„Néha azzal áltatom magamat, hogy kezdetben többen voltunk. Sokan akkor sem lehettünk, gondolom én. De talán csak többen, mint most.” – Az Athenaeum kiadónál jelenik meg a Csontszüret, melynek íróját, Samantha Shannont az új J. K. Rowlingként emlegetik.
2059-ben járunk. A világ nagyvárosai a Scion erőszakszervezet befolyása alatt állnak. Paige Mahoney a londoni Hét Pecsét fedőnevű bűnüldöző szervnek dolgozik. Feltöri mások elméjét, és a gondolataikban kutat fontos információk, összeesküvési tervek után. Paige ugyanis egy álomjáró, akit miután letartóztatják, egy még sötétebb és gonoszabb erő keríti hatalmába, mint a Scion.
Oxford több évszázada lekerült a térképről, azóta titkos börtönváros, ahol a legmegátalkodottabb bűnözőket tartják fogva egy idegen faj felügyelete alatt. A Rephaimok álomjárókat toboroznak a hadseregükbe.
Paige mentora és kiképzőtisztje egy Warden nevű alak, aki mestere és egyben halálos ellensége is lesz. Ahhoz, hogy szabaduljon, be kell törnie Warden elméjébe, és felfedni a titkát…
A The Bone Season trilógia, akár a Mátrix és Az éhezők viadala, korunk nagy sagája. A könyveket immár 24 országban magas előlegért vették meg a legjobb ifjúsági-fantasy kiadók, a történetből készülő filmet a Hobbit stábja készíti, akár az új Twilight is lehet belőle.
„Sötét bűbáj és gonosz varázs a fantasy szerzők új generációjának legjobbjától.” Booklist
Samantha Shannon az Oxfordi Egyetemen diplomázott, mindössze 21 éves és máris világszenzáció. A fiatal írónőt a Harry Potter könyvek brit kiadója a Csontszüret első ötven oldalának elolvasása után magas előlegért szerződtette, és az év legizgalmasabb tehetségének tartja. A hét kötetesre tervezett sorozat, akár a Trónok harca vagy Az éhezők viadala, korunk nagy sagája. A regényfolyamot 24 országban a legjobb ifjúsági és fantasy kiadók adják ki, az első rész a megjelenést követően azonnal a sikerlisták élén landolt, a történetből készülő filmet pedig az Imagination Studios forgatja.
Samantha Shannon: Csontszüret
(részlet a könyvből)
Az átok
Néha azzal áltatom magamat, hogy kezdetben többen voltunk. Sokan akkor sem lehettünk, gondolom én. De talán csak többen, mint most.
Mi vagyunk a kisebbség, akiket a világ nem hajlandó elfogadni. Nincsen helyünk a mesék birodalmán túl, és már a meséket is betiltották. Külsőre semmiben sem különbözünk a többiektől. Pontosan úgy is viselkedünk, mint bárki más, sőt sok szempontból pontosan olyanok vagyunk, mint bárki más. Ugyanúgy járjuk az utcákat, a várost. Első pillantásra semmi különleges nincsen az életünkben – a gond akkor kezdődik, ha valaki alaposabban figyelni kezd.
Közülünk sem mindenki tudja, kicsoda valójában. Egyesek a haláluk pillanatában sem sejtik, kik ők. Azonban vagyunk néhányan, akik ismerik az igazságot. Minket nem kapnak el soha. De attól még mindenhol ott vagyunk.
Higgyetek nekem.
Nyolc éves korom óta Londonban éltem, abban a kerületben, amelyet valaha Islingtonnak neveztek. Egy kizárólag lányoknak fenntartott magániskolába jártam, amíg tizenhat évesen el nem kezdtem dolgozni. Akkor 2056-ot írtunk, Scion naptára szerint Scion után 127-et. A legtöbb fiataltól elvárták, hogy ennyi idősen már képes legyen gondoskodni magáról: ez általában azt jelentette, hogy egy pult mögött szolgálta ki a vevőket. A szolgáltató szektorban bőven akadt munka. Apám mindig úgy gondolta, egyszerű élet vár rám: gyakran mondogatta, hogy hiába vagyok okos, hiányzik belőlem a kellő ambíció, és úgyis birkaként sorolok be bármilyen állásba, amit az élet az utamba sodor.
Mint úgy általában mindenben, ebben is tévedett.
