számok és azonnal összekapcsoltam őket a totóval. Bementem egy bárba a Rambla de santa Mónicán, és kértem egy kávét meg egy ceruzát. De a számok egyszerre eltűntek. teljesen kiürült az agyam! Amikor kimentem, újból előjöttek: láttam egy újságost, 0, láttam egy fát, 1, láttam két részeget, 2, és így tovább, amíg össze nem állt a tizennégy eredmény. De az utcán nem volt nálam toll, hogy lejegyezzem őket, így aztán ahelyett, hogy elindultam volna a panzióm felé, végigmentem a Ramblán lefelé, aztán elindultam vissza, fölfelé, mintha csak most keltem volna föl, és várna rám egy vidám este! A san José piac mellett egy újságosnál vettem egy tollat. Ahogy megálltam a tollért, a számok eltűntek, és hirtelen úgy éreztem, mintha a szakadék szélén állnék. Aztán mentem tovább fölfelé a Ramblán, de a fejem teljesen kiürült. Első kézből tanúsíthatom, az ember ilyenkor szenved. Aztán hirtelen visszatértek a számok, elővettem a totómat, és elkezdtem lejegyezni őket. A 0 volt az X, nem kellett zseninek lennem, hogy kitaláljam, az 1 volt az 1, és a 2 – ami egyébként egész ritkán jelent meg pislákolva a fejemben – volt a 2. egyszerű, nem? Amikor odaértem a plaza Cataluñára a metróhoz, már végeztem is a totóval. De aztán belém bújt az ördög, és elindultam lefelé, mint egy alvajáró, vagy mint akinek nincs ki a négy kereke, lassan, megint a Rambla de santa egyáltalán nem! Láttam a nullákat, egyeseket és ketteseket – mind világos volt, mint az éjszaka –, de más volt a sorrendjük, a számjegyek nagyobb sebességgel követték egymást, és a Liceo magasságában megjelent egy szám, amelyet addig még nem láttam, a 3. Nem meditáltam tovább a dolgon, hazamentem aludni. Aznap este, miközben levetkőztem a sötét szobában, és hallgattam, hogyan horkol az a két idióta szobatársam, azon gondolkodtam, hogy kezdek megbolondulni, és ezt annyira viccesnek találtam, hogy muszáj volt leülnöm Mónica felé, a totót pár centiméterre tartottam az arcom előtt, és ellenőriztem, hogy a sorban megjelenő számok megfelelnek-e azoknak, amelyeket lejegyeztem a szerencsét hozó papirosomra. Az ágyra, és befognom a számat, hogy ki ne törjön belőlem a hangos nevetés.
Másnap föladtam a totómat, és három nap múlva én voltam a kilenc telitalálatos egyike. Az első gondolatom az volt – ezt csak az tudja megérteni, akivel történt már hasonló –, hogy nem fogják odaadni nekem a pénzt, mert illegális bevándorló vagyok spanyolországban. Így aztán még aznap elmentem egy ügyvédhez, és elmeséltem neki mindent. Martínez úr – mert így hívták ezt a Lora del Ríó-i zugügyvédet – gratulált a nyereményhez, és rögtön megnyugtatott. spanyolországban, mondta, Amerika gyermekei sosem külföldiek, de mivel valóban rendhagyó módon léptem be az ország területére, ezt rendbe kell tennünk. Utána fölhívott telefonon egy újságírót a La vanguardiától, aki aztán föltett nekem pár kérdést, készített pár fényképet, és másnap már híres is voltam. Amennyire tudom, két-három újságban is megjelentem. A telitalálatos potyautas, mondták. Kivágtam a cikkeket, és hazaküldtem őket santiagóba. Készítettek velem pár interjút a rádiónak is. egy hét múlva elrendeződött a helyzetem, és már nem voltam papírok nélküli bevándorló, volt egy három hónapos, munkavállalásra nem jogosító tartózkodási engedélyem, arra az időre, amíg Martínez megpróbál szerezni valami jobbat. A nyeremény elérte a 950 000 pesetát, ami akkoriban nagy pénz volt, és bár az ügyvéd legalább 200 000-et legombolt rólam, igazság szerint azokban a napokban gazdagnak éreztem magam, ráadásul gazdagnak és híresnek, és szabadon azt csinálhattam, amit akartam. Az első napokban kerülgetett a gondolat, hogy összecsomagoljak, és visszamenjek Chilébe, a pénzem elég lett volna, hogy belefogjak egy vállalkozásba santiagóban, de végül 100 000 pesetát átváltottam dollárra, és elküldtem anyámnak, én pedig maradtam Barcelonában, amely úgy tárulkozott ki előttem – elnézést a hasonlatért –, mint egy virág. Ráadásul az 1975-ös évben jártunk, és a hazámban elég nyakatekert volt a helyzet, így aztán a kezdeti kétségeim után úgy döntöttem, hogy folytatom a megkezdett utam.
