„Az az ötlet, hogy csukott szemmel próbáljak bármit megtenni, hogy átérezzem a gyerek problémáját, tökéletes baromságnak tűnt. Az én sokkszerű sötétségem teljesen elveszetté tett a térben.”
Sándor Erzsi neve fogalom az újságírók között, talán tudta nélkül miatta is választja sok fiatal ezt a hivatást. Mert számára hivatás az újságírás, a szerkesztés, műsorvezetés.
Sándor Erzsi 1956-ban született Budapesten. Tizennégy évig volt színész Miskolcon és Kecskeméten, tizennyolc évig volt a Magyar Rádió szerkesztője. Többnyire újságíró. Közben pedig anya nehezített terepen. Erről szól a könyv.
„Ők nem akarnak tökéletesek lenni. Csak működnek. És közben folyton nevetni kell.” Bíró Kriszta
Nem tudom, hogyan kell sérült gyereket nevelni. A tapasztalatok levonására nekem mindössze egy vak fiú adatott. Nem tudtam, jó-e az út, amin járok, azt sem, hová tart, vezet-e egyáltalán valahová. Csak azt tudtam, hogy a cső végén egy szabad, bátor, önálló srácnak kell majd kijönnie, és azt akartam, hogy ebbe senki se rokkanjon bele. Annak, hogy megírtam ezt a könyvet biztosan van valami értelme. Talán csak annyi, hogy valaki belekapaszkodik az egyik mondatába, esetleg néhány percre megnyugszik, netán megérti, hogy mások is félnek, és senki sincs biztonságban. Szerintem nincsenek jó megoldások, csak ösztönös próbálkozások, hogy ne csak kibírjuk, de jól is érezzük magunkat a bőrünkben. Ennél sokkal bonyolultabb programban nem tudok hinni. Mindenesetre szabadon kísérletezhetünk, hiszen csak az életünkről van szó.
„Ha az ember gyereke megvakul, az nem öröm. De az élet maga attól még az lehet! Annak kell lennie! Ezt tudta és teljesítette ki az anya. Látszólag lazán, amúgy teljesen természetesnek fogva fel helyzetét, telve humorral, bizakodással, miközben a sors időről időre gáncsot vetett elé, és neki küzdenie kellett. És ő minden akadályt legyűrt.” (Verebes István)
„Nyári délután. Egy kisfiú fenn csücsül a fán. „ Nem láttad a lányomat, Zsófit?”, kérdem. „Dehogynem! Arra ment”, és mutatja. „Te vagy a mamája?”, kérdezi nagyon közvetlenül. „Az én mamám meg a Sándor Erzsi!” „Igen?”, mondom örömmel. És csak egy pillanattal később fut rajtam végig a felismerés: de hiszen akkor ő Tomi, aki születése óta vak…” (Történt Köveskálon, 1996 nyarán. Lejegyezte: Hernádi Judit)
„Az evangélium szerint boldog az az ember, aki nem lát, és hisz. Sándor Erzsi könyve arról győz meg, hogy van boldogabb is: aki hisz, annak ellenére, amit lát.” (Donáth László)
„Sándor Erzsi könyve (szíven) ütős történet arról, milyen küzdelmek árán vált fiából, Tomiból önálló, pimasz, életvidám, széles látókörű és világlátott ifjú, aki nagy kanállal eszi az életet: csajozik, tanul, zenél, görkorizik. Azzal együtt, hogy erre alig volt esélye, hiszen Tomi vak.” (Rácz Zsuzsa)
Sándor Erzsi Park kiadónál megjelent, Szegény anyám, ha látnám
könyvének bemutatója
Időpont: 2013. november 27. 18:00
Helyszín: Libri, Allee bevásárló központ, Budapest
Sándor Erzsi: Szegény anyám, ha látnám
(részlet a könyvből)
Elöljáróban csak annyit: nem tudom, hogyan kell sérült gyereket nevelni. Már csak azért sem tudhatom, mert a tapasztalatok levonására nekem mindössze egy vak gyerek adatott, és a biztató jelek ellenére az összegzés – remélem – messze van. Nem tudom, jó-e az út, azt sem, hová tart, vezet-e egyáltalán valahová. Szabadon kísérletezhetünk, hiszen csak az életünkről van szó.