Tizenhat évesen kezdtem dolgozni Scion London – vagy ahogyan az utcán neveztük, SciLo – alvilági bűnszervezetének. Ez egy másik világ volt, a bandákba verődött látók birodalma, akik nem ismertek kegyelmet, és bárkit, bármikor elsöpörtek az útból, ha a túlélés ösztöne ezt diktálta. Mindannyian a citadellát behálózó szindikátusnak és a szervezetet irányító bűnözőkirálynak dolgoztunk. A társadalom peremére szorulva kénytelenek voltunk bűnözőkké válni, mert csak így tudtuk fenntartani magunkat, ezzel viszont újabb muníciót adtunk a gyűlölködőknek. Tulajdonképpen igazoltuk az összes – alapvetően téves – elvárásukat.
Nekem sikerült megvetnem a lábamat a káoszban. Egy mímeslord vett a szárnyai alá. A főnököm egy Jaxon Hall nevű férfi volt, az I-4-es terület ura. Közvetlenül hatan dolgoztunk neki összesen. Csak úgy emlegettük magunkat, hogy a Hét Pecsét.
Apám minderről semmit sem tudhatott. Abban a hitben élt, hogy egy oxigénbárban vagyok kisegítő, amely rosszul fizető, de törvényes munkának számított. Szívfájdalom nélkül hazudtam neki. Nem értette volna meg, miért keresem a bűnözők társaságát. Sokkal inkább illettem közéjük, mint az apámhoz.
Tizenkilenc éves voltam, amikor megváltozott az életem. Addigra már egészen ismert névnek számítottam az utcán.
Kemény hét állt mögöttem, és úgy terveztem, hogy a hétvégét az apámmal töltöm. Jax nem igazán értette, minek akarok szabadságot kivenni – a szindikátuson túli élet számára nem létezett és hasznot sem hozott -, de neki nem volt családja. Vagy legalábbis élő rokonai.
Bármennyire is gyenge szálak fűztek az apámhoz, mégis úgy éreztem, butaság lenne megszakítani vele minden kapcsolatot. Hébe-hóba elmentünk vacsorázni, néha felhívtam, novemberár alkalmából megajándékoztuk egymást. Az egyedüli bökkenő apám folyamatos faggatózása volt. Milyen az állásom? Kikkel barátkozok? Hol élek? Egyik kérdésére sem tudtam megfelelően válaszolni. Az igazság túlságosan veszélyes lett volna. Apámból azt is kinéztem, hogy személyesen juttat a Tower Hillre, ha megtudja, mivel foglalkozom. Talán mégis el kellett volna mondanom neki az igazat. Lehet, hogy belehalt volna.
Mindenesetre a magam részéről egyáltalán nem bántam meg, hogy beléptem a szindikátusba. Tisztességes munkának nem lehetett nevezni, ellenben remekül fizetett. És mint Jax szokta mondogatni, inkább legyen az ember bűnöző, mint lúzer.
Az utolsó munkanapomon szakadt az eső.
A gép, amelyre rákapcsoltak, gondoskodott az összes életfunkciómról. Első pillantásra halottnak tűntem, és bizonyos értelemben az is voltam: a lelkem majdnem teljesen elszakadt a testemtől. Ez már önmagában bűncselekménynek számított, amiért bitóra kerülhettem volna.
Mint említettem, a szindikátusnak dolgoztam. Ideje pontosítanom egy kicsit. Ha úgy vesszük, hacker voltam. Nem gondolatolvasó, legalábbis a szó szoros értelmében nem: inkább elmeradar, aki az éterre hangolódva fogta annak minden rezdülését. Érzékeltem az álomplánokat és a kóbor lelkeket. Az engem körülvevő teret, csupa olyasmit, ami egy átlagos látó előtt rejtve maradt.
Jax egyszemélyes riasztórendszereként szemmel tartottam a szektor éteri részén zajló aktivitást. Gyakran kellett letapogatnom más látókat, hátha rejtegetnek valamit. Kezdetben csak a velem egy szobában tartózkodókat – akiket láttam, hallottam, vagy akiket meg tudtam érinteni -, de hamarosan rájöttem, hogy ennél jóval többre is képes vagyok. Olyasmit is érzékeltem, ami nem a közvetlen közelemben történt: rögtön tudtam, ha kint, az utcán végigsétált egy látó, és megéreztem, amikor Covent Gardenben gyülekezni kezdtek a lelkek.
