„Micsoda világ ez, ahol az ember azért nem lehet jó, mert élni akar!” 90 éves lenne Sánta Ferenc, a Sokan voltunk, Az ötödik pecsét, a Húsz óra szerzője.
Sánta Ferenc 1927. szeptember 4-én született Brassóban egy székely szegényparaszt és egy likőrgyári munkásnő harmadik gyermekeként. A család gyakran költözött, Sepsibikkszád, Marosvásárhely és Kolozsvár voltak Sánta gyermekkorának állomásai. A II. világháború Debrecenbe sodorta, ahol a református kollégium hallgatója lett, de kicsapását megelőzve önként távozott. Alig húszévesen megnősült, s szép sorjában négy fia született. A család fenntartása érdekében előbb bányászkodott, majd az ötvenes évek elején a kispesti traktorgyár, később a Ganz Daru- és Hajógyár betanított munkása lett. 1958-tól az MTA Irodalomtudományi Intézetének munkatársa volt, 1968 óta író munkásságából élt.
1954-ben egy irodalmi esten Szabó Pál figyelt fel a magyar falu gondjáról-bajáról beszámoló fiatalemberre, s írást kért tőle. Sánta először húzódozott, aztán elküldte még 1952-ben írott Sokan voltunk című novelláját, amely 1954 márciusában az Irodalmi Újság hasábjain meg is jelent. Szabó Pál méltatásában a kilátástalan szegénység szorításában élő emberekről szóló, balladai hangvételű művet Móricz Hét krajcárjával rokonította.
Az 1955-ben megjelent Emberavatás című antológia, a pályájukat kezdő fiatal magyar írók antológiája Sánta egyik novellájának címét viselte, első novelláskötete 1956-ban Téli virágzás címmel jelent meg. Pályájának első korszakára az erőteljes önéletrajzi ihletettség, a személyes hangvétel, a népmesék, népballadák nyelvezete és lírai pátosza jellemző, fő témája pedig a munka és a család becsületét, az emberi jóság, a szeretet, az erkölcsi helytállás parancsát nemzedékeken átörökítő tisztes szegénység.
1956-ban Sánta a Petőfi Kör alapító vezetőségi tagja volt, az év szeptemberében a parasztság jogfosztottságáról szóló levelet publikált. Az 1956-ot követő időszak írói és világnézeti válságának időszaka volt, ekkor keletkezett írásainak vezérmotívuma a kegyetlen világ, amelyben az ember helytállásának lehetősége sokkal korlátozottabb, az egyén kiszolgáltatottsága egyre fokozottabb.
„Amikor este kezembe veszem valamelyik illusztris és másoktól igen nagyrabecsült szerző művét, akkor úgy érzem magam, mintha fürdőt vennék, mintha kellemes zuhany alá állanék, ahol a szavak helyettesítik a víz cseppjeit, melyek sűrű sorokban követik egymást, valósággal ráömölve az ember lelkére, és tisztára mossák a rárakódott szennytől.” (Sánta Ferenc: Az ötödik pecsét)
Az egyén és a hatalom viszonya, az egyén erkölcsi felelősségvállalásának mértéke és módja, a Hogyan kell és hogyan lehet élni? kérdése foglalkoztatta az 1963-ban megjelent Az ötödik pecsét című regényében is. A regény cselekménye 1944-ben, a nyilas terror napjaiban játszódik. Négy kisember beszélget estéről estére egy kocsmában az élet nagy kérdéseiről, erkölcsről, lelkiismeretről. A könyv megfordítja a mindennapi históriát: ezek az emberek, amikor komolyan, őszintén végiggondolják a sors kínálta lehetőséget – embertelenség árán menekülni az embertelen pokolból –, elbuknak, de amikor maga az élet állítja eléjük a nagy kérdést, egytől egyig az emberi tisztaság és bátorság hőseivé magasodnak. A nyilasterror idején játszódó parabolisztikus történetből 1976-ban Fábri Zoltán filmet készített. Ugyancsak Fábri vitte filmvászonra a társadalomfilozófiai kérdéseket boncolgató 1964-es Húsz óra című regényt, amelynek lapjain egy riport hátterében négy, egymással összefonódó paraszti sors bontakozik ki.
Sánta 1966-ban ismét regénnyel jelentkezett, Az áruló témája a történelmet alakítók és elviselők konfliktusa. A mű drámaváltozatát Éjszaka címen először a Katona József Színház tűzte műsorára 1968-ban, majd később tévéfilm is készült belőle. Újabb regényt már nem publikált, 1970-ben Isten a szekéren címmel jelent meg novelláskötete, ezt követte a Kicsik és nagyok című válogatás. 1994-ben A szabadság küszöbén címmel adta ki esszéiből, cikkeiből összeállított kötetét. Az irodalmárok eddig nem találtak rá magyarázatot, miért hagyott fel az írással. Talán azért, mert már mindent megírt és kiírt magából, ami mondanivalója volt.
József Attila-díjjal kétszer jutalmazták, 1973-ban Kossuth-díjat kapott. A Magyar Köztársaság Érdemrend tisztikeresztjével 1991-ben tüntették ki, 2004-ben pedig Magyar Művészetért Díjat és Hazám-díjat kapott.