Nagyjából tizennégy-tizenöt éves koromig a gyerekkoromat homályos, bizonytalan képek összességeként látom. Vannak események, történetek, amik magasan kiemelkednek belőle, valamiféle világítótoronyként: igen, ez történt nyolcéves koromban, ez meg tízévese, de alapvetően úgy érzem, nem emlékszem a gyerekkoromra. Furcsa. Fogalmam sincs, normális-e ez vagy nem. Az emlékeim talán valamilyen pszichés hatás miatt nem rögzültek. Azt hiszem, nem egészen ok nélkül.
Nem nevezném tudatos családtervezésnek azt, hogy legyek inkább terhes, legyen újabb gyerekem, csak el ne kelljen játszanom még egy Németh László-hősnőt az évadban. A kecskeméti színházban unatkoztam abban az időben, és meglógni akartam a feladatok elől, nem szaporítani őket. A lányom már majdnem hároméves volt, maradéktalanul élvezte a vidéki színészház gyerekbarát előnyeit: a nyitott ajtókat, a víg kedélyű és szerény fizetésünkhöz mérten jól megfizetett közös bébiszittereket, a csoportos nevelésbe bedobott gyerekek társaságát, a körülményekhez képesti laza szabadságot. Gondoltam, a huszonnyolc négyzetméteren éppen elférne még egy gyerek a polcok mögött. Csak nem kell leélnem az életemet a kecskeméti színházban, és visszakerülök Pestre, mielőtt még szekrény alakúra nőnének fel. Nagyjából ennyit gondoltam a családalapításról, a testvérek neveléséről, a Pesten élő apjukkal való együttélésről és a járulékként az életünkhöz tartozó szálkás tacskóról meg a vele szimbiózisban élő sziámi macskáról.
Az előző két évad úgy telt, hogy beszórtam a Trabantba a két állatot, a kezdetleges gyerekülésbe valahogy beszíjaztam a lányomat, aztán elindultunk Kecskemétre, vagy megérkeztünk Budapestre, mikor hogy. Ha délelőtt próbám volt, betettem a lányt a bölcsődébe, ha este előadásom volt, jött a bébiszitter. Aztán éjszaka az alvó gyereket levittem a kocsiba, és reggel Pesten ébredt, a saját ágyában. A gyerek együttműködő volt, nem csinált ügyet a jövés-menésből. Amikor már beszélni is tudott, csak annyit kérdezett reggelente, hogy a hosszú úton vagy a röviden megyünk a bölcsődébe. Úgy látszott, hogy mindez még egy gyerekkel is kivitelezhető. A Trabantban elférnek, a kutya és a macska úgyis a kalaptartón utazik. Az apja előzékeny volt és hatékony. Mivel az évadban látott már engem Németh László-hősnőként, nem kellett hosszabban magyaráznom, miért választanám a hathetes próbafolyamat helyett a kilenc hónapos terhességet. A dolog megesett, én is, és évad végére már mindegyik jelmezembe legalább tíz centi pluszt kellett betoldaniuk a színházi varrodásoknak. A társulati ülésen elbúcsúztam a következő évadra, és az igazgatóm egy szóval sem mondta, hogy megoldhatatlan problémák elé állítottam. Diszkréten utáltuk egymást, és ez nem nehezítette meg a helyzetünket. Tudtuk egymásról. Jó egészséget kívánt, és megkönnyebbülten csukta be mögöttem a direktori iroda ajtaját. A nyár munkával telt, nyaralással, hízással és apróbb változtatásokkal. A Trabantot Zastavára cseréltük. Szereztünk egy emeletes ágyat, kiszereltük az alsó szintjét, beleszuszakoltuk a rácsos ágyat, megpróbáltuk megmagyarázni a háromévesnek, hogy lesz egy testvére, aki vagy fiú lesz, vagy lány, és megállapítottuk, hogy mindenkinek az lenne jó, ha lány lenne. Az valahogy kézre esik mindkettőnknek. Az apa vélhetően fiút akart, de azt, hogy mennyire, már csak a fiam születése után értettem meg, sőt még később, amikor már egy egészen más kapcsolatából lett végre egy egészséges fia. Mert vélhetően azt akart. Fiút és egészségeset. Nem bánta volna, ha már elsőre is sikerül neki.