Amint rákapcsoltak a létfenntartó gépekre, a Seven Dials egy mérföldes körzetében bármi kiszagoltam az éterben. Ha bárkinek kedve támadt az I-4 szennyesében turkálni, akkor Jaxon záros határidőn belül már ugrasztotta is szerény személyemet. Meggyőződése szerint ennél sokkal többre is képes lehettem volna, de Nick minden kísérletezést megtiltott. Fogalmunk sem volt, milyen következményei lennének rám nézve.
Természetesen a tisztánlátás minden formája hatóságilag tiltott tevékenység volt, amellyel pedig pénzt is lehetett keresni, az kimondottan bűnös dolognak számított. Külön kifejezés is létezett rá: ez volt a mímesbűn, a szellemvilággal folytatott kommunikáció, különösen anyagi haszonszerzés céljából. Az egész szindikátus a mímesbűnre épült. A bandákból kiszorultak között mindennapos dolognak számított a készpénzért űzött mímelés. Mi ripacskodásnak hívtuk, Scion hatóságai hazaárulásnak. Az efféle bűnökért Szemfedél márkájú nitrogéngázas kivégzés járt. Még ma is emlékszem, milyen szalagcímekkel vezették be az új terméket:
SCION LEGÚJABB CSODÁJA, A FÁJDALOMMENTES BÜNTETÉS! Azt mondták, annyi az egész, mint bevenni egy altatót, csak ebből az álomból soha többé nem ébred fel senki. A nyilvános akasztások ettől még nem mentek ki a divatból, a felségárulóknak pedig továbbra is fenntartották az alkalmi kínvallatást.
Már azzal felségárulást követtem el, hogy éltem.
De térjünk vissza ahhoz a naphoz, amikor Jaxon rákötött a létfenntartó gépekre, és kiküldött felderíteni. Éppen egy olyan lokális elmét cserkésztem be, aki gyakran felbukkant a négyes szektorban. Mindent bevetettem, hogy hozzáférjek az emlékeihez, de valami állandóan megakadályozott. Ehhez fogható álomplánt még soha az életben nem láttam. Ez még Jaxnek is új volt. Ennek az elmének csak a védőmechanizmusai rétegezettségét tekintve minimum több ezer évesnek kellett volna lennie, ami természetesen lehetetlen. Nem, itt valami másról lehetett szó.
Jax gyanakvó természet volt. A szokások szerint a szektor minden újonnan érkezett tisztánlátójának negyvennyolc órán belül jelentkeznie kellett volna nála. Ő valamelyik bandára gyanakodott, de az I-4-ben nem akadt senki, aki blokkolhatta volna az érzékelésemet.
Főleg azért, mert egyikük sem tudta, hogy képes vagyok ilyesmire. Nem lehetett Didion Waite, a terület második legnagyobb bandájának a feje. Sem a Dials valamelyik éhező ripacsa. Sem a kisstílű tolvajlásokra szakosodott mímeslordok. Nem, ez teljesen más volt.
Több száz különálló tudat suhant el mellettem a sötétben ezüstös fénycsíkként, és tulajdonosaik tempójában rótták az utcákat. Egyiküket sem ismertem fel. Az arcukat nem láttam, csak az elméjük külső rétegét.
Közben elhagytam a Dials területét. Érzékelésem fokozatosan kúszott észak felé, bár nem tudtam volna pontosan megmondani, merre. Csak követtem az ismerős, veszedelmes érzést.
Egyre közelebb kerültem az idegen tudathoz. Úgy vonzott magához az éterben, mint kóbor fáklyafény az eltévedt vándort. Fényesen ragyogó elmék felett és alatt cikázott, egyre gyorsabban, mintha megérezte volna a jelenlétemet. Mintha menekülni próbált volna.
Tudtam, hogy nem bölcs ötlet a nyomába erednem. Nem tudhattam, merre vezet, és már így is túl messzire kerültem Seven Dials-tól.
Jax azt mondta, derítsd ki, mi ez – motyogta egy erőtlen gondolat a fejemben. – Különben dühös lesz. Rákapcsoltam, és most már jóval gyorsabban robogtam előre, mint amire hús-vér emberként képes lettem volna. Hátrahagyott testem pányvaként próbált visszahúzni.
Megpillantottam a szakadár tudatot. Ez nem ezüstszínben izzott, mint a többi, hanem sötét volt és fagyos, egy jégből és kőből faragott elme. Még egy utolsó nekirugaszkodással utána vetettem magamat. Közel volt, olyan közel… nem veszíthettem el pont most… Ebben a pillanatban az éter megvonaglott körülöttem, és a zsákmány egy szempillantás alatt eltűnt. Az idegen tudata ismét kisiklott a kezemből.