Nem gondoltunk nagy ügyet kerekíteni az egészből. Másnak is született már testvére, mondjuk, nekem nem, és gyerekkoromban rettenetesen aggódtam, hogy anyám, aki egyedül nevelt engem, egyszer csak beleszeret valakibe, és azontúl majd ketten osztozunk rajta. Rémálmaimban testvérem is született, akinek ugyanúgy joga lett volna az anyámra,mint nekem. Megúsztam. Én meg. Szorosra zártunk anyámmal, nem maradt ott már hely senkinek.
Ennek ellenére meg voltam győződve róla, hogy minden nagyon természetesen és magától értetődően alakul majd. Makacsul hinni akartam, hogy a dolgok meghálálják nekem, ha nem tisztelem őket. Nem kell aggódni.
Pedig lehetett volna. Apróságokat leszámítva a lányommal már-már sikerült lekopíroznom az anyámmal való viszonyomat. Ebben a legkevésbé sem zavart az apja jelenléte. Kisajátítottam, imádtam és elszerepeltem mindenütt, mert tökéletesnek láttam, szépnek, és az is volt. Sejthettem volna, hogy a testvért váró öröme nem szívből jövő, de nem akartam sejteni. A nőgyógyásszal egyeztetett időben beültem az addigra Zastavára cserélt autómba, hogy elfuvarozzam magam a kórházba. A lányomat az apja átviszi a nagyanyjához, ahol belázasodik majd, miképpen az elkövetkezendő tíz-tizenöt évben mindig, amikor elterelődik róla a figyelem. Arra nem számítottam, hogy negyven fokig kúszik a hőmérőn a tehetetlen féltékenység higanyszála. Egyszersmind kiszáradás közeli állapotba hányta magát, hadd tudja meg mindenki, hogy nem akarja mindazt, ami innentől következik. De hát a kilenc hónapos baba az kész tény, az minden körülmények között meg fog születni, és testvér lesz belőle.
A későbbi sok és ricsajos testvérháború visszatérő és hallgatást parancsoló érve volt az, amikor a lányom rátornyosult az öccsére, és végső verdiktként kijelentette: „Én voltam itt egyedül gyerek!” Ezzel nem lehetett vitatkozni, mert tényleg ő volt.
Útközben a kórház felé, a Madách térnél a kezemben maradt a Zastava sebességváltója. Mivel az autó egyesben maradt, bedöcögtem az akkor még ott lévő autószervizbe, illedelmesen érdeklődve, hogy mire a negyedórás fájásaim megszaporáznák, visszadöfnék-e a sebességváltó kart a helyébe. A szerviz munkásai aggodalmasan pislogtak, már a méreteimből is látszott, hogy nem túloztam el a problémát. Arra a kérdésre nem tudtam válaszolni, hogy miért utazom egyedül, miért nem szállít engem valaki, akár a készülő gyerek apja. Logikus kérdés olyanoknak, akik a gondjaikat, a szorongásaikat megosztani képesek. Vélhetően minden másképpen alakul az életemben, ha nem akarom bebizonyítani azt, hogy az ember nem kér folyton segítséget, hanem megold mindent egyedül, fegyelmezetten, legfeljebb utólag, siker esetén sokat beszél róla, és hajlong a képzeletbeli színpadán, tomboló sikert remélve.
Nekem logikusnak tűnt: én vagyok terhes, én fogok szülni, én megyek a szülészetre. Minek ehhez más. Elvégre a sebességváltó kart is vissza akartam dugdosni a helyébe, csak hát nem ment. Nagy úr a szakértelem, néha nem árt fejet hajtani előtte. A tízperces fájásokra már beértem a kórházba.
Kisebb szülészeti forradalomnak minősült 1988-ban, hogy az előző császáros szülésem után ragaszkodtam a természetes úthoz. A nőgyógyász partner volt, haver és akkor még alorvos, nem ő tehetett róla, hogy a hivatalát túlbuzgó főorvos a szülésem utolsó pillanatában mégis belekönyökölt a hasamba, úgy ítélvén meg, hogy az lesz nekem a legjobb. Sokat már nem rontott az akkori helyzetemen. A császárt megúsztam ugyan, de a hasamba tehénkedő szülésznél transzcendensebb élményre vágytam. Bár szerettem volna, nem sikerült megtapasztalnom a szülés örömét. Az addigra előkerült apa ellenben maradéktalanul boldog volt attól, hogy fia született. Én kicsit csalódott voltam, azt hiszem,mégis inkább lányt akartam volna, de talán mégis inkább azt, hogy legyen vége ennek az egésznek. A haver szülész megengedte az orvos apának, hogy elvághassa a köldökzsinórt, de ennek az aktusnak a misztériumáról is lemaradtam, mert közben riadtan szemléltem az újszülöttet, akinek nem nagyon volt álla, piros volt az arca, furán fekete szemmel hunyorgott, és minden tekintetben nagy visszalépésnek mutatkozott a három és fél évvel azelőtt világra jött lányomhoz képest. A koponyáján a tarkójánál szinte tenyérbe foghatóan erős csomag látszott. Az apja talán láthatta rajtam a mély elkeseredést, mert megsimogatta a hasamon fekvő idegen lény fejét, a tarkójához közelítve a nagyobb búbot, és páciensekhez szokott orvosi hangján megnyugtatott.
– Most micsináljunk? Baromi jól fog látni egy ekkorára fejlett látásközponttal.
Ez volt az első mondat, amit Tomi földi léte első pillanatában már jól hallhatott.
Mivel a körülöttem matató férfiak a közös öröm okán – rólam megfeledkezve – elvonultak pezsgőzni, magamra maradtam a hasamon fekvő újszülöttel. Gyűrött volt, nem tetszett, de reméltem, majdcsak kirúgja magát. Néztem az arcát, és megpróbáltam elkapni a tekintetét. Nem ment. Nálunk mindenki barna szemű a családban, ezért sokáig élveztem, hogy a lányom kék, majd elszürkülő írisszel varázsolja el környezetét, hogy aztán kétéves kora utánra ő is felsorakozzon a családban meghatározó barna szeműek rendjébe.
Tomi arcában volt valami aszimmetrikus, az egyik szeme nagyobbnak tűnt, és a szeme a legkevésbé sem volt kék. Feketének tűnt, vagy nem is tudom, milyennek, mert mintha remegett is volna. Nagyjából fél órája ismertem még csak, gondoltam, lesz elég időm, hogy ezt a furcsaságot megmagyarázza nekem valaki. Feltéve, ha más is látja. Aztán a férfiak visszatértek a pezsgőzésből, amit az egészségemre vedeltek nélkülem, a gyereket meg elvitték az újszülöttek közé. Betámolyogtam a kórterembe, és hónapok után végre hasra fordulva, kimerülten elaludtam. Nem akartam én baby roomot, nem akartam, hogy odatolják a kiságyát az ágyam mellé. Nem is tetszett valami nagyon, és, gondoltam, az elkövetkezendő húsz évben még éppen elég időm lesz tudatosítani benne, hogy én vagyok az anyja. Az alatt nyilván én is meg fogom szokni, hogy ő a fiam.
Sándor Erzsi: Szegény anyám, ha látnám, Kiadó: Park Kiadó, Oldalszám: 216, Kiadás éve: 2013
